„Húsz és három néz a golyókkal szembe,
Húsz és három szív áll meg idő előtt,
Húsz és három jöttment testvérünk örökre,
Húsz és három élt halálos szerelemben,
Húsz és három ajkon franciahon neve.”
(Louis Aragon)
A Vörös plakátot a Sorbonne-hoz közel, egy könyvkereskedésben találtam meg, egyetemista fiamnak szántam. – Ez a nemesi levelünk – ajánlottam neki. A plakáton három magyar zsidó látható, az ún. Manouchian-csoport tagjai. Nem mentek, mint birkák, a vágóhídra. Fegyvert fogtak, síneket robbantottak. Gyermekkorom óta kerestem példájukat. Találhattam volna persze Budapesten is. De ez a három magyar zsidó spanyol republikánusokkal, olasz antifasisztákkal, román, lengyel zsidókkal és az örmény Missak Manouchiannal vállvetve harcolt, amíg a francia rendőrség el nem fogta, és a megszálló németeknek át nem adta őket. Kócosan, borostásan állították őket az SS fényképezőgépe elé. Félelem egyetlen arcon se látszik. Nyugodt, halálra szánt győztesek.
Történetük, mint minden történet, bonyolult. A német megszállás kezdetén a kommunista párt kiegyezéssel próbálkozott, mentette volna a menthetőt. Az örmények megúszhatták volna, a spanyolok, olaszok elrejtőzhettek volna. A zsidók közül a legtöbben tudták, mi vár rájuk. Számukra nem volt modus vivendi, nem kínálkozott menedék. Talán ezért fogtak fegyvert, mielőtt 1941 őszén a párt hadba szólította őket.
Missak Manouchian gyermekként találkozott a pogromokkal. Libanoni árvaházban nevelkedett, egy francia tanár ismertette meg Baudelaire-rel, Victor Hugóval. Franciaországot választotta, gyári munkásként kereste kenyerét, esténként a Panthéontól néhány méterre lévő könyvtárat látogatta, örmény nyelven írt verseket, örmény költőket fordított franciára, örmény lányt vett feleségül.
Glasz Imre 1937-ben érkezett Franciaországba. A háború kitörése után, 1939-ben azonnal önkéntesként jelentkezett a hadseregbe. A német megszállás után hamis papírokat szerzett és elrejtőzött. Vasesztergályos tudását az ellenállás a „kisiklató és pusztító” brigádban hasznosította, hamarosan megbízták a csapat vezetésével.
A Boczor álnevet viselő, erdélyi születésű Wolf Józseffel működött együtt, aki román zsidókat is toborzott. „Szabadság nélkül az élet nem ér semmit” – írta Glasz, aki a Mont-Valérien erődben adta életét a szabadságért.
Elek Tamás volt a csoport legfiatalabb tagja. Hatéves korában érkezett Franciaországba, a gimnáziumban összeverekedett egy antiszemita osztálytársával, s otthagyta az iskolát. Először röpcédulákat sokszorosított és terjesztett. 1942-ben Marx Tőkéjébe rejtett pokolgéppel felgyújtott egy német könyvkereskedést. Ezután csatlakozott a „kisiklató és pusztító” brigádhoz.
A Manouchian-csoport korántsem az egyetlen volt, amelyben magyarok harcoltak. Fejtő Ferenc vidéken bujkált, a falusiakkal erdei rejtekhelyükről csaptak le a megszálló csapatokra. Tardos Tibor párizsi ellenálló csoportban harcolt. Horváth Márton hívta haza, a Szabad Néphez. 1956-ban Nagy Imre híveként tollal mondta el az igazságot. Börtön, majd második franciaországi emigráció várt rá. A spanyolországi Rákosi-brigád története talán a legszomorúbb. Franco győzelme után Franciaországba menekültek, a háború végén a párt hazacsábította őket. Rákosi elvtárs a szovjet példát követve börtönnel, akasztófával tüntette ki őket.
A Panthéonban Fabien Roussel, a Francia Kommunista Párt főtitkára a rokonok mellett ült. A díszhely kijárt neki, a Manouchian-csoport tagjai, kevés kivétellel, kommunisták voltak. A csoport tagjait ugyanis múlt héten, február 21-én, napra pontosan a kivégzésük 80. évfordulóján szimbolikusan újratemették a francia történelem nagyjainak végső nyughelyén. (A tiszteletadáson Emmanuel Macron államfő is beszédet mondott – a szerk.) A párizsi Panthéonban.a helyhiányra való tekintettel csak Missak Manouchian és özvegye koporsóit helyezték el. A csoport többi huszonkét tagjának nevét, köztük a magyar zsidókét a sírkamra előtt réztábla örökíti meg.
A történelem abszurd fintorai persze a hálás utókort is elérték. A Vörös plakátot nyomtató németek kövér betűkkel hangsúlyozták a zsidó „terroristák” szerepét. A háború után a zsidó nevek elpárologtak. A megszállók még Manouchian-Boczor-Glass csoportnak nevezték őket. Először Boczor neve tűnt el, majd Glasz Imréé. Maradt az örmény Manouchian. A kommunista párt százezer főbe lőtt vértanút tulajdonított magának – az összesen harmincezerből. Az ellenállás szerintük a tősgyökeres franciák szervezete volt. A zsidókat, haláluk után átkeresztelték. A következő évtizedben a prágai orvosper vádlottai egyetlen kivétellel, zsidók voltak. A moszkvai orvospervádlottai között nem volt kivétel... A francia kommunisták szerencséjére a párt sztálinista vezetői senkit sem ölhettek meg. De a tisztogatás ott is lefolyt. Aki a fény sebességével változó pártvonaltól eltért, kizárták, rágalmazó kampányt indítottak ellene.
A több mint tíz évig tartó csendet két ünnepelt, valóban nagy költő, Paul Éluard és Louis Aragon törte meg. Manouchianról és a külföldi zsidókról a párt tagjai ismét beszélhettek. Változnak az idők. Néhány éve a német deportálást túlélő egészségügyi minisztert, az Európai Parlament első elnökét, Simone Veilt és férjét – az új igével – panteonizálták. Most a halálbüntetést eltörlő, besszarábiai pogromok elől menekültek igazságügyi miniszterré vált fiát, Robert Badintert várja a Panthéon.
Az épület homlokzatára vésett mondat szerint: Nagy gyermekeinek, a hálás szülőhaza.