Az ukrán menekültek között azonban terjedt a híre, hogy Budapesten van egy hely, a Learning Without Borders (LWB) pop-up iskola, ahol nemcsak anyanyelvükön tanítják az ukrán menekült gyerekeket, hanem családjukkal együtt igazi közösségre és biztonságra találhatnak. A mentális egészségmegőrzés és a traumatudatos szemlélet fontos része a Migration Aid által fenntartott intézmény működésének. Az iskolapszichológusuknak tele a naptárja, noha a nőnapi ünnepélyen csupa mosolygós gyereket láttunk, akik büszkén szavaltak-énekeltek a meghatódott édesanyáknak.
A Soroksári úton, a HÉV-megállóhoz közeli barkácsáruház oldalában egy kis ajtón ukrán nyelvű felirat jelzi, hogy jó helyen járunk. A lifttel feljutva a 800 négyzetméteres legfelső szintre egy hosszú folyosóról a Learning Without Borders (LWB) pop-up iskola tágas, világos tantermei nyílnak, egy ukrán képzőművész színes falfestményeitől derűs hangulatban. És persze a gyerekektől, akik izgatottan csivitelve készülnek a nőnapi műsorra, melyre az édesanyák, testvérek sorra érkeznek.
Most tíz pedagógus dolgozik itt, ők szinte mind menekültek.
Itt működik a Migration Aid menekültügyi titkársága is, ahol az ukránul és oroszul is beszélő munkatársak a szervezet valamennyi projektjével foglalkoznak, de az iskolásoknak és családjaiknak is sokat kell segíteniük. És foglalkozik a gyerekekkel napi nyolc önkéntes is, a világ minden tájáról – meséli a Migration Aid operatív vezetője, Siewert András.
– Harminc éve elsősorban pszichológiai kutatással foglalkozom, annak is egy szűk szegmensével, a jungi kollektív tudattalannal. A Migration Aid (lásd keretes írásunkat) úgy jött az életembe, hogy 2015 augusztusában végigsétáltam a Keleti pályaudvaron, addigra ott már százával sátraztak a szírek és néhány önkéntes rendezkedett. Programom lett volna, de spontán ötlettől vezérelve odamentem, megkérdeztem, tudok-e valamiben segíteni. Miután volt némi szervezőtehetségem, hamar belekerültem a fősodrásba, lényegében azóta vezetem a szervezetet. Akik annak idején elkezdték, már mind kiszálltak, csak én maradtam. Ki lehet ebben égni. Mivel pszichológiával foglalkozom, látom a határokat, és van egy buddhista életfilozófiám, ebből fakadóan sikerül egyensúlyban maradnom. Most az ukrán válság kapcsán teljesen újraszerveződtünk, szinte mindenki új a csapatban.
Válságkezelés svájci bicskával
A Migration Aid neve 2017-ben sokat forgott a nyilvánosságban, amikor menekülteket szerettek volna nyaraltatni. Őcsényben lett ebből egy botrányos falugyűlés és a kormány is rájuk szállt. Választások előtt álltunk, „nem akarunk migránsokat nyaraltatni” – harsogta a propagandamédia. 2018-19-re Magyarországról lényegében elfogytak a menekültek, mert ez volt a kormányzati politika. Olyan adminisztratív intézkedéseket vezettek be, amelyek kvázi lehetetlenné tették, hogy itt bárki menedéket kérjen. Egyébként is a többség „tranzitos” volt, de volt egy-két százalék, aki maradt volna, mert például ide házasodott, őket véget nem érő bürokráciával vegzálták. A szervezet projektjei menekültek híján befagytak, majd az ukrán válság kapcsán felpörögtek, újra nagy szükség volt a gyakorlatukra.
Nem Soros-ügynökök
2015 júniusától egyre gyakrabban torlódtak fel a budapesti pályaudvarokon az Ausztriába átutazó menekültek. Mivel a kormány semmiféle segítséget nem nyújtott nekik, a civilek spontán szervezkedtek, ennivalót, takarót, tisztálkodószereket vittek a családoknak, amit főként Facebook-csoportokban koordináltak. A Migration Aid nevet először Újhelyi Sándor alapító adta az egyik csoportnak. Az első hónapokban nem állt mögöttük jogi személyiségű szervezet, emiatt akadályokba ütköztek az adománygyűjtés és a kiadások elszámolása terén. A működésükhöz szükséges anyagi hátteret jelenleg is főként magyar cégektől, magánszemélyektől kapják, tehát nem „Soros által finanszírozott külföldi ügynökök”. Magyar emberek (és külföldi önkéntesek) dolgoznak náluk, az állam feladatait is magukra vállalva, mint a menekültek tájékoztatása, elhelyezésének megoldása, támogatások vagy akár egészségügyi szolgáltatások igénybe vétele és a gyerekek részére oktatás, felzárkóztatás biztosítása, és még mindig nem mondtak le azon tervükről, hogy a menekülteket nyaraltatássák. A szervezet legújabb projektje az Esztergályhorvátiban létrehozott Alpakaland, egy ökoterápiás tér, ahol idén nyártól szakmai felügyelet és segítség mellett nyaralhatnak a háborús traumákkal küzdő gyerekek és családok.
A kormányt teljesen váratlanul érte 2022. február 24-e. Semmilyen szempontból nem voltak felkészülve erre a menekültáradatra, nem voltak meg a korábbi menekülttáborok, menekültek híján leépült az állam menekültügyi adminisztrációja is, nem volt elegendő ügyintéző, aki foglalkozzon a kérelmekkel. Jobb híján ezt is a kormányhivatalokra bízták – ez a kormány „svájci bicskája”, minden, amit másképp nem tudnak megoldani, az ő hatáskörük lesz –, miután a „csekély kihasználtság okán” tavaly júliusban a BOK csarnok-beli tranzitpontot is bezárták, lényegében a kormányhivatalok menedzselik a menekültek törvény által előírt elhelyezését. Eközben a Migration Aidnél már az első hónapokban több mint háromezren regisztráltak önkéntesnek. Van tehát a magyarokban szolidaritás és nagy fokú segíteni akarás, függetlenül attól, hogyan láthatnak minket külföldről, vagy milyen visszatetsző stílusban kommunikál a propaganda az egész európát (párhuzamosan Amerikát is) érintő menekültkérdésről.
– Most sokan vannak a menedékesek és ők maradnak is. Rengeteg a traumatizált gyerek és család, aktuális téma lett a háborús menekültek speciális ellátása – folytatja Siewert András. – Először a lakhatás és az alapvető ellátás volt a megoldandó probléma. Erre lett az a megoldás, hogy a kormányhivatalok szállásokkal szerződést kötnek, most aktuálisan 5000 forint/fős napidíjat adnak azért, hogy a menekültek ott kapjanak szállást és napi háromszori étkezést. Bármelyik panzió az országban, amely minimum 20 főt el tud látni, jelentkezhet a rendszerbe, és van egy lista arról, hol vannak még szabad helyek, oda irányítják az embereket. Nekünk a Madridi úti és a győri szállónk is eredendően munkásszállásnak készült, most egész családok vannak ezekben elszállásolva, akik hónapokon, többen most már éveken át egy tíz négyzetméteres szobában laknak, ami nem gyerekbarát környezet. Ezért válik egyre fontosabbá, hogy foglalkozzunk a menekültek mentálhigiénés ellátásával, ennek része, hogy időnként megpróbáljuk kiemelni a gyerekeket ebből a közegből.
Az itt maradóknak most már lelkileg is kellene segíteni, mert látjuk, hogy problémásak a gyerekek is.
Hozzánk most nyolcvan gyerek van beíratva, és már várólista van, mert még többen is jönnének.
Amikor elindult a konfliktus, mindenki azt gondolta, hogy rövid lesz, és majd mindenki elmegy haza. De a háború már két éve tart, és egyre több szülőnek el kell gondolkoznia azon, hogyan tovább. A konfliktus sajátossága, hogy 80 százalékban anyukák jönnek át a gyerekeikkel. Egzisztenciális döntéseket kell hozniuk férfiak nélkül, hogy maradnak, továbbmennek, vagy hazamennek. Eddig nagyon sokan – elsősorban az ukrán elit és a középosztály – megoldották maguktól az életet anélkül, hogy menedékstátuszt kértek volna. Mostanra ők is felélték a pénzüket, akkor kerültek csak be a rendszerbe, és a Migration Aid látókörébe, amikor már nem tudtak magunkról gondoskodni. Nemrég a győri szállójukba költöztettek be egy családot, akik Harkivból jöttek, anyuka, apuka és öt gyerek. A háború kitörésekor először csak nyugatabbra mentek, eladták a harkivi lakást, ebből még tudtak venni egy kis házat maguknak Kárpátalján, de ott is elfogyott a pénzük. Márciusban jutottak el oda, hogy át kell jönniük. A civil szervezet munkatársai szerint minél inkább elhúzódik a háború, annál többen járnak így.
Szürkezónában
A Migration Aid kezdettől fogva azokat a tevékenységeket vállalta fel a menekültekkel kapcsolatosan, amelyek „szürkezónásak”, mert mondjuk nem világos, mi felel meg épp az aktuális jogszabályoknak, ugyanakkor hatalmas ezekre a kereslet. Ha például egy menekültnek orvosi ellátásra van szüksége, de a nyelvet nem is beszéli, magával viheti a szervezet által készített dossziét, melyben az egészségügyi dolgozók részére magyarul le van írva, és ki is van emelve a vonatkozó jogszabály, hogy milyen szolgáltatásokra jogosult – ezt már Kolláth Veronika, a Migration Aid adománygyűjtési igazgatója meséli. Ő a nagy multinacionális cégek világából érkezett a szervezethez az ukrán válság kitörése után, mert úgy érezte, itt hasznos célt szolgálhat a munkája.
A válság kezdetén rengeteg ötlet, gondolat, kezdeményezés indult, sokan próbáltak segíteni a maguk módján. Egy régóta itt élő, orosz származású hölgy megkereste a szervezetet azzal, hogy kapcsolatban áll több ukrán pedagógussal, mi lenne, ha megpróbálkoznának egy iskola-projekttel, mert ők szívesen segítenének az ukrán menekült gyerekeknek. Ilyen „pop-up school” több is indult Budapesten, mostanra azonban már csak kettő-három maradt belőlük. Az egyik alapvető problémájuk a nagy fluktuáció – míg másutt a gyerekek 90 százaléka befejezi a tanévet ott, ahol elkezdte, náluk ez az arány 50 százalék. És persze nehéz a finanszírozás, mert a válság elején bőven akadtak donorok, még Amerikából is jelentkezett egy szponzor, aki fizet azért, hogy a gyerekek tanuljanak, ami egy jellegzetesen amerikai típusú „earn and learn” motivációs projekt, ám mostanra elterelte a figyelmet az ukrán menekültekről az azóta kitört gázai háború. A tanévet még biztosan be tudják fejezni, és persze írják most is folyamatosan a pályázatokat, hogy szeptemberben újra fogadhassák itt a gyerekeket.
Ötletből kipattant iskola
A pop-up iskola arra lett kitalálva, hogy az ukrán szülőknek, akik ide érkeznek, adjanak egy kis mozgásteret, és a gyerekek se essenek ki teljesen az oktatási rendszerből, legyen egy napi menetrendjük, ami némi stabilitást ad, miután az egész kis világukat megrendítette a háború.
Noha a gyerekek nagy része az eredeti ukrán iskolájába bekötve online is tanul, hogy a bizonyítványát megkapja, nagyon sok az offline pótlás, amit az itteni pedagógusoknak kell átadni.
Ha Ukrajnában épp nincs internet, vagy légitámadás van, a kinti iskolájuk értelemszerűen nem tud oktatni, és addig is foglalkozni kell a gyerekekkel. Mostanra az alakult ki, hogy fix órarendek vannak, az online oktatás pedig csak kiegészítés. Hibrid rendszerben működnek, hiszen ez nem is egy klasszikus oktatási intézmény, nincsenek merev szabályok, sem olyan szigorú számonkérés, mint egy magyar iskolában. Pusztán azt nézik, mire van szükségük a szülőknek, és a gyerekek fejlődését segítik a legkülönbözőbb módszerekkel. A Migration Aid adja a kereteket, az infrastruktúrát, de a tanárok maguk határozhatják meg azt, mit és hogyan tanítanak.
– Itt gyakorlatilag azt csinálhatna egy tanár, amit csak akar. Mégis azt látjuk, hogy a tanárok nem nagyon élnek a lehetőségekkel, az ukrán rendszerben gondolkoznak, ami módszertanilag konzervatívabb a magyarnál is – érzékelteti Kovács Katalin, a Learning Without Borders program vezetője, aki korábban maga is pedagógusként dolgozott. – Kérdeztem erről a pszichológusunkat, és ő azt mondta erre, ez a biztonság. A tanárnak is, a gyereknek is, és a szülő is ezt akarja. Ezért tartják a merev osztálykereteket, és ezt a választ el kell fogadnunk. Mikor egy-két hetente jöttek új gyerekek, és közben itt voltak a régiek is, nagyon nehéz volt a tanároknak a tananyagot összehangolni, és mindenkivel egyénileg is foglalkozni, az idén ez már stabilabb. De volt két év Covid, aztán két év háború – a mostani negyedikesek gyakorlatilag ide járnak először oktatási intézménybe, iszonyú sok év kiesett. Az elsősök oviba se járhattak, utána menekültek ide, és időbe telt, mire megtalálták a helyüket, ezért óriási erőfeszítést igényel a pedagógusok részéről, hogy mindazt a készséget előhozzák, ami egy magyar gyereknél már rég megvan. Az mindenképp jó dolog, hogy a gyerekek szeretnek ide járni. Mi reklámot nem is csináltunk, mégis rengetegen jelentkeznek hozzánk, most már csak akkor tudunk felvenni újakat, ha valaki elmegy.
Vissza a köznevelésből
Az LWB az oktatás-fejlesztés mellett mentálhigiénés szolgáltatást is nyújt; van ukrán pszichológusuk, aki nemcsak egyes gyerekeket, hanem komplett családokat vesz terápiába, emellett monitorozza az újonnan érkezők állapotát.
– A traumatizáltság összetett dolog. Nem feltétlenül kell hozzá folyamatosan bombák között élni, elég a bizonytalanság, meg a félelem. Ez a két faktor – attól függően, hogy ki hogyan tudja ezeket feldolgozni – fogja kiváltani a traumatikus élményeket, és ezt meg lehet élni egy ilyen közegben is, mint Magyarország – mondja erről Siewert András. – Nagyon gyakran látjuk, hogy az anyuka sír, mert a férjét épp kivezényelték a frontra. Bár a család nincs Ukrajnában, itt élik végig ezt, aminek ugyanúgy van lelki lecsapódása. A magyar jogszabályok ráadásul előírják, hogy minden tanköteles kiskorút, aki 3 hónapnál tovább tartózkodik Magyarországon, be kell íratni magyar iskolába. Erre természetesen egyáltalán nem volt felkészülve a magyar oktatás, mert egy csak ukránul és semmilyen más nyelven nem beszélő gyerekkel mit kezdjenek, amikor beviszik őket az iskolába? Sokan úgy kerültek hozzánk, hogy megpróbálkoztak a magyar iskolával, és miután heteken keresztül sírva jöttek haza a gyerekek, azt mondták, nem érdekli őket, milyen retorziókat ígér a magyar állam, inkább lemondanak a havi huszonkétezer forintos támogatásról, ha ez tönkre teszi a gyereket.
Vannak időközben magyar iskolák, ahol valóban megpróbálják fejleszteni az ukránokat, és viszonylag jó dolguk is van a gyereknek. De majdnem mindenhol jelentkezik a kiközösítés, amit viszont sok iskola nem tud kezelni.
Ha a tanárok figyelnek is a gyerekek egymás közötti konfliktusaira, a magyar gyerekek idegenként kezelik az ukránokat, és ebben a gyerekek nagyon kemények tudnak lenni a mai világban. A propaganda rájuk is hat.
Anyák reményei
A Migration Aid munkatársa, Goór Andrea tolmácsol nekünk – hol ukránul, hol oroszul –, hogy az édesanyákkal is beszélgethessünk.
Ruszlana Kárpátaljáról menekült el családjával, két éve érkeztek meg ide, a férjével együtt. Két kislányuk van, 9 és 8 évesek. A kisebbik lány könnyen alkalmazkodott, az idősebbik nagyon menne haza, hiányzik neki az otthona. Ilyenkor azzal nyugtatja őt, hogy ha a háború véget ér, visszatérhetnek majd a régi házukba.
Tatiana az egyik felsős osztály tanítója, a kisebbik lánya is itt tanul. Bahmutból érkeztek, épp két éve március 8-án. Egyszer vissza szeretnének térni Ukrajnába, de jelenleg nincs hová, mindenüket elveszítették. Később az idősebb lánya is kijött hozzájuk, a férjével együtt. A Facebookon olvasott a programról, nagyon jó érzés számára, hogy a szakmájában dolgozhat tovább. A mindennapjai nem sokban különböznek az otthoniaktól, inkább ő tanul itt a magyaroktól, például az interaktív órák, a sok külső program, a múzeumlátogatástól a korcsolyázásig, nem jellemzőek az ukrán oktatási rendszerre. A gyerekeknek itt elsősorban biztonságot tudnak nyújtani, hiszen itt nincsenek kitéve támadásnak, ettől még az ide járó gyerekek nagy része traumatizált. Ezt a saját kislányán is látja, mikor csak egy videón meghallotta a légiriadó szirénáját, már sírni kezdett, nehéz volt megnyugtatni.
Aniának három gyermeke van, emiatt a férje is velük jöhetett Magyarországra két évvel ezelőtt. Nagy fia az Újpestben focizik, míg az ikrek most hatévesek, már itt kezdték az iskolát. A kicsik könnyen beilleszkedtek, a fiának nehezebb a nyelvi akadály miatt, hiszen ez az a kor, amikor a gyerekek együtt lógnak, poénkodnak, és az ő humorát nem ismerhetik a társai. Az ificsapatból is kilóg, már inkább a felnőttek között játszatják, és az édesanyja azzal biztatja, hogy idővel kap majd egy komoly szerződést egy nagy európai focicsapattól. Az anyuka nem tud elhelyezkedni, mert a nagymamát is magukkal hozták és a gyerekek körül is sok a teendő. Egy ideig eljárt takarítani, noha diplomás nő, de a szakmájában itt nem tud dolgozni.
Megélhetési ingázók
A kárpátaljai roma lakosság, akik részben magyarul beszélő kettős állampolgárok, szintén tízezrével jöttek át a háború kirobbanásakor a Migration Aid vezetője szerint. Noha Kárpátalján nincsenek például légitámadások, de értelemszerűen onnan is behívót kapnak a férfiak, ilyen szempontból mégiscsak háborús helyzetben vannak. Ők is menekültek, de sokan közülük elsősorban szociális okokból ingáznak a két ország között. Hiába magyarok, nem kapnak jobb támogatást, sőt, a jelek szerint a kormány megpróbálja különféle intézkedésekkel gátolni azt, hogy itt akarjanak maradni. Ennek összetett politikai okai vannak: egyrészt hogy ne csökkenjen tovább az amúgy is zsugorodó számú magyar kisebbség Kárpátalján, másrészt most egész Európában szigorítanak, mert éppen ez a réteg ráment a szociális ellátásra. Sokan elmennek Németországba, bejelentkeznek menekültnek, felveszi az ottani segélyt, aztán eljutnak Magyarországra, megpróbálják itt is felvenni, bár eközben Ukrajnában laknak ugyanúgy, csak ingáznak. Persze minden rendszerben vannak potyautasok, de a Migration Aid vezetője szerint ez hatalmas szám lehet, a Kárpátaljáról érkező menekültek akár 90 százaléka lehet ingázó.