Nincs elég sztár a Berlinálén? De, hát, itt van Martin Scorsese, aki életműdíjat kapott a 74. Berlinálén – lehet adni a joker választ, mivel az amerikai rendező azon kevesek egyike, akinek az életművét megkérdőjelezni képtelenség, filmtörténeti tudása és elhivatottsága megingathatatlan, és azon kevés nem színész egyike, akinek a nevét mindenki tudja. Mondhatni nincs is nála nagyobb sztár per pillanat és azzal, hogy ő eljött Berlinbe – ezzel megszakítva a Megfojtott virágok tengerentúli Oscar kampányát – óriási fegyvertény. Marty – nem bánja, ha a filmőrültek így becézik – sok mindent vállalt a fesztivál keretében, például, hogy átvesz egy életműért járó Arany Medvét A tégla című filmjének vetítése előtt. (Nem mellékesen, az életmű legvitatottabb alkotása, mely egyben eddig neki az egyetlen Oscar-t jelentette, de ez most nem esztétikai elemzés.)
Napok óta ment a találgatás, hogy vajon ki fogja átadni neki az elismerést, sokan Leonado DiCapiriót fantáziálták a Berlinale Palast színpadára, de a befutó végül Wim Wenders lett, a német film óriása, aki a Tökéletes napok című művével nagy visszatérő. Wenders áttekintette Scorsese pályafutását, hét évtizedes filmkészítői munkásságának számos fontos címét sorolta fel, bemutatva azt a karriert, amelyről az önmagát visszafogottan leíró Scorsese később a színpadon azt mondta, hogy ő egyedül nem tudta volna véghez vinni. „Egyszerűen nem lettem volna erre képes egy magamban” – mondta.
„Rendezte: Martin Scorsese. Fél évszázada ez már védjegyévé és brandjévé vált. Fél évszázada ez egy rendkívüli filmes utazás” - mondta Wenders, mielőtt felidézte volna első találkozását Scorsesével egy magányos utahi úton 1978-ban, a Telluride-i Filmfesztivált követően, amikor - mint mondta – Scorsese egy autó alól bukkant elő egy defektes kerékkel, amelyet Isabella Rossellinivel próbált megjavítani. Wenders még kitért arra, hogy Scorsese alapítványa immár több mint ezer klasszikust újított fel, ezzel minden idők egyik legaktívabb filmörökségi aktivistává vált. Scorsese is visszautalt a telluride-i történetre aztán majdnem ugyanannyit beszélt Wenders munkáiról, mint Wenders az övéiről, megmutatva nagylelkűségét mások iránt és enciklopédikus tudását a filmművészetről. Amikor Scorsese végül szóhoz jutott azt mondta Wendersnek, hogy nem is tudja mit mondhatna egy ilyen bevezető és szép történet után a saját műveiről és munkatársairól.
– Ami a saját filmjeimet illeti, nem tudom, mit mondhatnék hatvan esztendő munkájáról, nem tehetem meg anélkül, hogy ne beszélnék arról a helyről, ahol a filmet ünneplik, ami a fesztiválokat jelenti. gazán áldottnak érzem magam, hogy életem nagy részében részese lehettem ezeknek a mozgóképes ünnepeknek.
Ugyanakkor nem tudok az alkotásaimról beszélni. Wim szerencsére tud – szabadkozott.
A díjátadón túl Scorsese sok mindent vállalt, köztük egy beszélgetést a sajtó képviselőivel. Amit néhány évvel ezelőtt még sajtótájékoztatónak hívtunk volna, az most már inkább médiaeseménynek jellemezném, hiszen kérdések helyett olyan felszólalások voltak egy grúz kolléganőtől, aki megköszönte, hogy Scorsese miatt lett az az ember, aki most éppen itt áll – áldottak vagyunk mi – és meghívta az országába magához a rendezőt egy pohár borra. De, az hogy a válaszok és újságcikkek helyett mennyivel többet ér ma már egy performansz azt egy huszonhárom éves bolgár influenszer bizonyította, aki előadta Jack Nicholson egy monológját A téglából. Az átmenetet képezték azok a kérdések, melyek arra vonatkoztak, hogy mi a rendező kedvenc kajája (a lasagna, ami általában mindig jó, de az édesanyja recepje felülmúlhatatlan), illetve mi volt élete legjobb harminc másodperce. Scorsese utóbbit különösen jól vette, fiatalossága jegyében széles vigyor volt a válasz. A mester próbált beszélni a nagy klasszikusokról, akik hatással voltak rá, például Akira Kuroszaváról, de a kérdezők inkább arra voltak kíváncsiak, hogy van-e olyan fiatal filmes, akiről úgy érzi, hatással van rá. Scorsese Celine Songot emelte ki és az Előző életek című romantikus drámát, mint olyan művet, amit abszolút átütőnek érzett.
De, hogy beszéljünk komoly dolgokról, pédául olyasmiről, aminek a Berlinale ünnepéhez méltó, ráadásul magyar vonatkozása is van, az a David Hinton rendezte Made in England: The Films of Powell and Pressburger című gyönyörű dokumentumfilm, melynek narrátora maga Martin Scorsese. Legalábbis ez a fedősztori. A rendező ugyanis sokkal inkább a főszereplője a műnek. Hosszan vall magáról, hogy gyermekként az asztmája miatt egész nap csak ült és filmeket nézett és A vörös cipellők volt az a mű, melynél azt érezte, hogy eldöntötte, filmes lesz. A Michael Powell – Emeric Pressburger páros csodálatos klasszikusa talán elfeledett lenne már ma, ha Scorsese nem rajong érte és restaurálja az alapítványán keresztül. Hamar kiderül, hogy Scorsese-t az érdekelte, hogy a páros hogyan dolgozott és a vizualitásért felelős Powell áll közelebb hozzá. mintsem a történeteket szövő magyar zsidó Emeric Pressburger, akinél tulajdonképpen „nem a származása volt fontos, hanem a zsenije”. Ezt maga Powell is megerősíti a filmben: Emericnek nem az volt a titka, hogy magyar volt, hanem az európaisága és az ezzel járó értékek.
Scorosese, mint narrátor nem áll le, végigmegy a Powell-Pressburger éltművön és műről műre haladva tesz vallomást arról, hogy melyik alkotásból mit lopott el, és a néző nem győz ámulni az őszinteségén és a csodálatán. Egyszerre filmes, filmrajongó és kritikus, vannak művek, melyeket kellőképpen kioszt. A dokumentumfilm producere nem mellékesen a háromszoros Oscar-díjas Thelma Schoonmaker vágó, Scorsese állandó munkatársa, aki nagy örömmel ült le velünk beszélgetni, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk. Neki szemmel láthatóan nagyon voltos volt Emeric Pressburger, mosolyogva mesélte el, hogy a férfi imádott főzni, mert amikor Berlinből el kellett menekülnie a nácik elől sokáig éhezett, így amikor pénze volt, óriási lakodalmakat rendezett, hogy senki se legyen körülötte éhes – a legtöbb fogást Emeric maga főzte. Érdekesek ezek az emberi sztorizások Thelma Schoonmakertől, aki maga is egy legenda, és most is jelölték Oscarra a Megfojott virágok című drámáért. „Én nyertem már három Oscart, de Marty csak egyet. Ez igazságtalan. Hosszú évekig azzal kellett küzdeni, hogy ne tiltsák be a filmjeinket és aztán mindenki minket másolt.” Az egyetlen megnyugtató tény: a filntörténet úgyis mindent rendbe tesz. Csak az életben tartásához sok Marty kéne még.
Cikkünk elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta
