- 365 napos böjt - G. István Lászlóval a mai világ kihívásairól

A könyvnek eredetileg Idegen volt a munkacíme, végül Villanó por lett. Miért döntött a változtatás mellett?

Az idegenség azért volt fontos, mert ebben a kötetben az idegenen keresztül tudsz önmagadra ismerni. Ahhoz, hogy ténylegesen megtudd, mi vagy, ez a letaglózó idegenség kerete szükséges. És a szónak volt játékos értelme is: vajon valakinek az idegein, magán az idegen mi történik, miféle idegrendszeri kihívások érik az embert akkor, amikor megpróbálja a kereteit vagy a szövegeinek a tétjeit megírni? Picit olcsó lett aztán ez a szó, ahogy telt az idő. Nem hívott be annyi értelmezési lehetőséget, és könyvcímnek sem túl feltűnő, mert azért nagyon sok írás jelöli meg az idegenséget mint központi vezérelvet. Ezért elkezdett ez a másik metafora, a villanó por – így, két szóban írva – jobban működni, az egyik kulcsversnek is ez a címe, amelyik a másodgenerációs holokauszttrauma tétjeivel foglalkozik. Egybeírva ez a vakuzás ősének az egyik eszköze, amikor a magnéziumporhoz kálium-klorátot adtak – Johannes Gaedicke és Adolf Miethe találta fel az 1880-as években –, és ez a veszélyes beltéri fényképezés, ami ugye a hosszú expozíciós időt akarja valahogy meghosszabbítani, érvényesnek tűnt az összes részére a kötetnek. Itt is hosszú az expozíciós idő, tehát ahhoz, hogy ezeket a sötét foltokat megvilágíthassuk, muszáj a verskamerának is valamiféle ősi villanóport, kitartott emlékezeti és képzeleti technikát alkalmaznia. A metafora elkezdett a „porból lettünk, porrá leszünk” keretén belül revelációként vagy elterelő fényként működni, mi van akkor, amikor halandó porunk villan? És hát tulajdonképpen a távol-keleti és az afrikai távoli kultúrákat exponáló szövegek is egy ilyenfajta lelassított, mitologikus világban kell, hogy mutassanak valamit rólunk. Szóval van az egész kötetben valami rejtett beltériség, még akkor is, hogyha kültéren játszódnak a szövegek, ami ezt a vakumetaforát igazolta.

Az említett két vers – az Idegen és a Villanó por – két, egyébként különböző irányokat is mutat: az egyik az egzotikus idegenség, a másik, ahogy mondja is, a személyesebb, mediatizáltabb irányba. Ez a kettősség eleve része volt a koncepciónak?

Ez megvolt rögtön a legelején. Az afrikai szövegekkel kezdődött az önálló kötet írása, az írásfolyamat ebben a tizenkét darabban kontúrozódott, és aztán jöttek utána személyesebb anyagok is. De itt is valahol a másmilyen, az ismeretlenségből letaglózóan megképződő fókusz volt az, ami visszavezetett önmagamhoz. A buddhista vagy a zsidó kultúra hagyományait exponáló szövegek is mind azért kellettek, hogy a saját katolicizmusom ezek előterében mutatkozzon meg. A pillérversek, a nagy imák, mint a Magnificat, az Emmausi ima, a Hamvazószerda meg a Nagycsütörtök úgy tudjanak érvényesülni, hogy megedződnek ebben a látszólag heterogén keretben. Látszólag, mert istenigazából azért sehol nem válik a kötet eklektikussá, hogy akkor minden kultúra egyforma hangsúllyal szerepelne benne, a sokféleség inkább a kiemelést szolgálja.

És miért éppen az afrikai és az ausztrál-óceáni mítoszvilág emelkedett ki a mitológiák tengeréből?

Először ez sima kultúrérdeklődés volt. Nagyon szeretem a Tokarev-féle nyolcvanas években készített, rettenetesen vastag, kétkötetes, kék mitológiai enciklopédiát, ahol kultúrkörönként ábécérendben hozzák a legfontosabb fogalmakat, figurákat, történeteket, de nem az a színes-szagos, információ-központú összegzés ez, hanem mindenütt mélyebb rétegeket is megmozgat. Az enciklopédiának persze nem ez a feladata, tehát ez csak nyersanyag, de megindított bennem egy folyamatot, a költői képzeletét, annak ellenére, hogy meg akartam őrizni a filológiai pontosságát is az eredeti mítoszoknak. Nem költöttem bele fantáziaisteneket vagy olyan elemeket, amik önálló útra vinnének. Ennyiben egy picit más, mint Weöres mítoszversei, amelyek nyilván hatottak rám, mert belőle szakdolgoztam és doktoráltam, igaz, nem ezekből a ver­sei­ből, de azért ott lehetett a lelkem mélyén, hogy ezzel majd még kezdeni kéne valamit. És ezért is hagytam meg a kicsit irritáló vagy néha bosszantóan tudományoskodó vagy filologizáló lábjegyzeteket a végén, mert a tárgyi anyag az hiteles. Van, amikor nem kellett semmi mást csinálni, csak magát a Tokarev-cikket verssé formálni, de a legtöbbször ez nem működött így. Jöttek vadhajtások, részletek, főleg a kibontás, vagy az eredeti mítosz egy aspektusa egyszer csak megelevenedett. Például a Nyúl című vers a koinok vagy hottentották ősmítosza, amely arról szól, hogy a tetűnek szólnak, vigye hírül az embereknek, éppúgy fognak meghalni és feléledni, mint a hold. A tetű lassú, átadja hírvivő szerepét a nyúlnak, ő el is megy az emberekhez, de csak a hír felét adja át, vagyis hogy meg fognak halni. Mikor idáig ér, az emberek megütik a száját, ezért lesz nyúlszája, és nem hallgatják meg a hír másik felét. Nálam a tetű lassúsága egy kozmikus képpé bővül, ami a lassúságot mítoszelemekkel, groteszk víziókkal tágítja ki. Ez már nyilván a saját világomnak a hozzáadása ehhez az afrikai anyaghoz. Én nem vagyok Afrika-kutató, tehát nem ismerem zsigerileg ezeket a szövegeket, de a különböző ősmítosz megindított egy természetes belső anyagot. Ehhez természetesen azért az álomvilágoknak a furcsa misztikája is hozzátevődik, tehát hogy nekem rengeteg olyan álmom van még régről, amikor idegen világokban érzem otthon magam. Ébren éreztem, hogy álmomban teljesen berendezkedett és ismert koordinátájú közeg vett körbe, és ott ez teljesen evidens, felébredve viszont fogalmam nincs, hogy milyen területek vagy milyen értelmi asszociációk voltak ismerősek. Egy kicsit az afrikai anyagban is volt ehhez hasonló élmény.

A szemléletmódját tekintve nekem némileg folytatásának is tűnik az előző kötetnek.

Nincs éles törés az úgy felejti nyitva és a Villanó por között. Csak más az a kontúr, ami az új könyvet körbeveszi. Ott az állatverseken keresztül direktebben az abszurditások felmutatása volt a tét. Lehet-e abszurd módon ebben az alapvetően metafizika-tagadó vagy a metafizikát – teljesen jogosan – kétellyel kezelő korban visszajutni valamiféle metafizikához. Itt pedig az idegenséganyag dolgozott hasonlóféleképp. A tét ugyanaz. Ez is egyfajta teodícea, csak talán nem annyira homogén módon, mint az előző kötetben. És ehhez jött a háborús anyag az utolsó két ciklusban, ami egy új fókusz, és szintén ennek az idegenségnek vagy az új helyzet elhelyezhetetlenségének a folytatója. Ugyanezt a célt szolgálták az előző kötetben a Facebook-létet megidéző vagy a koronavírus világát megjelenítő versek, de a háborús ív itt is azért van, hogy a mai világ kihívásai, ha nem is direkt módon, de ott legyenek a szövegekben.

A két háborús ciklus ihlet közben született, vagy dolgozott önben azért valamiféle direkt megszólalási kényszer?

A hétköznapi szorongási élmények egyik origója, kristályosodási pontja, hogy nevén nevezzük azt, hogy mi van. A téma abszurditásán keresztül az első „Villanó por”-ciklus egy iránytalanabb anyag lett, itt a szorongás iránytalanságot, eltévedést vagy egy furcsa tájékozódási örvényt jelent. A diktátor dinnyéje című versben például a görögdinnyeevő Putyin a vízió alapja – aztán a hasadó mag a zárlatban másfajta konnotációkhoz jut el. Aztán ennek a ciklusnak az abszurd kiengesztelődése vagy irányban tartása lesz a második, egyben a kötet utolsó ciklusának a tétje. Itt a bibliai allúziók a háború kilátástalanságát abszurd célirányba terelik.

Van valami külön jelentősége, hogy több vers is a húsvéti időszakkal foglalkozik?

Igen. A húsvét valahol az én őrült, két és fél éve tartó húsdiétámmal kapcsolatban elkezdett más értelemben fontos lenni, hogy tudniillik hogyan lehet böjtölni akkor, hogyha soha nem eszel mást, mint húst. Akkor ez eleve már egy háromszázhatvanöt napra kiterjesztett böjtnek felel meg? Mi különbözteti meg a szent három napot a többitől, és ennek milyen metafizikai következményei vannak? Liturgikus szempontból a húsvét kiemeltebb helye annak, hogy mit jelent ma egy érvényes imát megtalálni, mint a karácsony.

A húsvéttól viszont csak egy lépés Pilinszky költészete. Az előző könyvét eléggé meghatározta az esztétikája, de azt hiszem, most sem lehet kikerülni. Hogy viszonyul ma hozzá?

Van, amit egyszerűen viszek magammal, és nem is akarom végleg levetni ezeknek a meghatározó versvilágoknak az emléknyomait. A mostani kötetben a Pilinszky-szövegek a rövid, keresztény tematikájú, imaversek hátterében vannak ott, csak abszurdabb keretben, mint a Medence vagy az Egyenlőtlen viszony. Azért Pilinszkynél, ha működik a szöveg, minden szó egyfajta nyelvi oltáriszentségként tud megmutatkozni. Van egy eucharisztikus vonása a kimondott szónak, még ha apokrif is, tehát nem direktben a keresztény liturgiának az anyagát idézi. Nálam ez azért nincs így. A megemeltség lehetősége mindig foglalkoztat – pláne most, hogy a kilencvenes évek óta a megemelt vagy a hieratikussá váló szövegvilág mindig díszletnek, ihletkonzolnak vagy dekorszerűnek tűnik, mert nem természetes –, de valahogy ennek az abszurd rehabilitációjában érzem magam érdekeltnek. És nem lehet ab ovo kimondani, hogy ez a hagyomány érvénytelen már, és senkit nem szólít meg, hanem rengeteg ellenálláson keresztül ennek az abszurd érvényességéért kell megküzdeni.