család;Oroszország;Szovjetunió;

Marija Sztyepanova: A sors elől nincs menekvés (Részlet az Emlékeim emlékére című könyvből)

Nagynénje halála után az elbeszélő nekiáll átválogatni a lakásban maradt tengernyi megfakult fényképet, régi levelezőlapot, levelet, naplót és emléktárgyat: egy egész évszázadnyi oroszországi élet fonnyadt gyűjteményét. A gondos kézzel összeszedett szilánkok egy látszólag köznapi család történetét mesélik el, amelynek valahogy sikerült átvészelnie az elmúlt évszázad üldöztetéseit. Sztyepanova az esszé, a fikció, a memoár, az útirajz és a történetírás műfaja segítségével vakmerőn hatol a személyes és kollektív emlékezet mélyére. A könyv a Park Könyvkiadó gondozásában március első hetében jelenik meg magyarul.

És mind ez idő alatt, mondta anyám az elbeszélő jóshangján, mind ez idő alatt Oroszországban ott várt rá az ő Misája, leendő férje, a te leendő dédapád. És amikor kitört az első világháború, akkor hosszú vándorlás után visszatért hozzá, végre találkoztak, és most már örökre együtt is maradtak. Az esküvőn egy apró brosst ajándékozott neki, amelyet ünnepek alkalmával mind a mai napig hordani szoktam, az SzGF monogram van rajta, a hátoldalán pedig csak annyi:
„A sors elől nincs menekvés.”
Ez „a sors elől nincs menekvés”, kutyabiléta-szerű aranykorongra vésve és egy remekbe szabott kék ruha mellére tűzve, sokáig ijesztő volt számomra (mintha a sors egyre csak űzné, míg végül utol nem éri: Misa, ez a vidám, lehengerlő fiú a hosszú szárú csizmájával és a pipaszár lábával hét évet sem élt az esküvőjük után). A ruha mindig ugyanaz volt, sűrű, bolyhos szövetű, deréktájon összehúzott darab, úgy simult rá a hasára, mint egy feszes burok. Megszokta, mint egy egyenruhát, és nem akaródzott lecserélnie. Anyámnak gyerekkoromban többféle ünneplője volt, és az egyik, egy gesztenyebarna alapon virágmintás ruha néma, áhítatos lelkesedést váltott ki belőlem. De a nyolcvanas évek közepétől, amikor szüleim észrevétlenül elérték az én mostani életkoromat, az ünnep vonz­erejét már sokkal inkább elemeinek állandósága jelentette. Kicsalogatták a szekrényből a sötétkék ruhát, a bross a helyére került, az abramcevói gyógyszeres szekrényből előkerült a fehér parfümös szelence, amelyben az illatszerek sosem cserélődtek – talán soha nem fogytak ki, mert túlságosan ritkán használták őket. A lehető legegyszerűbb parfümök voltak, lengyel gyártmányú, mindenhol kapható Signature. A kerek kristályüvegcse, benne aranyló folyadékkal, egy selyemmel bélelt fészekben, alacsony kartonemelvényen éldegélt; a jéghideg, illatos csőröcske előbb az én fülemet, azután anyámét érintette, aztán a szegycsontunkat, végül a halántékunkat is. Néhány perccel a vendégek érkezése előtt gyorsan megfordítottam az aranybrosst a kék kővel, és meggyőződtem róla, hogy a felirat a helyén van.
És ezt az időt, mondta anyám még egyszer, de úgy, hogy nem hagyott felőle kétséget, ki a mi családtörténetünk egyedüli hőse, Franciaországban töltötte: a nagymama a Sorbonne-on szerezte a diplomáját – az egyik legrangosabb orvostudományi egyetemen, de ezt nem kellett hozzátenni, mert magától értetődött –, és már végzett orvosként tért vissza Oroszországba. A krémszínű Sorbonne-diploma a kalligrafikus tollvonásokkal, a domború mintákkal és a pincelakat méretű pecséttel szintén az elvégzett munka komolyságát és a megszolgált győzelmet tanúsította. De az igazi fegyvertény nem ez volt: Szárrá dédanyám a hét ószövetségi évet – amennyit Jákób szolgált az ő Rákheléért – Párizsban töltötte. Később valamiért visszajött onnan, akár a föld alól, visszatért leendő önmagunkhoz, mintha az ő szemében annak a csodálatos, földöntúli létnek semmi értéke nem lenne. Nekem, aki lépésről lépésre küzdöttem magamat előre a francia könyvekben a testőröktől Maupassant-ig, nehéz volt elfogadnom ezt a döntést. A párizsi élet (számomra vagy anyám számára teljességgel elérhetetlen) lehetősége túlságosan is szédítő volt ahhoz, hogy valaki ilyen könnyelműen eldobja.
Ötéves voltam, amikor meghalt – ő kilencven. Két évvel túlélte még istenített lányát is, akit hiába keresett a kétszobás társbérletben; bekukkantott a szekrénybe, aztán a vitrinbe: Ljolja? Egy ideje az unokáját az anyja nevén, Natasának szólította, mintha a családi matrjoska babákat bárhogyan egymásba lehetett volna illeszteni anélkül, hogy értelme ettől megváltozna. Az egészen picike, csontsoványra aszott öregasszony, aki tarka köntösében naphosszat a szaltikovkai dácsa kanapéján üldögélt, a gyönge jázminfényben szinte áttetszőnek hatott, de továbbra is a rovarok tüskés makacsságával meredt előre. Nyilvánvaló volt: annak, ami épp becserkészni próbálja, nem lesz könnyű átrágnia magát rajta. „Anyuka olyan, akár a szikla”, mondta Ljolja még negyven évvel azelőtt; és most egészen összetöpörödve, súlyát és kiterjedését veszítve még mindig itt volt – eleven emlékműveként az erőnek, amely időközben elszállt belőle.
„Hiába, egyszer mi is így megvénülünk. Belegondolni is rémisztő. Szó sem lehet róla! Az évek során lassan, de biztosan megszületnek mind­azok a gondolatok és vágyak, amelyek az öregség velejárói; ezek nélkül egyszerűen lehetetlen lenne elviselni az életet.” 1914 februárjában valamiért késztetést érzett, hogy leendő férjének olyan képeslapokat küldjön, amelyeken öregasszonyokat ábrázoló ceruzarajzok vannak, és kommentárként ezt írta rá. Néhány héttel később megkérdezte, hogy utaztak az öregek. Az egyetemi vizsgái még hátravoltak, továbbá két háború, egy szülés, a forradalom, a kitelepítés, lányának és unokájának betegsége, az „orvosper”, amely végül is nem érte el a családunkat, és az infarktus utáni tudatállapot tejszínű filmszalagja is, amit akkoriban egyszerűen időskori gyengeségnek tekintettek. Ifjú éveinek kendőzetlen, vérmes őszintesége nem szivárgott el, sőt mintha fölgyülemlett volna, lecsapódott a bordákon, a rágószerveken, a fedőszárnyak lemezein, az icipici test és szinte gyermeki arc fölött húzódó súlyos szemöldökíven.
Valamivel korábban, a hatvanas évek elején Rufa, anyám valahányadfokú unokatestvére átjött Szaratovból Moszkvába, és sokáig ott lakott a Pokrovkán. Este érkezett, és Szárrát a sötét szobában találta, egyedül ült egy hintaszékben. „Nagymama, most meg miért ülsz itt a sötétben? Legalább valami regényt olvasnál! – Drágám, én csak lehunyom a szemem, és máris egy kész regényt látok magam előtt.”

                                                    ***

Ráadásul, ezt is mondják, vénségére énekelni kezdett. Mindig voltak kották a lakásban (egy meglehetősen régimódi románc borítóján, amelyet ki tudja, milyen okból, 1934-ben adtak ki, volt egy dedikáció a szerzőtől, aki Szaltikovkában a nyaralószomszédjuk volt: mert maga énekelni szokott…), és ott állt a jó öreg Blüthner a megsárgult billentyűivel – az utolsó években többnyire némán. Rufa férje, aki Neuhaus-tanítvány, kiváló zongorista volt, néha vendégjátékra érkezett Szaratovból, és akkor minden reggel könyékig beletúrt a hangszer gyomrába, amitől az meghunyászkodva zúgott, zengett, és végre tette a dolgát. A dédanyámat egyébként saját zenei produkciója, ahogy bárki másé is, tökéletesen hidegen hagyta. Az ő szemében a zenélés a semmittevés egyik formája, a szabadidő eltöltésének egy relatíve kellemes módja volt; sokszor mesélték nekem, ezért élénken emlékszem rá, milyen csökönyösen noszogatta a vendégeket, akik összejöttek zenét hallgatni, hogy végre fáradjanak oda az asztalhoz: „Amíg Alik játszik nekünk, mi harapunk valamit.”
Ez a későbbi éneklése, már szinte a halál árnyékában, más minőséget képviselt; mintha fiatalsága visszatért és a torkán akadt volna. Mintha rászabadította volna mindazt, amit elfelejtett, és már maga sem értett: a puha és félelmetes „áldozatként elhulltál a végzetes csatában”-t (a tizenkilencedik század hetvenes éveiben írták, és sírok tövében énekelték, de Sosztakovics 11. szimfóniájának gyászindulójában is visszaköszön), és a „Warszawianká”-t, amelyet annyira szerettek 1905-ben a barikádokon: „Rontása tört ránk a dúló viharnak, / Ordas had áradata kelt ellenünk.”* És természetesen: „Munkások, álljunk a nagy harcra készen…” Az illega­litás dala, amellyel a századforduló fiai és leányai álmodtak, és amely harcuk és hamarosan bekövetkező győzelmük egyetlen szótára volt.
A tizenöt éves Majakovszkij a Butirszkaja börtönben, a még gimnazista Mandelstam az erfurti programmal, a tizenhárom éves Cvetajeva a jaltai forradalmi fölvonuláson – mindez elkerülhetetlennek tűnt, és mindannyiukra, mint a gramofon zúgása, ránehezedett az „emberi nem új napja kél…” kérlelhetetlen kórusa.
Ha a század eleji forradalmakról olvas az ember visszaemlékezéseket, az a benyomása, hogy szüntelenül énekeltek, sőt szinte szándékosan ezzel helyettesítették az emberi beszédet. A sztrájkokról és konspirációs találkozókról szóló elbeszéléseket a zene strukturálja, ahogy a szöveget a vesszők vagy a kötőjelek: „forradalmi dalok éneklése közepette megindultak fölfelé a folyón”, „visszatértek csónakjaikon forradalmi dalok és vörös zászlók kíséretében”, „fölszólalása után a tüntetés énekléssel végződött”, a „Marseillaise”-t váltogatták az „Internacionálé”-val. „Ahogy mentünk ki a házból, halkan énekeltük: „»Munkások, álljunk a nagy harcra készen« – így emlékszik vissza a bolsevik politikus, Jakov Szverdlov egyik ismerőse. – »Elvtársak, éberség«, mondta szinte suttogva az egyikünk.”
Ott valahol, szinte kivehetetlenül a május elsejei zászlókkal és röpiratokkal fölszerelkezett diákok és lányok tömegében, megy ő is, kézen fogva valakit, ahogy az egyik barátja írta, a tizenhét éves Szárrá Ginzburg.
A Nyizsnyij Novgorod-i kettes számú gimnáziumot, ahova járt, mindössze néhány ház választotta el Szverdlovék vésnökműhelyétől. A műhelyben tömeg volt és zaj, de Jakov Szverdlov akkoriban ott találkozott az elvtársaival. Jakov egyidős volt Szárrával, és egyben legjobb barátnőjének, Szárrá Szverdlovának a bátyja is. A Szverdlov testvérek később írtak egy sötét visszaemlékezést a gyerekkorukról és ifjúságukról, amelyben szerepel egy történet egy folyami csónakázásról. Együtt utaznak Szárrá Szverd­lova egyik barátnőjével (a hatalmas hullámok majdnem fölborítják a csónakot, a lányok nem sírnak, a bátytól jobban félnek, mint a billegéstől). Nesztelen árnyként Szanya vagy Szenya Baranov is átsuhan a színen, a gimnazisták nekikészülnek, hogy vállt vállnak vetve megverekedjenek a kadétokkal, a börtönbe „rákszirom” nevű ropogtatnivalót visznek. Biztonságérzet és rémület különös elegye hagymaként festi meg az akkori ifjúság tojáshéját. „Az 1901–1903-as években Szárrá Szverdlova nemegyszer jegyzeteket osztogatott, proklamációkat terjesztett, röpiratokat sokszorosított a hektográffal, és más feladatokat is ellátott a mozgalomban.” Barátnője, Szárrá Ginzburg is ilyesmiket csinálhatott. 1906-ban már nyomoztak is utána, amiért kaszárnyák közelében röpiratokat terjesztett.

                                                                                       Gábor Sámuel fordítása

* Gáspár Endre fordítása

Marija Sztyepanova

(Moszkva, 1972), költő, esszéista, író. 2017-ben jelent meg első prózakötete, az Emlékeim emlékére, amely két orosz irodalmi díjat is elnyert 2018-ban. E kötet angol fordítását 2021-ben beválogatták a Nemzetközi Booker-díj rövidlistájába. 2023-ban Sztyepanova – David Grossman és Nádas Péter után harmadikként – elnyerte a 2020-ban alapított Berman-díjat, amelyet olyan szerzőknek ítél oda a zsűri, akik a zsidó kulturális hagyomány szellemében fogant, mégis korokon és kultúrákon átívelő, univerzális érvényű alkotást hoznak létre.