- Don Giovanni haldoklik

Már az opera nyitánya alatt tanúi lehetünk Don Giovanni és a Kormányzó párbajának, ahol Don Giovanni is halálos sebet kap. De nem hal meg rögtön, hanem kap még néhány órát, amíg haldoklik. Claus Guth rendezőnek ez a Mozart operával kapcsolatos alapértelmezése. Az egészet innen indítja. Ezután jön még több óra, a főhős halála előtti bolyongás, mindez egy erdőben. A produkciót 2008-ban mutatták be először Salzburgban, aztán több helyen játszották: Berlinben, Madridban, Amszterdamban.

A mostani szezonban Budapest mellett a párizsi Opéra Bastille színpadán is színre viszik. Világjáró produkcióról van tehát szó, komoly fegyvertény, hogy az előadás hozzánk is eljutott. A látványt Christian Schmidt jegyzi. A felújított Magyar Állami Operaház színpadán mindvégig egy erdő díszlet fordul be, egy erdők különböző szegletei. Elsőre igencsak szokatlan elképzelés. Furcsa, hogy az összes csábítás és mindenféle drámai szituáció hátterét ez adja. A látvány impozáns, a világítás is európai, mégis olykor erőltetettnek tűnik. A rendező a műsorfüzetben elmagyarázza az ötlet lényegét. Az erdő egy szimbólum, a bolyongás a gyónás helyszínének jelképe. Igen ám, de ennek a víziónak magával kellene ragadnia a nézőt, számomra a díszlet inkább egy erős, néhol tényleg nagyszabású jelzés, de nem felkavaró kulissza. Mindent lehet erdőben, szeretkezni, esküdni és temetkezni is, de ennél az előadásnál az erdő inkább háttérré, keretté válik, mintsem valódi, eleven helyszínné. Az erdőben buszmegálló is van, oda érkezik több szereplő, de busszal nem találkozunk. Értem, hogy az egész elsősorban Don Giovanni gyötrelmes hallucinációja, de ez a színpadon kevéssé jelenik meg. A zenekarra és a karmester Rajna Martinra nem lehet panasz. Alázattal és odaadással játsszák Mozart több helyen slágerré vált, ma is nagyszerűnek ható muzsikáját. Az énekesek is mindent megtesznek, amit lehet. A címszerepben Bretz Gábor tényleg nem ellenállhatatlan macsó, inkább  vívódó értelmiségi. Ő sem tudja igazából, mit szeretne. Egyik kalandból keveredik a másikba, bár a rendezői koncepció szerint inkább elmeséli, visszaidézi ezeket. Nem akar ő rosszat, csupán a szerelem hajtja, de ez nem lehet a mentség arra, amit tesz. Nem lehet őt megmenteni, rohan a végzetébe és közben szinte mindent lerombol maga körül. Egy szövetségese van csupán: a szolgája, Leporelló. Cser Krisztán alakításában az előadás show-ját ő viszi el. Humora, szellemessége lehengerlő. Alakváltásai sziporkázóak. Játéka néha mintha túllépne a rendezői instrukciókon, önállósul és bravúrossá válik. A partnerek viszont megmaradnak a bizonytalan bolyongásnál. Mindenki hozza játékmódban és énekesi teljesítményben is a kötelezőt, de mintha az erdő, vagy valami más, némileg korlátozná az igazi karakterek megmutatását. A nőalakok Donna Elviraként Kele Brigitta, Donna Annaként Tuznik Natália, illetve Zerlinaként Brindás Boglárka elsősorban a Don Giovanni iránti rajongásukat mutatják, illetve áldozatokká válnak, Donna Anna öngyilkos is lesz. Don Ottavio (Szeleczki Artúr) Masetto (Pataki Bence) is inkább áldozatok. Nem képesek megállítani Don Giovannit, valószínűleg nincsenek is egy „súlycsoportban” vele.

A kormányzó szobra a vacsorán bábuként jelenik meg, hogy aztán a végén magát a kormányzót (Kiss Andrást) sírásóként lássuk, olyan az egész, mint egy rémálom. Elmarad az előadásvégi zárószextett. Az opera Don Giovanni halálával zárul, besétál a sírgödörbe, ami elnyeli őt. Zeneileg és színházilag is katartikus vég. Azóta is azon tűnődöm, miért bízunk olyanokban, akikről tudjuk, hogy nem érdemlik meg. Arról nem beszélve, hogy csak nagyon ritkán nyerik el a büntetésüket. Nem, úgy mint Don Giovanni.