A baloldal fasiszta puccsot, összeesküvést, államcsínyre való felbujtást emleget, a szélsőjobb rendőri túlkapásról, a politikai elit tehetetlenségéről, korruptságáról beszél. Akárhogyan is, 1934. február 6-ának az emléke ma is eleven része a francia politikai kultúrának, sőt, mintha a közelmúlt tiltakozási hullámainak és a szélsőjobb megerősödésének tükrében még valamennyi aktualitást is kapott volna.
Február 6., semmi kétség, jelkép lett, a köztársaság pártütő megdöntésének, a demokratikus intézményeket fenyegető veszélynek a szimbóluma. Hogy az esemény ilyen eleven a kollektív emlékezetben, arra többek közt az áldozatok magas száma is magyarázat. A Kommün eltiprása, vagyis 1871 óta ugyanis ez volt az első alkalom, hogy a felkorbácsolt politikai indulatoknak Párizsban ismét vérontás lett a következménye. Mintha a Bourbon-palota előtti rendőrsortűz a valamikori polgárháborúk rémképeivel szembesítette volna a kortársakat. Huszonnyolc évvel később, 1962. február 8-án, a Charonne metróállomásnál történt tragédia (egy brutális rendőrattak nekiszorítja a tüntetőket a lezárt metróállomás rácsának) ugyanilyen megrendülést fog kelteni a közvéleményben.
Több oka is volt a február 6-án kirobbanó elégedetlenségnek. A radikál-szocialista színezetű Chautemps-kormány január 28-án kénytelen volt lemondani, miután teljesen kompromittálódott az ún. Stavisky-féle botrányban. (Az 1934. január 8-án tisztázatlan körülmények közt elhunyt – feltehetően meggyilkolt – Alexandre Stavisky, aki egyfajta piramisjáték örvén kétszázmillió frankot vágott zsebre, igen jó kapcsolatot tartott fenn a politikai élet legfelső köreivel.) Hogy a tüntetést a szélsőjobb szervezetek február 6-ára időzítették, annak az a magyarázata, hogy a szintén radikál-szocialista Édouard Daladier ezen a napon mutatta be újonnan alakított kormányát a Nemzetgyűlésben. Csakhogy Daladier három nappal korábban mentette fel funkciójából a szélsőjobbal és különösen a „ligákkal” szoros kapcsolatban álló Jean Chiappe rendőrprefektust.
***
Persze, már jó ideje halmozódnak az indulatok a szélsőjobb köreiben a baloldali parlamenti többség ellen, főleg azóta, hogy a Stavisky-féle botrányban egy sor nem különösebben ismert, de mégiscsak a kormányzó Radikális Párthoz tartozó képviselő is besározódott. És a korrupció vádjának hátterében ott volt az egyre mélyülő gazdasági válság, amelynek forgószele a harmincas évek elején érte el Franciaországot, de ott volt a növekvő munkanélküliség, és a végrehajtó hatalom krónikus gyöngesége is, vagyis az a tény, hogy 1932 májusától 1934 februárjáig nem kevesebb, mint öt kormány váltotta egymást a hatalomban. Nem csoda, hogy egyre csökkent a parlamentáris intézményekbe vetett bizalom, és egyre erősebb dühöt váltott ki a politikai elit tehetetlensége. Hogy messze nem volt tökéletes a III. Köztársaság parlamentarizmusa, senki nem vitatja, de mintha a szélsőjobb felforgató tevékenységével csak súlyosbította volna a rendszer fogyatékosságait.
Kérdés, persze, hogy miért épp a harmincas évek elején erősödtek meg Franciaországban a parlamentarizmus-ellenes pártok, „ligák” és mozgalmak. Jóllehet a politikai életet továbbra is az egymással kiengesztelhetetlenül szemben álló két tömb, a jobboldali Bloc national meg a Cartel des gauches-nak nevezett baloldali választási szövetség uralta, a köztársaságot sokáig elutasító katolikusok addigra már elfogadták az államformát, és az állam meg az egyházak radikális szétválasztásába is beletörődtek. A háború utáni gazdasági problémák sokasodtával a háború előtti ideológiai konfliktusok fokozatosan elveszítették jelentőségüket. A centristák és radikálisok leváltak a magántulajdont megkérdőjelező „kollektivista” baloldalról, és egyre közelebb kerültek a konzervatív jobboldalhoz; ennek következményeként pedig a bal- és a jobboldal közti „váltógazdaság” végre lehetővé vált. Ettől fogva a laicizmus-párti centrum meg a katolikus jobboldal szövetségének is volt esélye a parlamenti többség megszerzésére, annál is inkább, mivel az általuk képviselt politika immár nem jelentett fenyegetést a köztársasági államformára nézve.
Az új helyzetben a baloldal megoldhatatlan ellentmondással került szembe. Mivel a gazdasági problémák háttérbe szorították az ideológiai megfontolásokat, a radikálisok meg a szocialisták egyre nehezebben tudtak szót érteni egymással, és a francia kommunista párt 1920-as megalakítása csak tovább növelte a baloldalon a zűrzavart. A középosztály meg a magántulajdon védelmében politizáló, a Képviselőházban többséget alkotó radikálisok a republikánus elvek védelmében alakíthattak ugyan választási szövetséget az antikapitalista szocialistákkal (utóvégre a laicizmustól a katolikus egyház iránti bizalmatlanságig sok minden összekötötte őket), közös kormányzásuk azonban ettől fogva lehetetlenné vált. Ugyanis elég volt egyetlen konfliktus, és máris kiderült, hogy a radikálisok inkább a konzervatív jobboldalhoz állnak közelebb. A Radikális Pártnak ez az ambivalenciája pedig tovább gyöngítette a politikai rendszer amúgy is megrendült stabilitását.
***
A 1934. február 6-i események jobb megértése végett érdemes az 1932-választásokig visszakanyarodni. Május elején a választásokat 160 képviselővel megnyerő Radikális Párt két lehetőség között választhatott. Vagy egységkormányt alakít a jobboldallal, vagy a választáson szintén jól szereplő szocialistákkal lép szövetségre. A radikálisok mindkét lehetőségre nemet mondtak. Az első forduló után, május 7-én gyilkolták meg Lyonban Paul Doumer köztársasági elnököt. A radikálisok azonban az új államfő választásakor nem a szocialistákkal szövetkeztek, hanem – a jobboldallal együtt – Albert Lebrun-re adták szavazatukat. Ettől fogva nem számíthattak a szocialisták támogatására. Ráadásul, mivel megszorító intézkedéseikkel és az állami beavatkozás fenyegetésével hol a szocialistákat, hol a konzervatív jobboldalt haragították magukra, képtelenek voltak stabil kormányt kiállítani. A sorban utolsó miniszterelnök, Camille Chautemps két hónap után, 1934. január 28-án – pont a Stavisky-ügy kipattanásakor – mondott le hivataláról. És ez a botrány félelmetes fegyver lett azok kezében, akik végleg meg akartak szabadulni a radikálisok kormányzásától, ráadásul olyan pillanatban, amikor a párt már amúgy is minden hitelét elvesztette a közvélemény előtt.
Ami a tömegmegmozdulást kezdeményező szélsőjobboldali szervezeteket illeti, első helyen kell említeni a Charles Maurras és társai által alapított Action Française-t, valamint a királypárti mozgalom Camelots du Roi nevezetű ikerszervezetét, de részt vett a szervezésben a Fiatal hazafiak egyesülete, a Francia szolidaritás, az egykori frontharcosokat tömörítő szélsőjobboldali la Croix-de-Feu szövetség (ennek François de La Rocque ezredes volt a vezetője), továbbá az egykori Frontharcosok Nemzeti Uniója (UNC), végül az Adófizetők nemzeti szövetsége. Bár több szövetség és liga is mozgósította tagjait és szimpatizánsait, a Concorde téren összegyűlő és a „Le a tolvajokkal!” jelszót skandáló tüntetők aligha lettek többen negyven-ötvenezernél. De a tömeg így is komoly fenyegetés volta köztársasági intézményekre nézve. Annál is inkább, mivel „a rendőrökkel összecsapó tüntetők mögött” – Serge Berstein történész 1975-ös könyvéből idézek – „Mussolini és Hitler árnya, sőt, a hat évvel később hatalomra kerülő Vichy-rezsim nem egy vezető politikusának sziluettje is felderengett…”
Mindegyik szélsőjobboldali szervezet más-más ponton adott találkozót tagjainak és rokonszenvezőinek, és a több pontról meginduló menet a Szajna jobboldalán levő Concorde téren egyesült egymással. A tüntetők abban a reményben gyűltek össze, hogy sikerülhet a baloldali parlamenti többséget alávetni az utca akaratának. A cél: Daladier lemondatása volt. A tömeg, a párizsi zavargások bevett koreográfiája szerint, fákat döntött ki, felgyújtott egy autóbuszt, és a fák körül felszedte az öntöttvas-rácsokat. Miközben a Daladier-kormányt beiktatta a Nemzetgyűlés, kint az utcán a békésnek szánt tüntetésből megfékezhetetlen zavargás lett. A rendőrség, amelynek első emberét pár nappal korábban váltották le, tanácstalan volt. Egykettőre kiderült, hogy a rendfenntartók nem urai a helyzetnek. És amikor a Francia szolidaritás szervezet tagjainak menetoszlopa a Concorde-hídon megpróbálta áttörni a rendőrkordont, eldördült az első sortűz.
Míg odakint a tüntetők összecsaptak a rendfenntartókkal, bent a Képviselőházban nagyban folyt a huzavona Daladier beiktatását illetően. Miután nagy nehezen sikerült lezárni az ügyrendi panaszokat, a testület 343:237 arányban végre bizalmat szavazott a Daladier-kormánynak. A lázongás tehát, ha a republikánus intézmények megdöntése volt a célja, kudarcot vallott. Ha viszont az volt a cél, hogy a jobboldal visszakerüljön a hatalomba, mégiscsak sikeres volt. Daladier ugyanis, hiába támogatta a Nemzetgyűlés többsége, másnap, február 7-én, beadta lemondását.
Bár a miniszterelnök előző éjszaka még ki akarta hirdetni a szükségállapotot, le akarta tartóztatni a főkolomposokat, és a hadsereg bevetésén is gondolkodott, hamar kiderül: se a főügyész, se a rendőrprefektus nem hajlandó végrehajtani utasításait,
mi több, még a miniszterek is a lemondása mellett vannak. Ez volt az első alkalom a III. Köztársaság történetében, hogy nem a képviselők, hanem az utca buktatta meg a kormányt.
***
Daladier lemondása után az államfő a volt köztársasági elnököt, a jobboldali Gaston Doumergue-et kérte fel kormányalakításra, de a Radikális Párt is a nemzeti egységkormányban, vagyis a radikálisok és a konzervatív jobboldal koalíciójában látta a kiutat. (Ekkor kerül be először Philippe Pétain is, honvédelmi miniszterként, a kormányba.) Jóllehet a közhangulat (ahogy a nemsokára hatalomra kerülő Népfront is bizonyította) továbbra is a baloldalnak kedvezett, a jobboldalnak a február 6-i események hátszelével sikerült visszakerülni a hatalomba, a radikálisok pedig végképp eltávolodtak a mérsékelt baloldaltól. Február 6-ának azonban – erre a történész Michel Winock hívja fel a figyelmet – korántsem ez volt az egyetlen következménye. Az esemény ugyanis nagyban hozzájárult a francia politikai élet dramatizálásához: ettől fogva a két tábor immár nem ellenfélként, hanem ellenségként állt szemben egymással.
Az események fényében a baloldalon egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy a köztársasági intézmények gyengék, és minden módon meg kell védeni őket a „ligákkal”, vagyis a „fasizmussal” azonosított szélsőjobbal szemben. Csakhogy a politikai élet dramatizálódása, vagyis a kiéleződő belső ellentét elterelte a figyelmet a külső fenyegetettségről. A franciák egyre inkább úgy érezték, nem a határokon kívül, hanem az országhatáron belül kell szembenézniük a „fasiszta veszéllyel”. Ez a belpolitikai konfliktus még Hitler hatalomra jutásánál, Németország felfegyverzésénél is jobban foglalkoztatta a közvéleményt. Aminek néhány év múlva – gondoljunk csak az 1938-as szégyenletes müncheni egyezményre, amelyet francia részről a korábban megbuktatott Édouard Daladier írt alá – meg is lett a gyászos következménye…
