– Ha nem képzőművésznek mentem volna, akkor kultúrantropológus lennék. És valamilyen szinten az lettem, mert a művészetemen keresztül kutatom, hogy a kulturális jelenségeknek milyen összefüggései vannak a gazdasággal, a technológiával és a fejlődésről való elképzelésünkkel – mondja Süveges Rita képzőművész. A képeit nézve is látható, hogy a jelenkor kapitalista világát érzékien megfestett gyártelepeken, üzembelsőkön, karosszériákon, csöveken és kábeleken keresztül mutatja be.
Az alkotó műterme is egy az ipari világhoz kapcsolódó épületben van, a nyolcadik kerületi Vasas Szakszervezeti Szövetség székházában. Ritával itt találkozom, ahol az első emeleti, faburkolatú folyosóra már kikészítette a legújabb, bársonyra festett fiktív indusztriális tereit. – Az ipari téma az egyetem után el igazán foglalkoztatni, amikor egy rakás ökológiai könyvet olvastam – mondja, majd a munkásságáról készült albumot mutatja, melyben gyártelepek, olajoskannák és kiömlött olajat idéző installációk sorakoznak.
Képző kegyelmi évekkel
Rita Szolnokon nőtt fel, ahol két tannyelvű gimnáziumba járt, míg a szüleinek a közeli Rákóczifalván egy gyümölcsfaiskolája volt. – Érettségi után minden osztálytársam közgazdász, diplomata vagy orvos lett. Én nagyon ufónak éreztem magam köztük, mert bár jól teljesítettem, más dolgok érdekeltek igazán: fura zenék, művészfilmek, regények, meg hogy otthon rajzolgatok. Amikor negyedikes voltam, és ki kellett találni, hogy hova menjek továbbtanulni, akkor erősödött meg bennem, hogy a művészpályát próbálom meg – meséli. A gimiben eljárt történelem- és matekfaktra, de közben látogatta a város összes elérhető rajzszakkörét. – Elkezdtem portrékat rajzolni, és egy hónap után megnyertem a megyei rajzversenyt, ami elég jó visszaigazolás volt – meséli Rita, akit egyéves pécsi kitérő után felvettek a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára.
– A Képző öt éve nekem kegyelmi időszak volt. De nem a mesterektől tanultam igazán, hanem a közösségtől, a többi hallgatótól, akiket ugyanaz érdekelt, mint engem. Ilyen környezetben még soha nem voltam azelőtt – meséli Rita. Az egyetemen is már sokat kísérletezett anyagokkal és témákkal, de nem cövekelt le egyiknél sem. Volt, hogy absztrakt színmezőkből épített fel képeket, a diplomamunkája pedig két réteg szúnyoghálóra festett tájsorozat volt. – A műveimmel azt szeretném elérni, hogy aki rájuk néz, annak érzéki tapasztalatban legyen része. A szúnyoghálós munkáim például moaréeffektust generáltak, így ha a befogadó eltérő szemszögből nézte azokat, akkor más-más vibráló képeket látott.
Vissza a természethez
Noha sikeresen diplomázott 2010-ben, a gazdasági válság miatt nem talált magának rajztanári állást, ezért egy budapesti hostelben dolgozott recepciósként, majd airbnb-szállásokat takarított, miközben a szabadidejében a műtermében alkotott. A témáját akkor lelte meg, amikor doktorira felvételizett, és sokat olvasott ökológiai, ökokritikai és ökofilozófiai könyveket. A disszertációjának kezdeti címe „A táj mint a természet esztétikai konstrukciója” lett, amelyben azt vizsgálta, hogy az ember a természetet szemlélve hogyan rendezi azt struktúrákba, vagyis hogyan alakul ki a tudatában mint a társadalomról leválasztott entitás.
Érdekelte az is, hogy a társadalmi-gazdasági folyamatok miként uralják le a természetet, amivel az emberek a saját életüket is megkeserítik – gondoljunk csak a ipari komplexumok által okozott környezetszennyezésre vagy a globális klímaválságra.
– A természetről nem tudunk leválni, hiába építünk magunk köré mesterséges környezetet, a földi erőforrások sajnos végesek
– véli Rita, hozzátéve, a klíma- és ökológiai válság már lassan tíz éve aggasztja, de megpróbál ahhoz optimistán hozzáállni, a műveivel pedig felhívni a figyelmet arra, hogy a helyzet tarthatatlan. – A Földet nem tudom megmenteni, az a döntéshozók feladata, illetve azoké, akik a termelőeszközöket irányítják. A munkáimmal viszont olyan összefüggéseket próbálok megmutatni, melyek elsőre nem egyértelműek, illetve át tudok adni egy kritikus értelmezést arról, hogy miként függünk a természet nagy rendszereitől, a bélmikrobiomtól kezdve a nehézfémek bányászásáig.
A petróleum kora
Az alkotás mellett a közönségét is bevonta a témájába, és kirándulásokat szervezett magyar tájakra, a gánti elhagyott bauxitbányába, a fülöpházi buckavidékre és az Észak-kékesi Erdőrezervátumba. Elnéztek olyan gyárakba is, mint a százhalombattai olajfinomító, ahol egy energiakutatóval beszélgettek a fosszilis energiatermelésen túli lehetőségekről.A képein azonban nem akarja a gyárak esztétikáját hangsúlyozni, ezért azokat szándékosan monokróm árnyalatokban viszi fel a vászonra. Emellett a Föld élőlényei közti, évmilliókat összekötő kapcsolatokra akarta felhívni a figyelmet, így diptichonokat hozott létre, melyek egyik felén egy konkrét teret – például a egy paleobotanikus erdőt – ábrázolt 3D modell után, míg a másikon egy elvontabb képet – két gyárkéményt egy végtelen, szürke térben.
Rita szeret különféle médiumokkal és anyagokkal dolgozni, így nem ritka, hogy festményeit más műveivel állítja ki installációban. 2021-ben olajoskannákat öntött ki mázas agyagkerámiából, melyekre figyelmeztető feliratokat és illusztrációkat festett, például, hogy a klímaválság miatt a hazánkban eredetileg hatvannapos nyár a jövőben akár ötven nappal is hosszabb lehet. Egy másikra Jean-François Millet francia festőművész Magvető című festményének alakját tette rá, aki immár a monokultúrás búzatáblán dolgozik gyárkémények előtt. A kellő hatás érdekében Rita az installációhoz még sötét árnyalatú bronztükörből egy olajfoltot imitáló formát vágott ki, melybe belemaratta a fiktív „petrocene” kifejezést, így idézve meg a petróleum korát.
Akár egy űrhajóban
Rita a műterem mellett a helyszínen is szeret alkotni. Egy videóját például Gánt határában, a Vértes hegységen található bauxitbányánál készítette, mely a területét borító vörös salak miatt olyan, mint egy marsbéli táj. A művész a videójában ráadásul rá is játszik erre: mintha egy régi science fiction film szereplője lenne, a kietlen tájban tetőtől talpig szűk, fekete ruhában jelenik meg bukósisakkal a fején, melyre ráfestette a lankás környéket, mintha az a felületen tükröződne. – Amikor korábban kirándulást szerveztem ide, akkor azt vettem észre, hogy ezt a bányászat miatt teljesen kimerített tájat terepmotorosok használják, ami olyan látványt nyújtott, mintha benne lennének egy videójátékban – mondta a művész. Miután a motorosokkal nem tudott forgatni, úgy döntött, maga öltözik be „motornak”, vagyis elkészíti a videóját, melyben mint bukósisakos alak a tájban futva azonosul a dimbes-dombos, futurisztikus környezettel.
A Speedrace című sorozatának bársonyképein pedig balesetek utáni, összetört motorok karosszériáját festette meg közelről.
– Úgy vélem, hogy a motorozás gyakran egy maszkulin erőfitogtatás, és sokszor önző tevékenység, hiszen nem veszi figyelembe azokat, akiket zavar. Másrészt a motorozásban romantikát is látok, a motor fényesítésében pedig gondoskodást, ezért is festettem meg bársonyra ezeket a krómozott, kemény felületeket. A legújabb, 2023-as vörös és kék bársonyra festett indusztriális terei szintén a régi science fiction filmek világát idézik, az egyiken mintha az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál című klasszikus Nostromo űrhajójának belsejében lennénk. – Ezeket fiktív 3D-s modellek alapján festettem, amikben lehet mozogni, és bevilágítani a tereket. Mintha bemennék egy épületbe, és kifotóznék belőle részleteket – mondja Rita. A képzeletbeli tereket azért festette meg, mert szerinte azok jól illusztrálják a technológia túlkapásait, hiszen olyan környezetet hoznak létre, amelyben már minden mesterséges, mint amikor a sci-fi-rendezők elképzelik, hogy milyen lesz a jövő. – Ezek az utópisztikus terek és elképzelések általában ígéretek maradnak, mert nincsen mögöttük gyakorlat. Azt hisszük, hogy az életünket majd jobbá teszi a technológia, és nekünk nem kell alkalmazkodni semmihez, például visszafogni az energiafogyasztást. Inkább készítünk magunknak újabb eszközöket, melyekhez ismét fémeket kell kitermelni, erdőket kivágni és újabb gyárakat építeni, miközben a természettől nem tudjuk magunkat teljesen leválasztani, hiszen mi is részesei vagyunk.
