Az esetek többségében már maga a per is attribúciókkal, vagyis tulajdonításokkal indul. Grád András Elliot Aronsont idézi, aki A társas lény című szociálpszichológiai alapművében leírta, hogy ha Mr. Protestáns, jómódú, fehér amerikai elmegy egy Puerto Ricó-i bevándorló háza előtt, és lát két felborult kukát, azt fogja gondolni, „ezek a Puerto Ricó-iak úgy élnek, mint a disznók”. Ha ugyanezt egy másik protestáns, jómódú fehér amerikai háza előtt látja, akkor meg azt, hogy „biztosan a kóbor kutyák voltak”. Ugyanígy aki a pert elindítja (a felperes), azt feltételezi a másikról, hogy rosszhiszemű, és úgyis hazudni fog. Ezért bár pontosan tudja, mennyi pénz jár neki, háromszor annyit ír a keresetébe – családjogi perben pedig egy valós állítás helyett három valótlant –, abban bízva, hogy a bíróság majd úgyis levesz belőle, és valahol középen megáll az igazság. A bíróság kiküldi a levelet az ellenfélnek (az alperesnek), aki meglátja a háromszoros összeget, és úgy felmegy benne a pumpa, hogy bekövetkezik az önbeteljesítő jóslat klasszikus esete: noha tudja, hogy valójában mi ebből az igaz, leírja, hogy a másiknak ugyan nem jár semmi.
Az ellenkérelem (viszontkereset) visszamegy a felpereshez, aki öntudatosan nyugtázza, „lám, milyen bölcsen tettem, hogy háromszor annyit írtam! Tudtam én, hogy le fogja tagadni!” Ettől kezdve beindulnak azok a pszichológiai folyamatok, amelyek mentén a felek beássák magukat a lövészárokba, innét lövöldöznek egymásra az akár évekig tartó állóháborúban.
Újragyártott emlékek
A polgári perek egyik jellegzetes pszichológiai mechanizmusa a kognitív disszonancia feloldása: ha a fejünkben két egymással össze nem egyeztethető tudattartalom egyidejűleg van jelen, az stresszt okoz bennünk, és késztetést arra, hogy feloldjuk.
„Ha szeretem a gyerekemet, de utálom a házastársamat, könnyen meggyőzöm magamat arról, hogy a másik nem is szereti a gyereket, csakis azért követeli őt magának, hogy engem bosszantson. Könnyebb ezt elhinni, mint azt, hogy a másik is szeretheti a gyereket”
– hoz példát az ügyvéd, aki keresetlevelek tömkelegében találkozik ezzel. Párhuzamosan működő pszichológiai folyamat a jó egészre törekvés, amit a gestaltpszichológia (alaklélektani megközelítés) jeles képviselője, Max Wertheimer írt le a múlt század elején. Eszerint szeretjük a világot kerek egésznek látni, és ami ebbe nem illik bele, azt szépen lenyesegetjük. Mi vagyunk a jók, ők a rosszak, hajlamosak vagyunk feketén-fehéren látni a dolgokat, ahogy a politikában, úgy a perekben is.
A jogpszichológián belül külön tudomány a tanúvallomások hitelességének vizsgálata, hiszen egy perben olyan dolgokról kell számot adni, amelyek talán évekkel korábban történtek, miközben a legtöbb ember azt se tudja megmondani, mit ebédelt 8 nappal ezelőtt. Ekkor a kognitív disszonancia feloldása és a jó egészre való törekvés mentén akár újragyártjuk az emlékeinket is. Így lehetséges, hogy egy tanú mélyen átéli és elhiszi azt is, hogy még a hatvanas években örökölt valakitől egy személyi számítógépet, noha ez fogalmilag kizárt. „A peres felek is teljesen másképp fognak emlékezni ugyanarra az eseményre. Ha a feleség három évvel ezelőtt egy vállalati mulatságból spiccesen jött haza, a férj el fogja mondani, hogy a neje négykézláb jött haza, és részegen nekiment az ajtófélfának, míg a feleség állítja, hogy színjózanul jött haza, és a férje lekevert neki egy akkora pofont, hogy nekiesett az ajtófélfának. Ennyire eltérhetnek egymástól a vallomások, míg az igazság általában valahol a kettő között van” – érzékelteti Grád András. Persze nem szabad kizárni annak lehetőségét, hogy az egyik fél nem hazudik a perben, hiszen vannak, akik becsületesek, nem ferdítenek, de
ne legyenek illúzióink arról, hogy amit a bíróságon látunk-hallunk, az megfelel a valóságnak.
Lehet, hogy az illető mélyen el is hiszi, amit állít, de ettől még nem lesz igaz. És ha valaki egyszer már elkötelezte magát egy állítás mellett, azon már a perbeli igazmondás kötelessége miatt sem változtathat, különben a pénzbírság tetejébe elveszíti még a jóhiszeműsége látszatát is, és borítékolható a pervesztés.
Frusztráció, regresszió
Az ügyvéd szerint mindenki azt várja a bírótól, hogy vele azonosuljon. Ha a másikat is próbálja megérteni, már nem lehet elfogulatlan – pedig éppen ez az elfogulatlan bíró mércéje. A szubjektív torzításaik mentén a felek mégis azt élik meg, hogy ha a bíró „középen” van, akkor a másik javára elfogult – ezért tesznek rengeteg elfogultsági indítványt a bírókkal szemben, jórészt alaptalanul. Minden tárgyalás rendkívül frusztráló, hiszen sok forog kockán, az egzisztenciánk, a lakhatásunk, vagy hogy kinél legyen a gyerek elhelyezve, így a frusztráció-agresszió hipotézis is működésbe lép: a frusztráció agressziót szül, ami frusztrációt, és így tovább, ami eleve nem tesz jót a perek hangulatának. A frusztráció még egy sajátos pszichológiai jelenséget okoz, a regressziót. Amikor valaki szorong, hajlamos olyan magatartásra, ami csak fiatalabb életkorban lenne normális. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy
a felek úgy viselkednek a tárgyalóteremben, mint az egymásra mutogató, nyafogó óvodások, és döbbenetes állításokra ragadtatják magukat,
például azt mondják a válófélben lévő házastársukról, hogy éjjel bicskával faragja a közös bútoraikat – hoz példát Grád András.
„Az egész tulajdonképpen egy játszma: mindenki tudja az igazságot, kivéve a bíró, pedig neki kell dönteni. Így kénytelen trükkök gazdag tárházával rendelkezni, hogy ezt kiderítse. Ilyen például a lőszerhajó-effektus: a II. világháborúban a lőszerhajók általában 8 nap alatt keltek át Amerikából Európába, és közben tudták, hogy tengeralattjáró-támadásnak vannak kitéve. Az első napon a matrózok még lázasan pásztázták a tengert, hátha felbukkan egy periszkóp. Így tettek a második, harmadik napon, és miután a hatodik napon hátradőltek, hogy nincs itt semmi veszély, a hetedik napon érte őket a támadás. A bíró ki tudja használni, ha lanyhul az éberség, ez a hamis tanúzás lebuktatásának is egy módja. Mint amikor A nyolcadik utas: a halál végén Sigourney Weaver már a mentőhajóban ül, majd egyszer csak előbújik a háta mögül a szörny, és a moziban mindenki hanyatt esik a székében. Amikor fel vagyunk készülve a támadásra, az éberségi szintünk magas, ezért a tárgyalás elején még mindenki nagyon figyel, de amikor a bíró közli, hogy nincs több kérdése, leeresztenek. Aztán megszólal, mint Columbo, az ajtóból visszafordulva, hogy „bocsánat, egy dolgot még elfelejtettem megkérdezni”.
Feudális hagyományok
A polgári perek menete hazánkban a mai napig tele van feudális hagyományokkal, a tárgyalóterem elrendezésétől a megszólalás sorrendjéig – magyarázza Grád András. A bíró középen trónol a pulpituson, paternalisztikus helyzetben, akár a hajdani szolgabírók, míg a felek a konfrontatívan szembefordított asztalok mögött ülnek, de még a felszólítás sorrendje is a hűbéri láncot idézi. Semmi nem kötelezi a bírókat, hogy a tanúkat végig állva hallgassák meg – és ők sem túlélőtréningre jelentkeztek –, a gyakorlat mégsem változik. Ezek az íratlan szabályok nem szerepelnek a polgári perrendtartásról szóló törvényben (Pp-ben) sem, csupán töretlenül túlélő több száz éves hagyományok. Pedig a tapasztalat azt mutatja, ahol mindenki egymás mellett ül – például a japán családjogi bíróságon, ahol a felek közösen egy asztalt ülnek körbe –, már ettől sokkal könnyebb a megegyezés. Ennek elősegítésére, illetve az ellenfél legyőzésére hatékony módszer lehet az NLP (lásd keretes írásunkat), amit nem csak jogászok alkalmazhatnak, hogy céljaikat elérjék. A módszer bevethető az élet bármely területén, ahol fontos a hatékony kommunikáció, a neveléstől az üzleti életen át a politikáig.
