A G-nap után kormánypártiból kormánykritikussá lett Magyar Nemzet pótlására rapid módon jött létre a ma már szinte elfeledett Magyar Idők című politikai napilap. A 2015. szeptember 1-jén induló újság ugyanazon év december 21-i számában jelent meg az elhíresült interjú Lánczi Andrással, melyben a Corvinus Egyetem későbbi rektora kijelentette, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. Ezen azt értem, hogy olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban.”
Az első mondat gyorsan elterjedt az ellenzéki médiában; politikusok, köz- és újságírók körében az az általános vélemény alakult ki, hogy Lánczi mintegy beismerte a rendszer kritikusai által évek óta hangoztatott álláspontot: az Orbán-rezsim lényege a lopás, a vezér és szűkebb-tágabb körének gazdagodása a közpénzek eltulajdonítása révén.
Ennél azonban többről van szó. Lánczi valóban a rendszer lényegének tömör megfogalmazását adta, de az első mondat megértéséhez a kulcsot a jóval ritkábban idézett, s még kevésbé elemzett második mondat szolgáltatja. A kérdés ugyanis a politikai és gazdasági hatalom egymáshoz való viszonya. Az az álláspont, hogy a regnáló hatalom fő célja az anyagi haszonszerzés, az egyéni gazdagodás biztosítása, nem csupán leegyszerűsítő, de félrevezető is.
Az említett „erős Magyarország” mibenlétének megértéséhez célszerű a legautentikusabbhoz, a rendszer létrehozójához és névadójához, Orbán Viktorhoz fordulnunk. Az akkor még csak reménybeli, de már biztosnak látszó győztes 2009. szeptember 5-én Kötcsén mondott nagyívű, a következő egy-két évtized folyamatait és az elérendő célokat fölvázoló beszédet. A „Megőrizni a létezés magyar minőségét” című előadás mintegy fél évvel később, 2010 februárjában jelent meg a mindössze bő másfél évet megélt Nagyítás című hetilapban. Igen tanulságos lenne az abban foglaltakat pontról-pontra áttekinteni, s az elmúlt másfél évtized eseményeinek tükrében értékelni, de most csupán az „erős Magyarország” orbáni víziójára fókuszálunk.
A hatalom küszöbén álló Orbán szerint eljövendő kormányzásának célja és feladata
„Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.”
Ehhez kultúrahordozó és mintaadó elitre van szükség, Magyarországon viszont – így Orbán – az a helyzet (2009-ben vagyunk!), hogy az elit kiválasztására nincs semmilyen „a közösség által elfogadott értékelési rend”; ebből pedig szerinte az következik, hogy „Magyarország polgárai összességében ma annak megfelelően alkotnak véleményt az elit teljesítményéről, hogy az ország kormányzásában, a politikai elit megszervezésében sikeres volt-e vagy sem”. Orbán új hatalompolitikai rendszer kiépítését hirdette meg; kijelentette, hogy „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzópárt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Ennek eléréséhez pedig a közvéleményben „egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő” magatartásait, céljait kell megjeleníteni.
A beszéd korábbi részében Orbán leszögezte: „egy hatalompolitikai rendszernek három forrása van; három formában, három dologgal kell etetni, hogy újratermelődjön: pénzzel, ideológiával és szavazattal.” Az elmondottak, s persze az elmúlt 14 év (félnemzedéknyi idő, leírni is rettenetes!) tapasztalatai alapján kijelenthető, hogy a jelenlegi rezsim hatalompolitikájának lényege e három forrás minél teljesebb uralása.
Lánczi mondata e hatalompolitikai rendszer első pillérét jelenti, s ebben a keretben értelmezendő a „Fidesz legfőbb politikája” kitétel. A gazdaság uralása nem csupán a saját bevételek maximalizálását (ami alatt nem egyszerűen a közpénzek magánzsebekbe történő átjátszása, hanem azok átláthatatlan és ellenőrizhetetlen felhasználása értendő), de a kormánnyal szemben állók anyagi ellehetetlenítését is jelenti. A financiálisan kiszikkasztott ellenzéki vagy legalábbis nem kormánypárti szervezetek és szerveződések anyagi eszközökkel történő manipulálására is lehetőség nyílik. Ezért nem maradhat „semleges” magyar nagytőkés, s ezért kell a monopolizálható szektorokat állami tulajdonba venni. (Az, hogy később egy részük megbízható magánkezekbe kerül a dolog lényege szempontjából mellékes: így vagy úgy a kormány, azaz a miniszterelnöki akarat rendelkezik velük.)
Nem csupán az elmúlt 14 év, de a Fidesz immár 35 éves ténykedése bizonyítja, hogy a „hazai vállalkozói réteg” helyett sokkal pontosabb a „házi vállalkozói réteg” megjelölés.
A megszerzett anyagi erő egy része a hatalompolitikai rendszer ideológiai „etetésére” fordítódik. Magyar Bálintnak kétségtelenül igaza van, hogy az orbáni rendszer nem ideológia-vezérelt, hanem ideológia-alkalmazó, s a hiányzó koherens világnézetet a hangos és mindenütt jelenlévő, részben a napi politikai események, részben a törzsszavazók elvárásai szerint változó propaganda helyettesíti. A kötcsei beszédben kifejtett cél (olyan kormányzati rendszer jöjjön létre „amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét és helyette hosszú távon egy nagy centrális erőtérben rendezi el a politikai kérdéseket”) eléréséhez elengedhetetlenül szükség van nem csupán a média, de minden, hírt és véleményt közvetítő és formáló fórum és intézmény szoros ellenőrzésére és kordában tartására a színházaktól a múzeumokig, a kutatóintézetektől az egyetemekig, a művelődési központoktól a könyvesboltokig. Mindez, a lojális értelmiség helyzetbe hozásán túl a nem a rendszer által kívánt módon gondolkodók izolálását, szellemi-ideológiai közösségek kialakulásának megakadályozását szolgálja, s megnehezíti, hogy a közvélemény a jelszavak és a tettek sokszor kiáltó ellentmondására rákérdezzen, vagy egyáltalán fölismerje azt (lásd például a kereszténység védőbástyája vs. az iráni, katari, azeri rezsimekhez történő dörgölődzés; folytonos kommunistázás vs. kínai kapcsolat; multiellenesség vs. egyes külföldi beruházók bőkezű dotálása).
Ezzel elérkeztünk az Orbán által említett hatalompolitikai rendszert „etető” harmadik tényezőhöz: a szavazathoz. Magyarország (még?) az Európai Unió és általában a Nyugat része, s e tény a gazdaság működésének alapvető garanciája, nem csupán az uniós támogatások miatt, de a külföldi befektetők és hitelezők számára is, legyenek azok nyugatiak vagy keletiek; márpedig ebben a kulturális-politikai közegben a jogállamiság alapvető követelmény, s minimális elvárás, hogy a mindenkori kormány szabad választások útján leváltható legyen. A parlamenti (s természetesen a jóval kisebb fontosságú önkormányzati) választások négyévenkénti lebonyolítása nem elkerülhető. A hatalom ezért elsőrendű feladatának tekinti, hogy az arra jogosultak választásnak látszó politikai aktusával legitimálja hatalmát, s ehhez minden eszközt felhasznál (a rendszer megnevezésére használt egyik közkeletű kifejezés, a választási autokrácia pontosan erre utal).
Alapvetően ezt a célt szolgálja a kormány hatáskörébe került, s egyre ellenőrizhetetlenebb módon fölhasznált hatalmas mennyiségű pénz; ennek révén uralják a közvéleményt alakítani képes média döntő részét, fizetik a híveket, édesgetik magukhoz az ingadozókat, s próbálják megvenni azt, akit lehet; s ennek segítségével tartják fönn a hatalomhoz bekötött „civil” egyesületeket, akikhez a kormány és/vagy a Fidesz számára kellemetlen és/vagy vállalhatatlan ügyek kiszervezhetők. Ráadásul Orbánnak nem egyszerűen győzelemre, hanem kétharmados többségre van szüksége, amit – a szabályok állandó változtatgatása és az ellenzék pénzügyi kordában tartása mellett – elsősorban a mindent túlharsogó propaganda biztosít.
Lehet, hogy az Orbán-rendszer formálisan még nem diktatúra, de ambíciójában biztosan az, amint azt a semmilyen józan érvvel nem indokolható veszélyhelyzeti kormányzás ilyen-olyan „indokokkal” történő meghosszabbítása egyértelműen mutatja.
Mindebből azonban néhány nagyon lényeges, s meglehetősen szomorú következtetés adódik. Először is az, hogy az Orbán-rendszer, bár voltak ilyen várakozások, nem képes konszolidációra. A győzelmi kényszer miatt táborát mindenképp egyben kell tartania, s ehhez az „ostromlott-vár szindróma” folyamatos készültségi-feszültségi állapotában kell tartani a társadalmat. A rendszer fönntartásához szükséges anyagi erőforrások biztosítása miatt a politikai (inkább: hatalomtechnikai) megfontolások a gazdasági észszerűséget bármikor fölülírhatják és felül is írják (lásd az ársapkának becézett hatósági árszabályozás, rezsicsökkentés, ágazati különadók, „akku-nagyhatalmiság”, stb.) emiatt a gazdasági teljesítményt, s ebből következően az általános életszínvonalat tekintve hazánk egyre reménytelenebbül lemarad versenytársaink, egykori sorstársaink mögött.
A legtágabb értelemben vett kultúra területén további, a minap beharangozott Széchenyi Ferenc Közgyűjteményi Központhoz hasonló mamutcentrumok létrehozására számíthatunk, s elsősorban politikai lojalitásuk alapján kijelölt vezetőik minden bizonnyal jogszabályi fölhatalmazással gyakorolhatják a kézi vezérléses irányítást (lásd a legújabban HUN-REN-né átnevezett egykori MTA kutatóhálózat elnöke jogkörének kiterjesztését). A független alkotóközösségek anyagi ellehetetlenítése is folytatódni fog, s maradékuk többnyire underground körülmények között dolgozhat majd, már ameddig bírja. A kulturális életnek nem egy új kánon fog irányt szabni, hanem a középszerűséget és közízlést kiszolgáló „nemzethyes-hazaffyas” eklektikusság fogja eluralni. Tovább folytatódik a társadalom szétszakadása, s nem csak a szegény és gazdag rétegek között; egyre világosabban látszik, hogy kialakulóban van egy „kiváltságos” réteg, melynek tagjai, legalábbis amíg Orbán számára fontosak, gyakorlatilag sérthetetlenek. A kivételek (Mengyi, Simonka, Völner, stb.) csak azt mutatják, hogy a lélegeztető-gépen tartott jogállamiság még mutat életjeleket.
A rendszer politikai-kulturális piramisjátéka hosszú távon fönntarthatatlan. Bibót idézve: „a politikum területe ugyan nem annyira közvetlenül anyagi jellegű, hogy ott minden hazugság oly közvetlenül és hamar megbosszulná magát, mint pl. a műszaki alkotás vagy a termelés területén, azonban nagyon is központi jelentőségű ahhoz, hogy hazugságai idővel végzetesekké ne váljanak. Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.” A rendszer bukásához először annak fölismerése szükséges, hogy az ország egyre gyorsuló gazdasági és szellemi lecsúszásban van; meg kell érteni, hogy mindez döntően nem külső körülményeknek tulajdonítható, hanem a kormányzat hibás (esetenként bűnös) döntéseiből adódik; végül világossá kell válnia annak, hogy a szükséges fordulat e kormányzattal nem lehetséges, sőt ennek előfeltétele az Orbán-rendszer bukása.