- „Se szakértelem, se pénz nincs, az állam egyre nyilvánvalóbb kudarcát csak arcátlan propaganda és nyers elnyomás képes palástolni”

Novák Katalin megbukott, Sulyok Tamás megérkezett az államfői posztra. Nagy Zsuzsanna, Sulyok felesége, többek között azt nyilatkozta: „a nők jelenléte a közéletben és a politikában biztos, hogy nagyon fontos, de a családban való szerepük szerintem még fontosabb, és itt feszül a nagy ellentét, hiszen sok fiatal édesanyának fel kell vállalnia, hogy itt is, ott is teljesít, és ez rengeteg nehézséggel jár”. Egyértelmű „útmutatásnak” tűnik.

Az új köztársasági elnök feleségének nyilatkozata után világos, hogy a Fidesz feladta a kísérletezést. Nem akarják megoldani azt a paradoxont, hogy hogyan lehet a nő sikeres a munkájában és a magánéletben is. Visszatértek a Horthy-korszak konzervatív nő-feleség közéleti modelljéhez: a férj dolgozik, a feleség szerényen biztosítja a hátteret, de az arra érdemes szegényekről se feledkezik meg, és foglalkozik a szociális kérdésekkel. A nő szeresse, ha feladják rá a kabátot, és ne akarjon semmiben kitűnni, maradjon a családjában. Ez kevés teret enged a saját életprogrammal rendelkező nőknek. A Fidesz számára már a látszat se fontos, hanem teljes hátraarccal egy nagyon régen és nagyon kevesek számára működő életmodellt népszerűsít.

Hogyan csapódhat le mindez a szavazók, különösen a női szavazók körében?

Nagyon sok magyar női szavazó a maga módján hasonló kompromisszumot köt, mint az új köztársasági elnök felesége. Ezt hívja a szakirodalom patriarchális alkunak. Ami azt jelenti, hogy nyilvánosan alárendeli saját érdekeit és érzelmeit a férjnek, aki aztán biztosítja a megélhetését a magántérben. Ilyenkor szokták elrötyögni a férfiak, hogy „bizony-bizony otthon a feleségem hordja a nadrágot”. Hogy ez az alku mennyire népszerű a fiatal választók között, akik tudnak mondjuk számolni, és tudják, hogy ez a legbiztosabb út az öregkori szegénységhez egy éppen összeomlóban levő nyugdíjrendszerben, azt nem lehet tudni, mert a fiatalok a lábukkal szavaznak. De nagyon sokan nagyon jól beilleszkednek a rendszerbe: nyugati vagy NER-es cégeknek dolgoznak annyi pénzért, amiből a nyugati életszínvonal Magyarországon megteremthető. Van azonban az a réteg is, amely valamiért nem rendelkezik versenyképes képességekkel. Például: nem beszél nyelveket, a mélyszegénységből nem tud kitörni, nyelvhez kötött a szakmája, idősnek érzi magát, amit a magyar felsőoktatásban tanult, az nyugaton piacképtelen. Ők nem tudnak elmenni és ők azok, akiket a Fidesz „fog” mint választói bázis. És itt a patriarchális alku a túlélési stratégia, nem a kivándorlás. Ennek következménye, hogy nagyon sok férfi küzd mentális problémákkal, mert ez az alku elképesztő terhet rak az erre érzelmileg teljesen felkészületlen személyre. Elvárják tőlük, hogy sikeresek legyenek és olyan életet biztosítsanak egy elszegényedő társadalomban, mint a reklámokban: nagy ház kerttel, amerikai konyhában teli hűtő, két kocsi, minimum két gyerek és kutya. Ez azonban egyre kevesebbeknek megy és egyelőre magukat vádolják, ahelyett, hogy a rendszerszintű problémákat felismernék.

Lehet a jelenlegi belpolitikai helyzetet arra használni, hogy több szó essen a nők, női ügyek politikai képviseletéről?

Ma van március 8-a és ilyenkor mindenhol előkerül az, hogy mit is ünneplünk nőnapon. A magyar társadalomnak ezer baja van, és mind az ezer bajnak van női olvasata: a gondoskodási válságtól a környezeti vészhelyzeten át a gondoskodásra hivatott intézmények összeomlásáig. A lényegi kérdésekről nem folyik érdemi vita, vagy nem olyan nyelven, hogy azt sokan sajátjuknak éreznének. A problémák valódi okait kell feltárni, azt, hogy a magyar állam csak az erőseket, csókosokat és rokonokat védi meg, a gyengéket magára hagyja. A bicskei eset erre döbbentett rá sokakat, az állam nem arra költi az adóforintokat, hogy megvédje őket a gonosztevőktől, hanem hogy tőlük védje meg a gonosztevőket.

Múlt héten a Republikon Nők a politikában, nők a közéletben címmel rendezett konferenciáján azt mondta, fontos fordulóponthoz érkezett a magyar belpolitika.

A Fidesz 2010-ben úgy kezdett kormányozni, hogy egy klasszikus tekintélyelvű ajánlatot tettek a társadalomnak: a politikai szabadságért cserébe anyagi jólétet ígértek. Azaz vállalták, hogy szakértőként jól működő államot hoznak létre, cserébe elvárták a társadalomtól, hogy ne foglalkozzon politikával. A társadalom ezt az ajánlatot nyilvánvalóan elfogadta: a politika ezáltal egyrészt szitokszó lett, másrészt egy egyre szűkülő csoport jól fizető kiváltsága. Több egymást követő botrány arra mutatott, hogy a társadalom hajlandó volt a politikusok anyagi (Tiborcz, Mészáros) és erkölcsi (Borkai, Szájer) normaszegéseit megbocsátani, amíg joggal remélte, hogy cserébe folyamatos életszínvonal-növekedést és jól működő állami ellátórendszereket kap. Mostanra azonban kiderült, hogy se szakértelem, se pénz nincsen, az állam egyre nyilvánvalóbb kudarcát csak arcátlan propaganda és nyers elnyomás képes palástolni. Ezzel egyidőben, ahogy fogy a pénz, az elit is egyre szűkül: nemcsak, hogy nincs esély bekerülni, úgy tűnik, hogy a NER-en belüli is egyre inkább megy a helyezkedés. Ehhez jön az erkölcsi tőke eltűnése: most először erősítette meg Magyar Péter a „családon” belülről azt, amit eddig is mindenki hallott a pletykákból vagy látott maga körül. Amikor az egykori igazságügyi miniszter volt férje állítja, hogy a fél ország a miniszterelnök családjának tulajdona, azt nem lehet egyszerűen balliberális sorosista ármánynak betudni. Aki ilyen szintről lép ki, annak nagyon erős motivációval kell bírnia. Az egyelőre nem látszik, hogy ez a motiváció micsoda. Akárhogy is, a kormánypárt erkölcsi tőkéje megrendült, amikor a sokadik alkalmatlan és kompromittálódott politikus tűnik el az állampolgárok által jól fizetett süllyesztőben. A Fidesz is elkövette azt a hibát, amit a lengyel PiS, hogy az egyházakat maga alá gyűrte pénzzel, és politikai terméket csinált belőlük, mint szinte mindenből. Ugyanakkor a rettenetes válságok idején, amit például most átélünk, egyre erősebb a választókban spirituális igény a valódi válaszokra és elbeszélésekre, amelyeket nyilvánvalóan nem egy Balog Zoltán vezette egyháztól fognak megkapni. Ebben a helyzetben egy valódi konzervatív kormányzatnak lenne keresnivalója, hiszen ne feledjük: a Fidesz éppen a befogadó, nemzetben gondolkodó elbeszélés ígéretével nyert egy szakértői kormánnyal szemben. Erről az elbeszélésről vált most nyilvánvalóvá, hogy egy álságos politikai termék csupán.

Az influenszer-tüntetésen nagyon rég nem látott tömeg jelent meg, sok olyan fiatal is, akik még nem vettek részt hasonló demonstráción, és nem érzik, hogy lenne politikai képviseletük. Mit tudnak a tartalomgyártók, amit a politikusok nem, mit kellene tőlük tanulni?

Egyrészt egy új politikai nyelvet hoztak egy olyan közegbe, amit a NER az elmúlt években szőnyegbombázással tönkretett. Egy tüntetésen megjelenni lehet a politikai felelősség, de a politikai felelőtlenség jele is, mert a demokrácia mégis csak képviseleti módon működik és pártokat választanak erre a célra. Azaz attól, hogy kimegyek és nagyon dühös vagyok, nem fog semmi változni, amíg nem vagyok készen arra is, hogy egy pártot válasszak, amely választás adott esetben kompromisszumokkal jár. Ugyanakkor a tüntetés érzelempolitikája fontos volt, mert lehullt az álszent álca, lehetett arról beszélni, ami fontos. Ott állt százötvenezer ember a téren és azt érezte, ki lehet mondani az igazságot a hazug óriásplakátok és álszent beszédek országában, és ezzel nincs egyedül. Talán Rajk újratemetésének volt hasonló hatása, amely a gyászon keresztül volt felszabadító egy elfojtott társadalomban. Hogy mikor és hogyan fejlődik ez tovább, azt majd meglátjuk. A tüntetések hatása sokkal később kezdődik, mikor hazaérnek a résztvevők és elmesélik, újra megélik, hogy mit tapasztaltak együtt, közösen.

Hogyan lehetne ezt az új, civil megközelítést és nyelvezetet kamatoztatni a politikában, hogy legyen ezeknek a jobbára képviselet nélküli tömegeknek is hova szavazni?

Hogyan lehet egy olyan rendszerben, mely a politikai intézményeket, nyelvet és értékeket kisajátította és kiüresítette, demokratikus alternatívat kínálni? Ez a legfontosabb kérdés. Sok helyen látunk jó példát. Szlovéniában például hat hónap alatt kiépült egy mozgalom, mely megbuktatta Orbán magyar adófizetők pénzén busásan támogatott szövetségesét. Vagy Lengyelországban, ahol a fiatal nők és sokan mások is úgy döntöttek, hogy elég volt a testüket szabályozó konzervatív férfiak tobzódásából. Ugyanakkor a választásokon pártok indulnak, szóval most lehet várni egy új párt alakítását, mely alternatívat jelenthet az elhasznált és alkalmatlan káderekkel szemben. Ugyanakkor jogos a kérdés: ha van már öt parlamenti küszöb alatti párt a baloldali ellenzéki oldalon, akkor tényleg a hatodik megalapítása-e a legjobb megoldás.