Krasznahorkai László;

2024-02-22 10:25:00

Krasznahorkai László szatirikus regényének főhőse az Árpád-házból származó Kada Józsi bácsi, nyugdíjas villanyszerelő

„Maga a magyar király?” 

Kada Józsi bácsit mint elfogadott trónörököst még a Horthy-rendszer végnapjaiban – titokban – meg is koronázták, így királlyá avanzsálhatott, azaz a regénybeli jelen időben népünk inkognitóban élő uralkodóval rendelkezett. Persze, olyannal, amilyennel. A királyunk ugyanis majdhogynem nyomorog, fizikailag és mentálisan egyaránt rohamléptekben hanyatlik, egy faluszéli házban tengődik, pénzéből a rezsire sem telik rendesen, étrendjében a krumplis tészta váltakozik a csupasz kenyérből és egy kis tejből álló menüvel, vendégeit pedig valami olyan borzalmas lőrével kínálja, ami aligha látott valaha is szőlőt. Alakja, életmódja bizony semennyire sem idézi a „daliás időket”.

Az persze, hogy valaki – mint megtudjuk – negyvenkilenc évnyi munka után ennyire filléres gondokkal küszködik, azaz párialétre kényszerül, önmagában is vérlázító, ám a cselekmény fősodra szempontjából mégiscsak másodlagos jelentőségű. Jóval lényegesebb, hogy amikor féltve őrzött titkára fény derül, azaz kezdenek elszánt hívei lenni, nyilvánvalóvá válik: eredendően képtelen a reá szállt titulusának megfelelően viselkedni és gondolkodni. Személye teljességgel felkészületlen, minden tekintetben alkalmatlan a vágyott, valamelyest mégiscsak betölteni kívánt szerepre.

Észszerűen mindössze akkor dönt, amikor elhatárolódik a legradikálisabb követőitől, akik a fegyveres akcióktól – magyarán: terrorista merényletektől – sem riadnának vissza, idővel azonban még ezt is megváltoztatja, s elfogadhatónak tekinti az erőszak alkalmazását. Valami egyáltalán értelmezhetőt szinte csak akkor mond, amikor arról elmélkedik, hogy a hatalomban lévőknek kiváltképp nem lenne szabad a vagyonuk gyarapítására összpontosítaniuk: „mert itt mindenki a szerzésre gondol, senkit sem érdekel semmi más, csak hogy minél több legyen, több, több, és még több, pénzből élünk, mondják cinikusan, és azt hiszik, hogy igazuk van, és ezért a legaljasabb cselekedetre is képesek”. Ez persze, nem éppen eredeti felismerés, de úgy tűnik, be kell érnünk ennyivel.

Az utóbbiakat reprezentálja – szarkasztikusan – a Krasznahorkai László nevű fiatal tanár, aki a munkája mellett versek megzenésítésével foglalkozik. Kockázatokat vállalva azért szegődik egy időre a király önkéntes szolgálatába, mert a kiábrándító, ám normális úton egyelőre meghaladhatatlannak tűnő valósággal szemben a trón föl-fölsejlő aurája valami – átmeneti – reményt nyújthat. Az erre fogékony elme számára valami nemesebb, emelkedettebb fölsejlő ígéretét jelentheti.

De villámgyorsan kiderül: ez a botcsinálta király és hasonlóan dilettáns udvartartása a fennállóval szemben nem kínálhat semmiféle alternatívát. Mint láttuk, a kvalitásai miatt erre eleve képtelen lenne, ráadásul a regnáló hatalom kénye-kedve szerint játszik Kada bácsival és híveivel. A hivatalosságok eleinte igyekeznek – álságosan többé-kevésbé barátságos arcot mutatva – kipuhatolni, felhasználhatják-e őket (afféle „hasznos idiótákként”) valamire. Hamar rájönnek, semmire sem jók, ekkor viszont habozás nélkül, könnyűszerrel elsöprik őket. Úgy, hogy szinte nyomuk sem marad.

S hiába az előkelő genealógia, Kada bácsi sosem királyként, hanem csak egy halmozottan hátrányos helyzetű, habókos csodabogárként viselkedik és gondolkodik. „Maga a magyar király?” – kérdezi hősünktől a történet zárórészében az orvos az elmegyógyintézetben. A bármiféle intézményi feltételt nélkülöző örökösödési mítosz törvényszerűen halad e profán jelenet felé.

A műfaji sajátosságok esetünkben is meghatározzák az értelmezés kereteit. Ezekből eredően nem lehet kérdés az, hogy a főszereplő valóban az Árpád-ház kései tagja-e. Miként az irodalom szabályrendszerén belül maradva például azt sem firtathatjuk, hogy Liliput lakói tényleg ennyire parányiak-e, s nem pusztán érzéki csalódásról van-e szó, vagy netán arról, hogy Gulliver előzőleg túl sok rumot fogyasztott.

A végletesen eltorzultnak ábrázolt mikro- és makrokörnyezetben ugyanis ő az egyedüli lény, aki – teljes összhangban biológiai meghatározottságaival – azt teszi, ami a létezők láncolatában a dolga, aki úgy viselkedik, ahogy fajának evolúciója értelmében kell: ragaszkodik a gazdájához, feltétel nélkül megbízik benne, ennyiben tehát teljességgel kiszolgáltatott neki. Az emberi ostobaságok és gyarlóságok sorozata azonban őt is idejekorán elpusztítja. Zsömle eredendően ártatlanul válik áldozattá. Végzete épp emiatt lehet a befejezés talán legnyomasztóbb része.