Márai Sándor;magyar irodalom;emigráció;Atlantisz;

- Felemás hazatérés

Atlantisz

Az irodalomban ritkán történik meg, hogy abból hosszabb-rövidebb időre kiiktatnak szerzőket. A hazai írók közül kétségkívül ilyen Márai Sándor, aki nem tartozott egyetlen nemzedéki vagy esztétikai csoportosuláshoz sem. Magányos volt, noha nem élt elefántcsonttoronyban, a legsikeresebb szerzők között tartották számon, és olyan műfajokban is otthonosan mozgott, amilyen a hírlapi publicisztika.

A Kassán 1900. április 11-én polgári családban született Márai fiatalemberként belekeveredett a Tanácsköztársaságba. Szerepe marginális volt, írt néhány, a bolsevik forradalommal rokonszenvező cikket, majd annak bukása után a várható kellemetlenségek elől Nyugat-Európába távozott. 

Évtizedekkel később derült ki, hogy a frissen megalakult Csehszlovákiában katonaszökevénynek minősült, így ez sem a Kassán maradás mellett szólt.

Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben élt, tanult, de leginkább dolgozott. Írónak, újságírónak készült, a szakma alapjaival korán tisztában volt, majd lakhelyét Párizsba helyezte át, innen érkezett haza 1928-ban, ahogy mondani szokás: teljes írói vértezetben. Újságíróként helyezkedett el, mellette évente adta ki regényeit.

Rövid idő alatt komoly olvasótábora lett, főfoglalkozású íróként dolgozhatott, noha a lapoknak nem tudott és nem is akart hátat fordítani. Széles olvasóközönsége megismerkedhetett azzal a rá jellemző stílussal és hanggal, ami regényeinek (Válás Budán, Az igazi, A gyertyák csonkig égnek, A nővér, Vendégjáték Bolzanóban) alaptónusa. Aki abban az időben volt olvasó, Márait nem tudta ki- és elkerülni, ám a pálya hirtelen fordulatot vett, amikor 1948 augusztusában a szerző az emigrálás mellett döntött. Bármilyen hosszú életet élt, 1989-ben bekövetkezett haláláig nem tért haza.

Távozása elvi jellegű volt. Mindenestül elutasította a kommunista ideológiát és annak megvalósult magyar gyakorlatát. A fennálló hatalom ezt azzal viszonozta, és a maga eszközeivel – ezek számosak voltak – mindent megtett, hogy kitörölje a magyar irodalomból. Könyveit nem adták ki, neve kimondhatatlanná vált, lassan, de biztosan a feledés homályába került egy terjedelmét és minőségét tekintve is fontos, bár még lezáratlan életmű.

Nemzedékek nőttek fel úgy idehaza, hogy nem ismerték nevét és műveit. Ezt a hiányt nem egyszerű pótolni. 

Negyven év ilyen vonatkozásban eposzi hosszúságú idő, és akik olvasni szeretnék a Márai-életművet, kénytelenek szembenézni vele, hogy az terjedelmileg Jókaiéhoz mérhető.

A befogadás, az irodalmi visszatérés szempontjából ez korántsem mellékes.

A baj nem járt egyedül. Populáris megfontolások miatt itthon a fenti felsorolásban szereplő sikerregényeket állították az életmű újra­kiadásának középpontjába. Némileg váratlan volt, hogy ezeknek a regényeknek nyugat-európai sikere erőteljesen visszahatott a magyar olvasókra.

Így szélárnyékba kerültek az Egy polgár vallomásai, a Hallgatni akartam és a Föld, föld!...című önéletrajzi művek, valamint a Naplók, amelyek irodalmunk egészen kivételes darabjai. Nagy kár, hogy így történt.