– Nem siker-, hanem reményalapú a demokratikus értékeket őrző civileknek szóló inkubátorképzésük. Leáldozott-e a demokráciának? Mekkora a baj?
– Magyarországon nincs demokrácia. Az Európai Parlament is kimondta a 2022-es választás után, hogy Magyarország már nem demokrácia, hanem választási autokrácia. De nemcsak itt van gond, hanem világszerte. Egy rendszert újra kell álmodni.
– Azonosíthatók a fő gondok? Ahhoz, hogy meg tudjuk szerelni a demokráciát, be kell azonosítani a hibákat, és üstökön ragadni azokat.
– Összetett a kérdés. A kapitalizmus és a demokrácia kapcsolatát kell újragondolni, részben gazdasági oldalról. Rendkívül gyorsan változik a világ körülöttünk, és ez a legtöbb ember számára félelmetes. A gazdasági és a politikai hatalom egyre inkább néhány ember kezében összpontosul. Ez a fejlett demokráciákban is így van. Az emberek eltávolodtak a közösségeiktől. Úgy érzik, nincsen erejük.
– Miközben vannak a félelmet kihasználó, arra rájátszó kormányok, amelyek védelmet ígérnek a kedves választóknak.
– Igazából egyik oldalról sincsenek megnyugtató válaszok. A jobboldalon próbálnak visszanyúlni a múlthoz, és a baloldalon is ehhez képest fogalmazzák meg magukat. De egyik oldalnak sincs válasza arra, milyen új struktúrát lehetne kitalálni.
– És lett egy kommunikációs technológia, amivel az autokráciába hajló berendezkedések hatékonyan képesek rettegésben vagy éppen transzban tartani az embereket.
– Jól is használják, mert az emberek félelmeire apellálnak. A propaganda rendkívül jól működő taktika, és az új technológiákkal fel is fog erősödni.
– Az utóbbi két EP-választáson a szélsőséges pártok nem arattak átütő sikert. Meloni olasz kormányfő Orbán szövetségeseként – és talán leendő pártcsaládvezetőjeként, Putyinhoz való viszonyát tisztázva – Ukrajnában hajtott fejet február 24-én. Ez reményt adhat.
– Szerintem ne reménykedjünk, hanem magunkban bízzunk, hogy valamilyen változást el tudunk érni. De ez akkor lesz, ha elkezdünk aktívan dolgozni.
Én nem reménykedem, én a tettekben hiszek. Az tud reménykedni, aki valamit tesz is egy jobb jövőért.
– Ha már remény: honnan jött az inkubátorprogram ötlete?
– 2018-ban kezdtünk el dolgozni az Unhack Democracyval. A választási, választásnapi visszaéléseket göngyölítettük fel. 2022-ben a választások után egyszerűen nem tudtuk, hogyan tovább, és mi adjon reményt. Depressziós időszakot éltünk meg, amikor az emberek úgy érezték, feladják, nem látják a kiutat, és úgy gondolták, semmi értelme bármit is csinálni. Ebből ki kell mászni. De előbb meg kell álmodni valamit, egy új világot, amihez bátorság kell. Tavaly februárban egy berlini képzésen jártam, amelyet Thomas Coombes, az Amnesty International volt kommunikációs vezetője tartott. Kifejlesztett egy új metódust arra, hogy miként lehet hatékonyabban befolyásolni, támogatni az embereket a pozitív irányú változás érdekében. Ez megihletett. Rájöttem ugyanakkor, hogy ez sokkal több, mint kommunikáció, be kell építenünk a szervezet stratégiájába. E szerint kell élnünk. Arra kell koncentrálnunk, amit el akarunk érni, és nem arra, ami rossz, vagy ami nincs. Úgy gondoltam, hogy ha erre nekünk szervezeti szinten szükségünk van, akkor valószínűleg másnak is. A változást magunkon kell elkezdenünk, és csak utána tudjuk azt szélesebb körben elterjeszteni. Kicsit a pszichológia szempontjából kell megvizsgálnunk, hogyan kommunikálunk, mert nem egészen hatékonyan használjuk az érzelmeket vagy az empátiát például.
– Milyen szemléleteket igyekeznek fejleszteni, és hogyan?
– Új látásmódot, új gondolkodásmódot szeretnénk bevezetni. Úgy gondoltuk, hogy ez hatékonyabb lesz, ha a régió különböző országaiból hozunk össze ambiciózus civil vezetőket. Lássa mindenki, hogy nincs egyedül sem a félelmeivel, sem a kihívásaival. Vannak inspiráló ötletek, amelyekre lehet építeni. Miután ez egy inkubátorprogram, nem fogjuk elengedni a résztvevők kezét, folyamatosan segíteni fogjuk őket a kampányaikban, miközben inspiráló sztorikat és vezetőket mutatunk be nekik. Több fázisban képezzük őket. Lesznek mélyebb modulok, amelyekbe szakértőket, pszichológusokat vonunk be, hogy felmérjük a résztvevők mentális erőnlétét, ellenálló képességét.
A civileknek nehéz dolguk van, folyamatosan harcolnunk kell azért, hogy fennmaradjon a normalitás. Nagyon kevés esetben látjuk a munkánk eredményét, ha látjuk egyáltalán.
Ez nyilván nemcsak egy kelet-európai jelenség. Inspirálni kell egymást. Tajvantól Mexikóvárosig vannak innovatív és érdekes ötletek arra, miként lehet új demokráciát kreálni, jobbá téve a közösségeinket, és új világot teremteni.
– Ha már inspiráló történetek: szivacsként innánk a szavait. Mondjuk akár a lengyel demokratákról, akik nagy eredményeket értek el, amikor sok év után eltanácsolták Morawiecki illiberalizmusát.
– A lengyel civilek kitartása és kreativitása valóban példaértékű. Sok inspiráló kezdeményezés volt az évek során, amiből az egyiket kiemelném. A lengyeleknek volt egy Tour de Constitution elnevezésű kampányuk, amelyben a társadalom elismert emberei vettek részt, a bíróktól az orvosokig. Busszal járták végig Lengyelországot városról városra, faluról falura, és elmondták az embereknek, miről szól a jogállam. Leparkoltak egy városka főterén, és beszélgettek a járókelőkkel. Ennek nagy sikere volt, ami azt mutatja, oda kell menni az emberekhez, nem elég a Facebookon kommunikálni.
– Milyen forrásokból építkezhetnek a civilek?
– A finanszírozási struktúra teljesen diszfunkcionális. Nem lehet eredményt elérni projektalapon, miszerint előjövünk egy ötlettel, és minden tételt Excel-táblába kell írnunk. Mindig sokkal több a befektetés, mint amennyi pénzt kaphat a pályázó. Ez nem a hosszú távú gondolkodást ösztönzi, márpedig változást elérni nem lehet máról holnapra. Mindemellett bürokratikus a rendszer. Így ne is várja senki, hogy átütő sikere lesz bárminek.
Magyarországra, ahol nincsen demokrácia, dőlni kellene a civil pénzeknek, de nem ez történik. Erőteljesen be kellene szállni a magyar társadalomnak is, főként a nagyobb tőkével rendelkezőknek, hogy jelentősebb összegekkel támogassák a civil szervezeteket.
– Jól működnek a pályázatok?
– A magyar civilek ugyanazoknál a donoroknál tudnak pályázni, mint a lengyelek vagy a bolgárok, ami nem elég, és nem is hatékony. Az Unió forráselosztó rendszere teljesen diszfunkcionális. A nagy múltú szervezetek föl tudnak szívni nagyobb pénzeket, de egy pici szervezet nem tudja kezelni a bürokráciát. Startupmentalitást kellene bevezetni a donorok sokkal nagyobb rizikóvállalásával. És magántőke bevonásával.
– Milyen legyen a viszonyuk a civil szerveződéseknek a pártokhoz? Idehaza a legszelídebb civil megmozdulásokat is azonnal „összepártozza” a Fidesz, mintha a pártok megjelenése eredendő bűn volna.
– Ez jó kérdés. Én egyrészt nem veszem észre, hogy nagyon lennének ellenzéki pártok ebben a pillanatban. Sokkal nagyobb nyomás van a civileken, és a sajtón is, mert az emberek keresik, hogy ki hozhat el változást. Ez borzasztó nehéz helyzet. Egy demokratikus rendszerben a politikai pártoknak, a civileknek, az üzleti világnak és a médiának is megvan a maga szerepe. De ez felborult. Nem volt soha egyensúly, de most óriási a nyomás a civil szervezeteken.
– Jól gondolom, hogy nem igazán választási győzelemben kell mérni a reményalapú inkubátor sikerét, abban bízva, hogy a következő választáson vissza lehet építeni a demokrácia összes pillérét?
– Jaj! Itt kezdődik a nyomásgyakorlás. Magyarországról öt ambiciózus civil vezető csatlakozott a programhoz. Ettől ne várjunk világmegváltást. De tény, hogy el kell kezdeni a gondolkodást arról, milyen világot szeretnénk.
A vízióhoz országszerte mindenkire szükség van, ezt nem néhány szakértő írja meg egy pártprogramban. Azt szeretnénk, ha minél több embert be tudnánk vonni a képzésbe, és ha ebből a depresszióból, kilátástalanságból kilépnénk.
– A mentális ellenálló képességet miként fejlesztik? A kormányerők például nem restek, és naponta százötvenszer leírják, hogy Soros-ügynökök, külföldről támogatottak, genderpropagandisták, háborúpártiak, migránssimogatók. Ez felőröl vagy megkeményít. Van ellene védelem?
– Az autoriter rendszerekben a propagandisták uralják a gondolatainkat. Nem lehet nem arra gondolni, amit ők akarnak. Nem is vesszük észre, milyen romboló hatása van annak, hogy ők definiálják, hogy mi miről beszéljünk, mit halljunk, mit lássunk. És itt nemcsak a civil szervezetekről van szó, hanem bármelyik állampolgárról, függetlenül attól, kire szavaz. Óriási akaraterő kell ahhoz, hogy ezeket kizárjuk, és arra koncentráljunk, amit el szeretnénk érni.
Választási visszaélések
Az Orbán-kormány harmadik kétharmada a 2018-as választási csalásokon múlhatott. Ezeknek a csalásoknak és visszaéléseknek a sorozata megrengette a választások integritásába, feddhetetlenségébe vetett hitet – állapította meg akkoriban az Unhack Democracy. Az ellenzéki szavazatszámlálók több választáson számos visszaélést rögzítettek: koordinált szavazatvásárlást, láncszavazást, szavazólapok eltűnését, idősotthoni szavazók megfélemlítését, jegyzőkönyvek hitelességének sérülését, választói névjegyzékek manipulálását. Mindez azért történhetett, mert a szavazatszámláló bizottságok 43 százalékába nem jutott ellenzéki delegált, vagy nem voltak elegendően – ezekben a szavazókörökben rendre 10 bázisponttal lett erősebb a Fidesz, írták akkor. A szervezet idén is készül a szavazatszámlálók e-learning-anyagával.
– Sokan mondják, hogy az „Orbán, takarodj!” nem elég vízió, bár van abban némi logika, hogy ha galádul torlaszt emelnek a boldogulásunk elé, akkor szívjuk fel magunkat, és segítsük odébb az akadályt.
– Az ellenzéket az „Orbán, takarodj!” definiálja, miközben ez se nem vízió, se nem attraktív. Nem is szavaznak rájuk. A vízió az, amit közösen megálmodunk. A civileknek az a feladatuk, hogy alulról segítsék kiforrni azt, milyen világban szeretnénk élni. Ha becsukja a szemét, és elképzeli, milyen világban, milyen közösségben szeretne élni, akkor mit lát?
– Ha becsukom szemem, akkor Orbán Viktort látom egy dél-amerikai banánköztársaság védőszárnyai alatt. De a viccet félretéve: egy olyan országot látok, ahol a hatalom nem nyúlik be az életünkbe, nem veszi el a szavainkat, nem fűrészeli kétfelé az országot fasiszta módon „mi-re” és „azok-ra”.
– Ebben a megközelítésben is a harcolási mód van. Nincs vízió, csak harcolás. A düh egyébként nem rossz, mert jó katalizátor, de nem transzformatív, és önmagában nem hoz változást. Energia csak, amit fel lehet használni a változáshoz. Nyugati demokráciákban két választás között is sokkal aktívabbak az emberek, napi szinten tesznek a közösségükért, és mernek újat kezdeni. A félelmet is le kell küzdenünk, mert ha állandó félelemben élünk, akkor soha nem lesz változás.
