Tolongás volt abban a vidéki szerkesztőségben a belpolitikai és közéleti témák körül, ahol dolgozni kezdtem. A centrumtól távoli megyeszékhely újonnan alakult napilapjánál kaptam íróasztalt és számítógépet, ahol kivételes módon olyan csapat állt össze, ami a körülményekből nem következett. Derékhadát iskolázott fiatalok adták, akiket legalább két olyan szerkesztő irányított, akiktől sokat lehetett tanulni.
Kicsit duzzogva félreálltam ebben a tolongásban, mert kezdő voltam, és mert a kijáratot a kulturális és művészeti témák irányába könnyen megtaláltam. Aki ismeri valamelyest a vidéki napilapok szerkesztőségeinek munkáját, tudhatja, klasszikus rovatrendszer ezekben nagyobb részt nem működik, így túlságosan szakosodni nem kifizetődő újságírói magatartás. A témák és a médiamunkások közötti szakmai „határvillongásokat” ez a tény is magyarázza.
Nem maradhatott észrevétlen a munkám. Egy helybeli alapítvány megkeresett, mert pódiumbeszélgetés-sorozatot szerettek volna indítani, amihez moderátornak kértek fel.
Az első esttel szerették volna nagyon berúgni azt ajtót, ezért Faludy Györgyöt hívták meg a távoli megyeszékhelyre. Az idős költő ment mindenhova, ahova hívták, de ezen a kicsit kies helyen még nem járt.
Igyekeztem alaposabban felkészülni. Már az is óriási elégtétel volt, hogy a város főterén álló szálloda nagytermébe meghirdetett estre a mesterrel közösen alig tudtunk a tömeg miatt eljutni a bejárattól az alkalmi színpadig.
A kivételesnek gondolt beszélgetést diktafonon rögzítettem, aminek csak az egyik oka volt, hogy ilyen módon is szerettem volna megőrizni. A másik pedig az volt, hogy ezt lapunk szombati számában egész oldalon szerettük volna megjelentetni. A konkurens lap egyik külső munkatársát is megpillantottam a hallgatóságban. Jegyzetfüzetet és diktafont szorított kezében. Futólag arra gondoltam, hogy jelenléte természetes, és talán oldhatja a feszült viszonyt, ami a két lap békésnek nem nevezhető együttélését jellemezte.
Gyuri bácsi sziporkázott, amiben némi szerepem nekem is lehetett, mert törekedtem, hogy ne szokványos, már sokszor feltett kérdések megválaszolására kényszerítsem. A beszélgetés hangulatát döntő módon befolyásolta a Faludy felé áradó szeretet, jóindulat és kíváncsiság, ami szinte tapintható, de bizton állíthatom: érzékelhető volt a legalább négyszáz fős hallgatóság részéről.
Az est után megvacsoráztunk, Faludy ontotta a József Attiláról, Karinthyról, Babitsról és Kosztolányiról szóló személyes történeteit. Tátott szájjal hallgattuk. Szombaton mindkét megyei napilapban megjelent a Faludyval készült interjú. A másikban is az én kérdéseimmel, és arra adott válaszokkal. Nem hittem a szememnek. Ilyesmivel addig nem találkoztam. Amikor mindezt levélben szóvá tettem, a főszerkesztő nem értette, mi a gondom. Gúnyosan visszakérdezett: milyen uborkafára akarok felmászni, amikor őt támadom. Levelem címzettje akkor hosszabb ideje elnökségi tagja volt egy hazai újságíró szervezetnek. A történet talán ezzel kerek.