Megveszik, meghal, megbuknak – még mindig nem világos, nincs-e itt egy egész ország palira véve, de ha nincs, akkor ezek a Magyar Péter-történet lehetséges kimenetelei, ebben a valószínűségi sorrendben. Egyelőre benne van a pakliban a kormány(tagok) bukásának esélye, még ha nehéz is megítélni, mekkora rá az esély. Amennyiben komoly aduk vannak Magyar kezében, és megpróbálja végigcsinálni, akár az élete is veszélyben lehet. Nem azt állítjuk, hogy a kormány a saját hatalmának megőrzése végett ilyen eszközökhöz nyúlna, de azt igen, hogy olyan sokaknak, és nem feltétlenül csak tisztességes embereknek az érdeke a NER-közpénzáramok fennmaradása, hogy abból még akármi is kisülhet. Ha viszont kiírható a főhős a saját maga által játszott drámából, akkor ez az opció – és ezt talán ők maguk sem gondolták még végig – a létező ellenzék számára veszélyesebb, mintha a pódiumon maradna, bármekkora megkönnyebbülést éreznének is, ha eltűnne a színről.
A jelenlegi, már-már hisztérikus hangulat nem segít a tisztánlátásban, de ha a nagy képet nézzük, van valami, amit az ellenzéki szavazó érezhetően még a saját pártja győzelménél is jobban szeretne: a kormányváltás. Eléggé lejáratódott az elmúlt napokban a „kiábrándult fideszes” szókapcsolat; még az is lehet, hogy ilyen választói típus ma nem, vagy csak szórványosan létezik. Az viszont eléggé valószínű, hogy ha a jövőben sem fog létezni, akkor a kormány leváltása illúzió marad: a meglévő ellenzéki pártok önmagukban nem képesek rá. A tényeknél maradva: eddig három választás eredménye bizonyítja, hogy a többség nem kívánja Orbán Viktort Gyurcsány Ferencre cserélni (mondhattunk volna más nevet is, de pillanatnyilag azon az oldalon a Gyurcsány-párt a legnagyobb). Ez egy adottság, ami nem változik: se az ún. árnyékkormány, se a valódi, vagyis az Orbán-kabinet teljesítménye nem változtatott rajta. Egyszóval kiábrándult fideszesek nélkül – akik 2022-ben a Fideszre szavaztak, de most hajlandóak lennének valaki másra szavazni – marad az, ami eddig volt. Mindenkinek, aki mást szeretne, az ellenzék pártjait is beleértve, abban kell reménykednie, hogy Magyar Péter tud valamit, túléli a következő napokat/heteket, és nem bocsátja áruba, amije van.
Ha ugyanis a jelenlegi csodavárás csalódásba csap át, mert mondjuk Magyar Péter elsimicskásodik vagy felsül, annak olyan, az egész ellenzéket hosszú időre demoralizáló apátia lehet a következménye, amelyhez képest az elmúlt másfél esztendő reménytelen pangása maga volt a politikai pezsgés.
A tágabb közélet szinte katatón állapotból ocsúdott fel a kegyelmi botránytól a „táncolj, Tóni!”-ig futó eseménylánc nyomán, és most a kómából ébredés összes lehetséges mellékhatása fenyegeti, értelemszerűen a gyors visszazuhanást is beleértve.
Magyar is sokat kockáztat: a legtöbbet, amit valaki személyesen kockáztathat. De nem miatta ilyen nagy a tét, hanem miattunk: azért, mert mindig valaki másra várunk, ahelyett, hogy elvégeznénk, ami a mi feladatunk.