„Megtettem, amit a közösségért tenni tudtam” – Lehet, hogy egyszer könyvet ír az ellenállásról az SZFE hallgatói önkormányzatának volt elnöke

Több mint három éve beszéltünk legutóbb. Mi történt önnel azóta?

Először elvégeztem az egyetemen az alapszakot.

Az SZFE-n?

Több okból is maradtunk az egyetemen. Csak fél évünk volt hátra, másutt ebben az összetett formában nem létezik drámainstruktor szak, így nekünk tízünknek nem volt megoldás a külföldi egyetemre való átjelentkezés. Covid volt, tehát nem kellett bejárnunk az egyetemre, érdemi óránk már nem volt, csak szakdolgozati konzultációink, mindenkinek a saját témavezetőjével. Többen szerettünk volna mesterszakra menni, ehhez pedig szükségünk volt az alapdiplomára. Ezután Marosvásárhelyen végeztem drámaíró mesterszakot. Amennyire tudok, azóta dramaturgként, illetve drámaíróként tevékenykedem, de az elmúlt fél évemet a pályakezdés nehézségei töltik ki. A szakmai útkeresés közben a civil szférában kezdtem dolgozni, asszisztens vagyok a közoktatással foglalkozó szervezetek ernyőszervezeténél, a Civil Közoktatási Platformnál.

A közéleti, politikai affinitása az egyetemen derült ki, vagy előtte is megvolt már?

Mindig érdekelt a politika vagy a közélet. Annak idején, amikor a színműre jelentkeztem, komolyan felmerült, hogy a politikatudományt válasszam. Azóta el is kezdtem tanulni az ELTE ÁJK-n. Erre az évre passziváltam, de lehet, hogy szeptembertől visszatérek.

A hallgatói önkormányzat (HÖK) elnökségét is ezért vállalta?

Nem volt tudatos döntés. Középiskolásként nem voltam hangadó, közösségvezető diák. Az SZFE-n két okból indultam a választáson. Úgy éreztem, hogy nagy szükség van a hallgatók aktívabb bevonására az egyetemi közéletbe. Másrészt a drámainstruktor szak nagyon szól arról, hogy hogyan lehet közösséget építeni, részvételt biztosítani, a nézőkre mint résztvevőkre, és nem mint passzív befogadókra gondolni. Ezért nagyon érdekelt, hogy vajon azt, amit tanulok, hogyan lehet a becsatornázni a diákéletbe. Komoly sikernek érzem utólag is, hogy lefektettünk egy-két olyan alapvetést, amivel aztán eljutottunk odáig, hogy a blokád valamennyire összehangolt folyamat lehetett.

Nyugodt időszakban nem is volt HÖK-elnök?

2019 októberében neveztek ki, ekkor kezdődtek komoly viták a szenátusban a szakindításokkal kapcsolatban és arról, hogy a XXI. században egy művészeti egyetemnek mi a feladata. Ezután következett a rektorválasztás, majd az, hogy a megválasztott Upor Lászlót nem nevezte ki a köztársasági elnök. Márciusban jött a Covid és a lezárások. Utána pedig a modellváltás belengetése, a szenátus és a vezetőség lemondása, az egyetemfoglalás… Szóval, nem, diákvezetőként nem volt részem békeidőkben.

Az egyetemmel szemben gyakran megfogalmazódott a vád, hogy nagyon egyoldalú, nem nyitott más ideológiák befogadására.

Inkább azt mondanám, hogy egy nagyon határozott ízlés érvényesült, amibe viszont belefért a sokszínűség, hiszen nagyon különböző világnézetű tanárok tanítottak. Ennek óhatatlanul így kellett lennie, elvégre inkább művészemberek vannak a tanárok között, mint pedagógusok. A jobb- és baloldaliságot a színházban eleve nem tudom értelmezni. Érzem persze, hogy van polarizáltság a szakmában, de nem lehet csak jobboldali, vagy csak baloldali embereknek színházat csinálni.

Jár színházba?

Persze.

Érzékel közönség és közönség közötti különbséget?

Minden közönség, és minden előadás más és más, de a különbségek nem ideológiai alapúak. Sok színháznak megvan a maga törzsközönsége, sokan komoly munkát is fektetnek abba, hogy kineveljék a saját nézőiket. Van olyan színház, amely közel áll a szívemhez, de máshova is elmegyek. De értem a kérdés élét, én viszont ennél egyszerűbb ember vagyok: azt várom egy előadástól, hogy szórakoztasson, elgondolkodtasson, és hogy találjak benne valami olyat, ami az ízlésemnek megfelel.

Az egyetemfoglalás után négy hónappal, 2021 januárjában lemondott a hallgatói önkormányzat vezetéséről. Miért?

Több oka volt. Egyrészt azt éreztem, hogy véget ért a munkám. Nem gondolom, hogy nincsenek mai napig tartó hatásai a mi akkori ellenállásunknak, de be kell látni, hogy abban a pillanatban, amikor az egészségügyi helyzetre hivatkozva sikerült kirakni minket, elvesztettük a csatát. Másrészt attól kezdve az lett volna a feladatom, hogy kommunikáljak az új vezetéssel, hidat képezzek közöttük és a hallgatók között. Ám a diákokkal kapcsolatos durva és igazságtalan nyilatkozataik után nem tudtam volna beszélni velük. Nem szeretem, ha hülyének néznek, ha lenéznek és nem tartanak partnernek. És bele is fáradtam az egészbe.

Érezhették a társai, hogy cserbenhagyta őket?

Lehet, hogy volt ilyen, de én a lemondásom pillanatában azt éreztem, hogy alkalmas az időpont, elvégeztem a feladatomat, megtettem azt, amit ezért a közösségért tenni tudtam. És olyasvalakinek kell továbbvinnie a HÖK-vezetést, aki képes kompromisszumokat kötni.

A Freeszfe alapításában részt vett?

Nem. Nem láttam benne a helyemet.

Ezért is ment Marosvásárhelyre tovább?

Inkább Kárpáti Péter miatt. Nem mellékesen azért, mert szerettem volna kikeveredni ebből a számomra akkor már nagyon fojtogató közegből. Anno – még a modellváltás előtt – Bodó Viktorékat kérték fel osztályvezetésre, ők pedig készítettek egy nagyon fontos anyagot arról, hogy hogyan lehet megreformálni, progresszívvá tenni a színészképzést. Ám a képzés azóta is elavult, nem találja a helyét, nem tud versenyre kelni a nemzetközi trendekkel. Sok minden, ami Németországban már 10-20 éve a rendszer alapvető része, itthon még újnak számít.

Árulónak tartja azokat, akik a Vas utcában maradtak?

Dehogyis! Azoknak, akik 20-ban voltak elsősök, gólyatábort – a pletykákkal ellentétben nem kiképzőtábort – szerveztünk, nagyon közeli viszonyba kerültünk egymással. Olyannyira, hogy most velük dolgozom.

Októberben volt a Csongor és... bemutatója.

Dramaturgként dolgoztam az előadásban, most több más egyetemi projektben is részt veszek. Voltak persze bennem dilemmák, néha még mindig küszködöm, de rá kellett jönnöm, hogy erről a helyzetről nem ők tehetnek, tehát nem szabad a feszültségeinket rajtuk levezetnünk. Másrészt hová mehetnének? Abban viszont látok problémát, hogy ma Magyarországon nem tud az ember egyetemi szinten színházat úgy tanulni, hogy ne találkozzon Vidnyánszky Attilával. És ezt nem Vidnyánszky Attila személye miatt érzem rossznak, hanem azért, mert így csak egyféle ízlést, színházi esztétikát lehet megtapasztalni.

Milyen érzés volt ősszel átlépni újra a Vas utcai küszöböt?

Érzelmileg nehéz: 44 napot éltem egy sátorban az aulában. De ezt viszonylag hamar el tudtam engedni, mert azt is érzem, hogy nem azért vagyok ott, hogy hosszú anekdotákat meséljek, hanem mert felkértek egy projektre, amit izgalmasnak, nagyon jó és a pályámon fontos munkának tartok.

Három és fél év távlatából érzi, hogy hibáztak valamiben? Vidnyánszky Attila többször is hangoztatta, hogy nyitott a kommunikációra.

Kicsit a Tanú című filmben éreztem magamat, „Virág elvtárs, ez az ítélet”. Mintha egy meccs lejátszása után odajönnének: dumáljuk meg a szabályokat. De miről beszéljek velük? Hát arról akarok beszélni, hogy miért vannak itt?! Hogy hogyan kerülnek ebbe a pozícióba?! Pedig előtte azt mondták, hogy bevonnak minket a döntési folyamatba. De egy frászt, nem ez történt. Azt a kritikát is sokszor megkaptuk, hogy miért nem nyitottuk ki az ügyünket szélesebb társadalmi egyeztetés felé, mert ez így nagyon belterjes sztori. De nem tud nem az lenni! A színházi és filmes szakma kicsi, a felsőoktatási modellváltás érdektelen és érthetetlen folyamat az utca embere számára, kis hazánkban az autonómia sokaknak ismeretlen fogalom.

Dramaturg, drámaíró. Megírja az egyetemfoglalást?

Elkezdtem könyvet írni az akkori naplószerű jegyzeteimet felhasználva. Egyre bővül, mert rájöttem, hogy nem elég azt a három hónapot megírni, ki kell egészíteni a másfél éves HÖK-elnökségemre, azt pedig ki kell egészíteni a teljes öt évemre. Emiatt állandóan visszakozom. De mielőbb neki kéne ülnöm, mert fakulnak az emlékek.