Egy százegy évvel ezelőtti csüggedt március „vak ünnepén” kérdezte Babits Mihály: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?” (Petőfi koszorúi)
Ismét túl vagyunk egy márciusi ünnepen. A miniszterelnök ezúttal a fővárosban szónokolt, ott, ahol – a megalapozatlan híresztelések szerint – Petőfi olvasta fel a Nemzeti dalt. Nem fáradt a költő igazi arcának felidézésével, nem is próbált vele farkasszemet nézni, egyszerűen azonosította magát vele. „Verset írtunk. 12 pontot szerkesztettünk. Átmentünk Pestről Budára. Az volt az első békemenet. Puskalövés nélkül kiszabadítottuk a politikai foglyokat. Színházba mentünk, nemzeti darabot néztünk, a szünetben nemzeti dalt énekeltünk és estére győztünk.” Az azonosulás paroxizmusában még egy gyermek apaságát is bátran vállalta: „Napra pontosan kilenc hónap múlva megszületett Petőfi Zoltán”.
De nem állt meg itt, hősiesen harcot hirdetett a mindent „sáskaként lelegelő nyugati világ” ellen, s bejelentette: „Itt az ideje, hogy a helytartótanács Brüsszelben is reszketni méltóztassék”.
Ha érdekel valakit is az orbáni beszédet lelkesen megtapsolók közül: Petőfi egyáltalán nem volt nyugatellenes. Imakönyveként olvasta naponta franciául a „szabadságháborúk történetét”, amelyek mind a Lajtán túl törtek ki és hoztak polgárhoz méltó jogokat: szabadságot, egyenlőséget, testvériséget az ottaniaknak.
És bár talán ünneprontásnak számít megemlíteni, de a tényekhez tartozik, hogy a magyar szabadságharcot sem a nyugati birodalom – Orbán értelmezésében: az akkori Brüsszel – fojtotta vérbe egyedül, keleti segítség is kellett hozzá. A magyar forradalom viharmadarát sem egy svarcgelb katona, hanem egy kozák (orosz) dzsidás fegyvere küldte át a másvilágra.
Az idei ünnepnapon mutatták be az évek óta készülő Petőfi-filmet is, az alkotó egyenesen hazafias kötelességnek nevezte annak megtekintését. A nemzet költőjének sorsáról, személyiségéről sokat tudunk saját írásaiból, kortársak visszaemlékezéseiből, Illyés Gyula kitűnő könyvéből. Nehéz rossz filmet csinálni egy ennyire színes személyiségről – gondolná az ember. Rákaynak sikerült: az autentikus források figyelmen kívül hagyásával, hiteltelen, vadromantikus elemeknek a cselekménybe emelésével. Hogy a legunottabb néző is eligazodjon, a császári főgonosznak már a neve – Farkasch – is megmutatja, ő az, akit utálni kell.
A forgatókönyvíró bátran fittyet hány a történelmi tényekre. Petőfi a cselekmény során többször kijelenti, hogy az ő fia már magyarul fog beszélni és tanulni. A hazafias párbeszédek írója vagy elfeledkezett arról, vagy soha nem is tudta, hogy a reformkori küzdelmek egyik eredményeként már 1844-ben bevezették közjogi fórumokon a magyar nyelv használatát. És hogy milyen nyelven tanult Petőfi, azt megtudhatja bárki, aki megnézi a pápai Református Kollégium – a költő egyik alma matere – osztálynaplóját, amelyben többek között az olvasható, hogy „Petrovics Sándor” egy bizonyos napon „házi feladat nélkül szűkölködött”. Ebből nemcsak az derül ki, hogy a költő nem volt éppen mintadiák, hanem az is, hogy magyar nyelven oktatták pápai és más iskoláiban is.
1923-ban, ahogy Babits írta, az ünnepségek nem a költő élő emlékét idézték: „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.” 2024-ben bőkezűbbek voltak a hatalmon levők, nemcsak virágokat, hanem egy bő hatezer milliárdnyi közpénzből készült filmet dobtak „emlékére – kőnek”.
Egyébként 2024. március 15-én kezdődött meg Oroszországban az a választás, amelynek eredményeképpen – ki kételkedne ebben? – Vlagyimir Putyin megkezdheti uralkodásának huszonötödik évét. Előtte még lesújtott az orosz sajtószabadság utolsó bástyájára, a határon túl, Lettországban működő Meduzára. Neki korszerű fegyverei vannak ehhez, nemcsak lovaskatonái, mint I. (Botos) Miklósnak, aki majd' kétszáz éve nyújtott baráti segítséget a Habsburgoknak a magyar szabadság letörésében.
A szerző nyelvész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.