Magyar Zene Háza;Bozi Tibor;

- Nincs különbség Trump és egy afrikai sofőr között

Bozi Tibor több ezer zenész és zenekar fotográfusaként lett ismert, több mint 140 lapnak, kiadónak és ügynökségnek készített képeket. A Zene Házában látható tárlatán számos világsztár portréjával is találkozhatunk.

Sokszor megírták, hogy 1977-ben egy autó csomagtartójában hagyta el Magyarországot, ám arról nem szól a fáma, hogy műszaki egyetemistaként ebben mi motiválta. Szabadságvágy, kalandvágy, szerelmi bánat?

Ez az én generációm gondolkodása! A szerelmi bánat és a dac. Későbbi feleségem szülei 1972-ben, mikor az olimpia volt, kimentek a szerelmemmel Münchenbe, de azt nem mondták meg, hogy ott is maradnak. Ez benne, bennem is nagy keserűséget okozott. Csak Jugoszláviában, Fiumében tudtunk találkozni időnként. 1976-ban aztán feltettük a kérdést: csináljuk-e ezt így tovább, vagy változtassunk. Úgy döntöttünk, változtatunk. München abban az időben mindenféle politikai, szürke és fekete rétegnek a központja volt, ott volt a Szabad Európa Rádió, a CIA, a BND is. A feleségem szülei az összeköttetéseik révén olasz embercsempészeket szerveztek nekem. Nem töprengtem a lehetséges következményeken, belevágtam. Az embercsempészek tudták, mikor lehet átmenni a határon. Miután Ausztriában kitettek, gyorsan mentek vissza kifizetni a korrupt határőröket, majd utaztunk tovább. De aztán probléma adódott. Aznap lőtték le a RAF terroristái Karlsruhéban Siegfried Buback legfőbb ügyészt, a németek lezárták a határokat. Olaszországban, Bolzanóban vártam ki, hogy a helyzet lazuljon. Végül egy távolsági busszal érkeztem Münchenbe.

Ahhoz, hogy később fotográfusként befusson, gondolom, fényképezőgépet nem ott vett először kézbe.

Pontosan. A szüleim kedvéért tanultam mélyépítő mérnöknek a Szerb utcában, de nem az volt a világom. Bekerültem Beke Laci művészettörténész körébe, ahol nagyon mély beszélgetések folytak. Jártunk a Bercsényibe, a műszaki egyetem klubjába, jártunk jazzklubba a Petőfi Sándor utcában, hallgattuk a Rákfogót, a Syriust, kialakult egy kis baráti kör a zenészekkel is. Gondolatokat, világokat cseréltünk ki egymás között. A mostani fiatalok időnként arról beszélnek, hogy semmit sem lehet csinálni. Nekünk még kevesebb lehetőségünk volt, viszont mindig odamentünk, ahol történt valami. Jártunk Lengyelországba, Krakkóba jazzt hallgatni, nézni Tadeusz Kantor színházát, mentünk Wrocławba, látni Jerzy Grotowski színházát. Nem éltünk szabad világban, de a fejünkben szabadság volt. A belgrádi színházfesztivál is nagyon híres volt abban az időben, ott játszották Philip Glass Einstein on the Beach című operáját Robert Wilson rendezésében, ott fotóztam Peter Zadek Othellóját is. Aztán Münchenben éjszakánként taxiztam, hogy meg tudjam venni az első kamerákat. Az első ismerős, akivel így találkoztam, Peter Zadek volt. Kérdezte, mit művelek, mondtam, téged fuvarozlak. Ne hülyéskedj, te Belgrádban fotóztál nekem! Elmeséltem röviden a történetemet, ő pedig beprotezsált a müncheni színházba. Tudni kell, a kilencvenes évek végéig, amíg Berlin nem alakult ki a mostani formájában, München volt Németország kulturális központja. Így fordulhatott elő velem – szintén egy éjszakai taxizáskor –, hogy összefutottam egy színházi intendánssal, aki fotóst keresett az Avignoni Fesztiválra. Mutatta, milyen előadások lesznek Avignonban, rögtön elfogadtam az ajánlatát. Amikor ott voltam, Peter Brook első kérdése az volt, tudnék-e neki fotózni, mert nincs fotósa. Így kezdődött a pályám. Különösen a francia táncszínház nyűgözött le. Azok az évek már nem jönnek vissza: nagyon spontán volt akkor az egész világ, mindenki mindenkivel összefogott azért, hogy mindig valami jobb dolgot alkosson. Az emberek nem dolgoztak egymás ellen.

A színház világából hogyan lépett a pop-, rocksztárok világába, a hiphop és az elektronikus zenei szcénába?

Újságokból, magazinokból már páran ismerték a nevemet, amikor megkérdezték, dolgoznék-e a Spex magazinnak. A több mint egymilliós példányszámú Bravo mellett a Spex a maga 30-40 ezres példányszámával underground zenei lap volt, de minőségi, ott volt minden lemeztársaság asztalán. Amikor az ott megjelent képeimet meglátták, jött egy-két telefon, és lavinaszerűen beindult a karrierem. 1988 és 1991 között már a topon voltam, privilegizált helyzetben. Ekkor elmentem New Yorkba Spike Lee-vel dolgozni a Dzsungelláz forgatására, közben megkeresett Lynn Goldsmith azzal, hogy Spike-ról már 15 éve senki sem csinált portrét, ha lehet, venne egyet. Lynn – Bruce Sprigsteen egykori szerelme – egy fogalom a fotósok között, ugyanúgy, mint Annie Leibovitz. Annyi a különbség közöttük, hogy Annie nagyon önző, aki senkit sem szeret, míg Lynn egy vidám kobold, akit mindenki szeret. Jamaicában ismertem meg, mikor Bob Marley özvegyét, Ritát fotóztam. Mikor Spike-kal készen voltam, bementem Lynnhez a képekkel. Mondtam, itt vannak, vegyél annyit, amennyit csak akarsz. Nem veszek, válaszolta, hanem leszerződtetlek, és akkor nekünk fogsz dolgozni. Így kaptam szerződést az ügynökségétől, az LGI-től. (1995 óta az LGI a világ 2. legnagyobb fotóügynökségének, a Corbisnak a tagja – a szerk.)

Többezer zenészt és zenekart rögzített a kamerájával. Mi a munkamódszere?

A legjobb fotózás az, amikor nem is emlékszem arra, mit csináltam. Beke Lacival elmentem Lenny Kravitz első európai koncertjére, a klubban ötször annyian voltak, mint amennyien lehettek volna. Lacit otthagytam a tömegben, kimentem az első sorba, fotózni kellett a lemeztársaságnak. Akkor nem voltak fotósárkok, biztonsági zónák, mindenki nyomott, el is törött egy bordám. Kravitzról szűk beállítással tulajdonképpen makrókat, majdnem portrékat készítettem. Laci másnap látta a diáimat, elképedt. Hogy csináltad? Mit tudom én. Ez még most is így van. A portré alanya az egyik oldalon, én a másikon, körülöttünk minden eltűnik, bent vagyok egy alagútban, csak őt látom. Kurt Cobain is azt mesélte: figyelj, a Nirvanával annyi szar koncertet csináltunk már az életünkben, a legjobbakra pedig nem is emlékszem. Persze ismerem azt, akit fotózok, ha nem, akkor felkészülök belőle. Dolgoztam a Bundestagnál, nagy cégek főnökeivel is – érdekelt az üzleti világ is –, belőlük fel kellett készülnöm. De nem az embert kellett megmutatnom, hanem az „ideális vezetőt”, ezért ezzel két év után felhagytam. Ez már propaganda, nem csinálom. A politikus, mint olyan, nem az én világom, de a politika érdekes.

„Senki sem lesz több azzal, ami a pénztárcájában van, se azzal, ha narancshéjjal keni az arcát, de nem szabad feledni, mindenki egyformán ember”

Így lett Donald Trump is a modellje?

Vele még azelőtt dolgoztam, hogy Giuliani New York polgármestere lett volna. Több mint húsz éve volt, Ed Koch idejében. Nem tudom, Trump most milyen ember, egy egészen más szituációban ismertem meg. Épp el akarta adni az összes kaszinóját, kétmilliárd dollár hiányzott neki. Portréztuk őt, és lefotóztuk az összes kaszinóját Atlantic Cityben, csináltunk neki egy könyvet, hogy el tudja adni a dolgait. Épp Gambiából jöttem vissza, ahol egy hétig egy sofőrrel jártam az országot, dokufotókat készítve. Bementem a Trump-toronyba, az irodavezetője, egy nagyon kedves hölgy leültetett, aztán Trump lejött a magánlakásából. Kérdezte, mi a csillagjegyem. Miután kiderült, hogy én is az Ikrek jegyében születtem, csináltatott nekem egy Trump-kártyát, amivel az összes hotelében meg tudtam szállni. Amikor később visszamentem New Yorkba, már nem találkoztunk. Akkor mesélték, hogy Giuliani alatt nagyon feljött, meg tudta valósítani a terveit a West Side-on.

Kiállítása egyfajta bevezetője a Dívák & Ikonok című tárlatnak, ami a londoni Victoria and Albert Museumból érkezik májusban a Zene Házába.

Senki sem születik dívának. Aki díva, az sem díva, akiről azt hiszik, hogy díva, az még inkább nem díva. Aki magát dívának hiszi, annak meg olyan szomorú élete van, hogy nem igaz. Az igazi dívák – mint amilyen Maria Callas is volt – sokszor áldozatai valakinek. Pénzéhes menedzsernek, férjnek, apának. A kiállításom azt szeretné bemutatni, a díva és az ikon imázsa mögött is egy hús-vér ember van, akinek az a legnagyobb kívánsága, hogy ha kimegy a reflektorfényből, emberként kezeljék, ne pedig kalitkába zárt énekesmadárként. A tárlatom címe – Face to Face – is ezt üzeni: legyen a szemünk egymagasságban, így beszélgessünk egymással. Nekem teljesen mindegy, hogy egyik nap egy afrikai taxissal beszélgetek, 24 órával később pedig Donald Trumppal, vagy egy tiszadobi romával egy olyan épületben, ahol nincsenek ablakok, ajtók, nincs víz, villany. A pillanat fontos, az odafigyelés, azt szeretném látni, hogy a másik embernek milyen a lelke, milyen a szeme, a mozgása. Senki sem lesz több azzal, ami a pénztárcájában van, se azzal, ha narancshéjjal keni az arcát, de nem szabad feledni, mindenki egyformán ember. Tulajdonképpen a legmélyebb respektálással kell respektálás, hajlongás nélkül az embereket kezelni. Hogyha az ember együtt van valakivel, hadd mondja el, amit akar, hadd mutassa meg, amit akar. Akkor jöhet az, hogy én hogyan látom őt, és így hogyan fotózom le. A buddhisták azt mondják, a valóság nem az igazság. És ez így van. Amit az ember lát, az nem mindig az igazság. Amit az ember lát, amögött még mindig van valami. De mindenki hálás a nyíltságért, a valódi érdeklődésért, ami az emberi kapcsolatok minimuma. Ez a szemlélet egy kicsit a feleségemtől is jött: ő 35 évig terápiázott olyan kisgyerekeket, akik családi erőszak áldozatai voltak.

Talán kevesen tudják, nem csak fotózik, újságcikkek szerzője is. Péterfy Bori portréja a tárlaton is az egyik írásához kötődik.

A Der Standard felkért, hogy mint Magyarországon született fotós, mutassam be, hogyan látom Magyarországot. Így találkoztam többek között Alföldi Róberttel, akinek az első kérdése az volt: Borival már dolgoztál? Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Iványi Gáborra és a Fűtött utca projektjére a francia-német tévé, az Arte egyik filmje keltette fel a figyelmemet. Felkerestem, interjúztam is vele. Amerikában és Angliában is így dolgozom mostanában: ha valaki felkelti az érdeklődésemet, bejelentkezem nála vagy a menedzsmentjénél, hogy szeretnék vele dolgozni. Azahriah portréi is így születtek meg.

Infó

Bozi Tibor: Face to Face

Kurátor: Sz. Szilágyi Gábor és Ligeti Dorottya.

Magyar Zene Háza előcsarnoka és közönségterei

nyitva: április 21-ig 

Ingyenesen látogatható

Névjegy

Bozi Tibor

1955-ben született Szombathelyen. A Münchenben élő fotográfus az elmúlt negyven év megkerülhetetlen zenei dokumentátorává és portréfotósává vált. Kamerája többezer zenészt és zenekart rögzített a rock-, pop-, a hiphop- és az elektronikus zene széles műfajaiból. Képei a Los Angeles-i Hip Hop Hírességek Csarnokában is megtalálhatók. 1988-ban Alice Coopert először ő fotózta színpadi smink nélkül, a képek annyira látványosak lettek, hogy a kiadók is felfigyeltek a fotósra. 1990 és 1994 között életstílus-sorozatokat fotózott olyan magazinok számára, mint a Vogue, az Elle, vagy a Harpers Bazaar. Nemcsak hírességek portréfotósa: dokumentumfotósként többek között Srí Lanka és Goa világát is bemutatta.