- Szöllősi Mátyás: Fóbia (regényrészlet)

A pár perccel korábban látottak is közrejátszhattak abban, hogy fölrémlett egy történet, amikor elkezdtünk a patak partján húzódó korlát mentén haladni a ház felé. A nagyi mesélte néhány éve, majd hozta föl a történetet újra és újra, tavaly nyáron, mikor az agya az időskor miatt már elkezdett kissé másként működni. Furcsa volt, hogy napokon át ismételgeti, nem képes szabadulni a témától, miközben egyértelmű volt: kitörölhetetlenül rögzült benne mindaz, aminek egy része máig földerítetlen. Hogy mély bűntudat emészti a történtek miatt. A kilencven fölöttiekre amúgy is jellemző, hogy arról sejtelmük sincs, mit reggeliztek, azt viszont kíméletlen részletességgel föl tudják idézni, ami negyven-ötven évvel korábban történt.
A hetvenes években apám és a környéken lakó gyerekek az idejüket nagyrészt a patakparton töltötték nyáron. Nem volt mit elkölteniük még arra a kevés lehetőségre sem, amit egy kisváros nyújthatott azokban az időkben. Nem mintha nagyszüleimnek ne lett volna miből adni, a hetvenes évektől kezdve a bérbe adott földek, főleg az akkori viszonyokhoz képest, jó pénzt hoztak a családnak, de nagyapa fukar ember volt. Még a leg­alapvetőbb dolgokra is sajnálta a pénzt. Nem voltak még táborok. Nem küldték nyáron apámat sehová, legfeljebb kicsapták az utcára, vagy dolgozni vitték magukkal. A szőlőben eltöltött napokat leszámítva szinte az egész nyarat a patakparton töltötte, a tikkasztó hőségben, és augusztusra – ezt időnként kifejezetten hangsúlyozta a nagyi – egészen kábult tudatállapotba került. Volt, hogy a történettel kapcsolatban a mama csak a leglényegesebb emlékeit idézte föl, de néha, tőle szokatlan módon, a körülmények részletes ismertetésével igyekezett érthetőbbé tenni az érzéseit, ami – mivel ebben nem volt nagy gyakorlata – fárasztó magyarázkodásnak tűnt. Azonban a mögött a férfi mögött haladva a ház felé – még úgy is, hogy éjszaka volt, vagy talán pont azért – az egész történet teljesen más megvilágításba került.
A víz közelsége, a folyamatosan égető napfény és a kegyetlenebbnél kegyetlenebb játékok megfosztották apámat bizonyos érzésektől. Érdekes, hogy anyám, mikor a nagyi apám gyerekkoráról mesélt, elkezdett pakolászni, kényszeresen mindig mással foglalkozott. Már kamaszként föltűnt, milyen rettentően elutasító ezzel a témával, vagyis időszakkal kapcsolatban, de tavaly, mikor közösen a mamánál jártunk a kilencvenedik születésnapja körül, még föltűnőbben reagált; a szobából is kilépett, nem csak a beszélgetésből. Pedig nyilvánvaló volt, hogy a nagyi csak mélyebben meg akarja érteni a történteket. Mint anya, érteni akarja a fiát, miközben az idő előrehaladtával, és az agyműködésének jól érzékelhető átalakulása miatt, egyre bonyolultabbá vált rákérdezni bizonyos megtörtént vagy meg nem történt pillanatokra.
Anyám sosem bírta a gyengeséget, a bizonytalanságot. Legyen az valaki másé, vagy a sajátja. Ideges, frusztrált lesz tőle. Mint aki csak akkor érzi teljesnek és főleg magabiztosnak magát, ha nála van a gyeplő. És ez sokkal jobban zavart akkor is, mint hogy ugyanazt a félelmetes történetet kell meghallgatnom már vagy tizedjére.
Apámat többen is vegzálták az általános iskola vége felé.
A csontsovány alkata meg bizonyára az átlagosnál élesebb esze miatt is. Többek közt ezért kezdett sportolni, és idővel megértettem, hogy ennek a konkrét esetnek is köze volt hozzá. Gyámoltalan gyerek volt. Ezt gyakran nevetve hangsúlyozza ki, ha róla van szó, mintha ezzel egyúttal sikerülne fölmentenie magát bizonyos kötelezettségek alól. Abban a nevetésben mindig bujkál valami rettentő szomorúság. Apámra tizenkét-tizenhárom évesen jócskán ráfért volna az atyai nadrágszíj mellett egy kis biztatás, lelki segítségnyújtás is. A nagyobbak közt, abban a kisvárosi közegben, erre persze nem sok esélye volt. A folyamatos próbatételekből származó megaláztatások edzették, torzították is a lelkét. Mama azt mondta, a napszúrás okozta a főfájását, ahogyan a kettős látását is; gyakorta láza volt, a beszéde pedig folyton akadozott. Tudom, hogy évekbe telt, mire úgy-ahogy leküzdötte a beszédhibáját. És erősen kétlem, hogy mindezt csupán a forróság okozta volna.
A hegyaljáról érkező Gyöngyös-patak egy mély árokban fut a városon belül, ahová szintén nem könnyű lemászni. Az a hely még ma is tele van növényekkel. Kisebbfajta dzsungel húzódik odalent, amit – szándékosan-e vagy sem – a városi vezetés évtizedeken át hagyott burjánzani. Manapság nem sok állat él már odalent, de akkoriban tücskök, békák, siklók, és az ilyen csúfságoknál jóval nagyobb testű állatok is gyakran fölbukkantak a nagyiék háza mögötti, patakparti részen. Nem tudom, a hetvenes években pontosan hogyan nézhetett ki a lenti rész; arról nem találtam felvételt sem a fényképalbumokban, sem a nagyi holmija közt, csak a ház mögötti hosszú utcaszakaszról. Azt viszont tudom, hogy apám rengeteg időt töltött odalent. Szívesen olvasott az akkor még komoly vízhozamú patak partján, hiszen imádja a vizet, velem ellentétben. Lehet, hogy csak a vízcsobogás nyugtatja meg igazán. Nagyanyám akkoriban egy közeli településen dolgozott, és az elmondása szerint nyáron gyakran megtörtént, hogy apám és nagyapám kettesben maradtak otthon, ami végül mindig azt eredményezte, hogy a papa kizárta apámat a házból. Zavarta a fia jelenléte. Kettesben végképp nem tudott mit kezdeni vele. Pláne kisgyerekként. Amíg nem tudta egy-egy férfias munkához használni. Tapasztalatból tudom, hogy nem sok köszönet volt abban, ha az ember tanácstalanul téblábolt nagyapám körül.
Az a két kölyök akkoriban rendszeresen verte apámat. De nem csak őt verték, sok más gyereket is, akik gyengébbek, fiatalabbak voltak náluk. Akiket kicsaptak az utcára napközben, vagy valamiért eleve kiszolgáltatott helyzetben voltak. Mama a szülőkkel, sőt még a rendőrökkel is beszélt, de semmi ráhatása nem volt a kegyetlenkedés elleni intézkedésre, azaz annak hiá­nyára. A hetvenes években még nem igazán vették komolyan az ilyesmit, egészen addig, amíg be nem következett a tragédia. Érdekes, az eset kapcsán egyszer a mama elmondta azt is, hogy apám már fiatalon az a fajta ember volt, aki egy darabig némán tűr, hogy aztán egyetlen nagy rohamban törjön ki belőle a fájdalom. És ha a veszekedéseikre gondolok, anyámat szinte az őrületbe kergette apám hallgatása, amiről képtelenség volt eldönteni, hogy az érdektelenségéből vagy egy fojtott, rémisztő belső feszültségből ered-e. Fizikailag sosem bántott minket. De tudom, anyámban élt a gyanú, hogy igenis képes lenne rá.
Kétségtelen, nem ismerem a legapróbb részleteket. És talán azokon a srácokon kívül, akik gyakorta ott voltak ’74 nyarán a patakparton, tényleg senki más nem tudja, mi történt pontosan. Az is lehet, hogy ők sem. Szabó Levente, így hívták a fiút, akiről elmondta a nagyi, hogy milyen kegyetlen volt. Hány kisgyereket tartott rettegésben, és akit a lenti bozótból emeltek ki holtan, betört koponyával, pár nappal az iskolakezdés előtt.
A sűrű növényzet hetekre eltakarta a szemek elől, hiába kutattak utána annyian. A fölpuffadt testére végül egy kislány talált rá kavicsgyűjtögetés közben. Mindenkit kihallgattak a környéken, így persze apámat is, őt ráadásul több alkalommal. A rend­őrségi jelentés szerint senki nem látott semmit, amit a mama nagyon furcsállott még akkor is, amikor közel ötven évvel később újra elmesélte, amit tud. Érthetően védte apámat, akiről tudták a zsaruk, hogy gyakran konfliktusba keveredett a sráccal, miközben az eltűnése napján állítólag nem járt a patakparton. Azt azonban sosem mondta róla a mama, hogy ártatlan volna. És ki tudja, lehet, hogy nem csak azért nem mondta, mert végül senkit sem vádoltak meg. Érthetetlen volt, hogyhogy nincsenek szemtanúk. Hogy egyetlen fiatal sem tudja, hogyan került oda a srác, ráadásul betört koponyával, mikor a környék egész nyáron hemzsegett a kiskamaszoktól. Ahogyan azt sem értette senki, hogy ha mégis látták, annyi gyerek hogyan hallgathat egyetlen emberként olyan sokáig. De aztán pár hónap múlva elült az ügy. A srác emlékét a városban azóta pedig már betemette az idő.