Mint a mesében - Hogyan legyünk boldogok Veres Tamás szerint

Jókai Mór kezének márványból készített, arannyal bevont másolatát – a Jókai-díj tárgyiasult formáját – idén február végén Veres Tamás író, költő vehette át. A Hogyan legyünk boldogok? című novelláskötet ceglédi szerzőjével beszélgettünk.

Mohó vággyal kap a címe alapján az ember a kötete után, hogy na, majd most, végre! Megtudja a titkot! A harmincnégy kisprózai alkotást olvasva azonban elbizonytalanodik, mert nagyon úgy tűnik, hogy a boldogság iránti vágy általános ugyan, de a megtalálása személyre szabott. De mi is a boldogság, ön hogyan határozná meg?

Valóban mindenkinek mást jelent ez az állapot, és ezért nem lehet igazából meghatározni. Számomra mindenképp az egyik legfontosabb feltétele, hogy azt csinálja az ember az életében, amit a legjobban szeret. Valamint szintén az elérési kritériumának tartom, hogy empátiával tudjunk embertársainkhoz fordulni: előítéletek nélkül legyünk képesek elfogadni másokat olyannak, amilyenek.

A valószínűleg némileg önéletrajzi ihletésű, A díjátadó után című novellájában, amely egy irodalmi pályázat díjnyerteseinek rivalizálását írja le, még az első helyezés is kevésnek bizonyulhat az elégedettséghez. Íróként mi jelentheti mégis a boldogságot?

Már maga az írás is boldoggá tesz – ha írok, boldog vagyok. De vágyom mások elismerésére is. Az olvasókéra, persze. De hogy eljusson hozzájuk az írásom, a különféle irodalmi orgánumok szerkesztőinek véleménye is sokat nyom a latban. Boldogság, ha egy olyan szerkesztő, akit tisztelek, akinek fontos a visszajelzése, megjelenteti az írásomat. A visszajelzésről jut eszembe, a 90-es évek elején még írólapon, a kézzel írt verseimet küldözgettem a szerkesztőségeknek, és a rendkívül türelmes Várady Szabolcs a sokadik alkalom után, megelégelve a macskakaparásom, udvariasan megkért, legalább egy írógépet szerezzek be. A szövegszerkesztők korában élni már maga is egyfajta kisebb boldogság…

A novelláinak kisemberek a főszereplői, a mindennapok kulisszái között. Egyfajta társadalmi alulnézet ábrázolásában érdekeltek az írásai. Szociális érzékenység motiválja?

Megvan ez a mozgatórugó is, igen. Ugyanakkor én köztük élek, velük érzek. Nemcsak ennek a rétegnek az életéről írok, de egyenesen nekik szánom az írásaimat. Azt gondolom, szívesebben olvasnának magukról, számukra a saját történeteik az érdekesek – még ha mindennaposak is, vagy tele vannak keserűséggel, félreértésekkel, ám humorral éppúgy. És élettel.

Bár konkrétan nem neveződik meg egyik novellában sem (a Mézpergetés című szöveg geográfiájából azért sejthető), a történések ihlető helyszíne Cegléd. Mit jelent az ön számára a város?

Cegléden születtem, most is ott élek, de a közeli Abonyban nőttem fel. Azt szoktam mondani: Cegléden van az otthonom, de Abonyba megyek haza.

Bármilyen tragikus létállapotot vagy emberi helyzetet ábrázol is egynémely novellája, nemcsak valami új nézőpont megmutatásával csavarint egyet rajtuk, de ezzel együtt pozitív végkicsengésűvé is válnak sok esetben, szinte huncutul kikacsintva az olvasóra. Ez egyfajta poétika az ön részéről?

Az emberekben ugyanúgy lakozik a jó és a rossz is. De fontos a happy end. A jó a végén nyerje el a jutalmát – mint a mesében. Ez a prózaírói ars poeticám.

A humorért sem kell a szomszédba mennie, hiszen korábban három gyűjteményes füzete is megjelent, amelyekben nem keveset tréfálkozik. Honnan ez a jókedv?

A No komplett füzetek még 2004–2005-ben jelentek meg. Az első több száz iskolai aranyköpést, a második panaszokat, a harmadik iskolai intőket tartalmaz. Akkoriban a munkám miatt Cegléd és Budapest között ingáztam napi szinten, és a vonaton töltött időt igyekeztem elütni azzal, hogy kitaláljam, némely esetben másoktól kölcsönözzem a mondásokat.

Az Ördögfing című Villon-regénye is zakatolás közben fogant?

Nem, az nyugodtabb körülmények között készült, és Villon feltételezett, talán csak elveszett vagy soha meg nem írt, Az ördögfing című regényét van hivatva pótolni. Ezzel a névvel a középkori Párizsban egy hatalmas, fallosz alakú követ illettek, ami egy hasonnevű szálló előtt állt, állandóan kitéve a Sorbonne diákjai – köztük Villon – csínytevéseinek, például fogták és elcipelték magukkal egy alkalommal… Úgy gondoltam, ha a regény eltűnt vagy nem is létezett, majd megírom én, és egyes szám első személyben meséltem el benne Villon és diáktársai, barátai életét – szándékom szerint némi Rejtő Jenő-i szellemességgel megspékelve. Ám ma már nem érzem túl sikerültnek, valójában újra szeretném írni, ha az időm engedi.

A regényt A. A. Veres Tamás néven jegyezte – mit rejt a neve elé tett monogram?

A családnevem miatt mindig a névsor végén kaptam helyet, úgy éreztem, ideje az elejére kerülnöm. Az csak később tudatosult bennem, hogy az A. A. az Anonim Alkoholisták rövidítése… Ha tényleg megírom újra a regényt, ezt nyilván elhagyom.

A betűkből sok minden kiolvasható – a legutóbbi, Halk zene játszik című versfüzetében a verseiben például V vagy X alakban egy-egy újabb vers tűnik elő, ha a kiemelt részeket összeolvassuk. Mi ez a játékosság: dupla vagy semmi?

Valami olyasmit szerettem volna alkotni ezekkel a „versben versekkel”, amiket tudomásom szerint még senki más. Játék, valóban, és annyira magával ragadott, hogy folytatni szeretném, kötetté fejlesztve a mostani gyűjteményt.

A harmadik műnemben is kipróbálta magát, három színdarabját is bemutatták már. És mintha csak emelné a tétet: a lírai vers-duplázás után az egyik színdarabjában már köbre emeli a színházi előadást!

A Tékozló fiút megrendelésre írtam, a ceglédi Közösségben Istennel Gyülekezet és a Patkós Irma művészeti iskola kért fel rá. Máté és Lukács evangéliumi szövegeinek alapján ez egy modernizált történet, aminek eredetileg a Szervusz, Isten! címet adtam. Az Akik megkapták, amit akartak című darab tulajdonképpen szintén a boldogságkereséshez vezet vissza. Egy fiatalember azt kéri a jó tündértől, hogy találkozhasson azokkal, akiknek korábban teljesítette a kívánságát, kíváncsian arra, mi történt velük. Nem árulva el nagy titkot azzal, ha elmondom, találkozva a szerelmessel, a gazdaggal, az okossal, a halhatatlannal és a hatalommal bíróval, nem azt tapasztalja, hogy a vágyuk beteljesülésével meglelték a boldogságuk. A darab szüzséje a „vigyázz, mit kérsz, mert még megkapod!” népi bölcsességre egyszerűsíthető. A Kossuth Lujza öröksége a színjátszásról szól. Kossuth Lujza – Kossuth Lajos testvére, az abonyi földbirtokos, táblabíró és postamester, Ruttkay József felesége – a XIX. század közepén a műkedvelő színjátszás előmozdításának egyik fő szorgalmazója volt, a Nagyabonyi Színkör megalakulása is köthető a nevéhez. Ez a színkör a mai napig működik, az Akik megkapták, amit akartak színdarabomat is ők mutatták be – ahogy a helyi színjátszás hőskorát bemutató Kossuth Lujza örökségét is. A kétfelvonásos darab első felében az általam írt szöveg alapján játszanak a színészek, a második részben pedig előadják Kisfaludy Károly A pártütők című vígjátékát, amiben szintén előadnak egy drámát – így lesz triplán „színház a színházban”.