Nyáry Krisztiánt kérdeztem egyszer arról, hogyan találhat minél szélesebb körű olvasótáborra egy piacra dobott könyv, és ő elsőként a proaktivitást említette, amikor a szerző nem vár a sült galambra, hanem élére áll a könyve népszerűsítésének. Író-olvasó találkozókon vesz részt, előadóesteket szervez, aktív közösségimédia-jelenléte van. A beszélgetés után pár nappal, a kérdésemre mintegy pluszválaszul, kedves levelet kaptam. A rácalmási könyvtár vezetője, Schmidt-Czetli Ágnes felkért, hogy vegyek részt az általa alapított és vezetett A magyar szerzőkért programban. Egy nap egy író – csábított a levelében, ami azt jelenti, hogy egy teljes napon keresztül, óránként az aznapra meghívott szerzővel készült interjúrészletek kerülnek fel a program közösségi oldalára, majd az egész beszélgetés a honlapra. Természetesen igent mondtam, hiszen ki ne szeretné, ha egy egész nap róla és a gyermekeiként dédelgetett írásairól szólna?
Rövidesen új levél érkezett, ami tizenhárom plusz egy kérdésből állt. Meglepett, hogy nem általánosságokra kérdezett rá az olvasószerkesztőként is tevékenykedő Ágnes, hanem kitűnt belőle, hogy alaposan utánanézett az eddig megjelent könyveimnek és interjúimnak. A kérdések abszolút személyre szabottak voltak, ami persze legyezgette a hiúságomat, bár éppen ezért hosszú időbe telt, amíg valóban olyan válaszokat adtam rá, amelyek méltók voltak az ő befektetett munkájához. A gondossága, figyelme megtisztelő volt, mert az hiánycikk manapság. Ami roppant pozitív, hogy nemcsak a mainstream, veretes kötetes szerzői kapnak nála egy-egy napnyi kitüntetett figyelmet, hanem a kezdők, akár elsőkönyvesek is, akik esetleg magánkiadásban adják ki könyvüket, mert a nagy kiadók szerkesztőihez el sem jut a kéziratuk – a már említett sok eszkimó miatt.
Amikor Ágnes három éve, a Covid-járvány alatt megálmodta A magyar szerzőkért kampányt, nem sejtette, hogy az nem csak egy rövid életű akció lesz, hanem a kezdeményezésére egy év alatt létrejön egy olyan háttértámogatói közösség, amelyben szerzők és olvasók egyszerre vannak jelen, éreztetve egymással a másik fél fontosságát. Hétről hétre újabb hazai szerzőket kutat fel, hogy megismertesse őket az olvasni szeretőkkel.
Három év alatt kilencvennyolc interjút készített, túl van negyvennégy könyvajánlón és tizenkét videós könyvkibeszélőn is. Két nagyon fontos tényezője van a programjának: az írók, akik nem sajnálva az idejüket, részletesen válaszolnak a jól átgondoltan összeállított kérdésekre, és az olvasók, akik hétről hétre lelkiismeretesen és kíváncsian követik a megosztott tartalmakat. Ők inspirálják a folytatásra és a folyamatos megújulásra is. Munkája sikereként értékeli, hogy egyre többen nyitnak a kevésbé ismert magyar szerzők felé, és olvasnak kortárs, magyar irodalmat.
„Az általam bemutatott szerzők között vannak elsőkönyves írók és már több kötetet megjelentetett szerzők is. Vannak, akiknek a hagyományos, könyvkiadói gondozásban jelenik meg a művük, és vannak, akik a magán- vagy szerzői kiadást választják. Egy dolog viszont közös bennük, mégpedig az, hogy mindannyian az olvasóknak írnak. Azoknak, akik már ismerik őket, a munkájukat, és olyanoknak, akik csak ezután ismerkednek meg velük. Felemelő érzés, amikor egy könyv, egy szerző megtalálja az olvasóját, hiszen A magyar szerzőkért oldal éppen azért működik, hogy ez minél többször megtörténjen” – meséli Ágnes, aki sok szállal kötődik a kultúrához, mert tíz éve dolgozik Rácalmás művelődési házában. Kommunikáció és művelődésszervező szakon végzett, majd könyvtár szakon is diplomázott. Művelődésszervező és könyvtárvezető pozícióban dolgozik, így amellett, hogy mindhárom terület igen közel áll hozzá, mindegyiknek fontos szerep jut a mindennapjaiban is. Jelenleg szerkesztőnek tanul, hogy megszerzett tudásával maximálisan tudja segíteni a jövőben hozzá forduló szerzők munkáját.
Amikor azt kérdezem tőle, mit jelent számára az olvasás, megfényesedik a tekintete.
„Rengeteget, talán egy kicsit a mindent. Olvasás közben bárki lehetek, ha a szerző jól mozgatja a szálakat, és magaménak érzem a történetet. Nem mennyiségi olvasó vagyok, nem az számít, hány könyv van mögöttem, hanem az, hogyan hatottak rám, mennyire formálták a gondolkodásomat. A lényeg, hogy hasson rám a történet, legyen nekem szóló, személyes üzenete. Az első könyvélményem, amire határozottan emlékszem, A kis herceg volt. Máig őrzöm azt a példányt, amit akkor, hatévesen olvastam el. Nem vagyok újraolvasó típus, sőt kifejezetten ódzkodom tőle, de ezt a történetet sokszor a kezembe vettem, és minden alkalommal mást mutatott magából, más rétegét tárta fel nekem.”
Ilyen előzmények után nem csoda, ha könyvtáros lett, de vajon honnan jött az ötlet, hogy kizárólag magyar szerzőkkel foglalkozó irodalmi programot hozzon létre? – jut eszembe, de ő a kérdést megelőzve már válaszol is.
„Ez egy igazi Covid-történet – mosolyog –, ami két szálból fonódott össze.
Korábban is sok magyar szerzőt olvastam, emellett volt baráti és munkából adódó ismeretségem is néhány íróval. Viszont azt tapasztaltam a könyvtárban, hogy ha én nem ajánlom kifejezetten a hazai szerzők történeteit, akkor az olvasók gondolkodás nélkül kerülik őket.
Egy március 15-e apropóján magyar szerzők műveiből összeállított csendéletet fotóztam, majd osztottam meg a közösségimédia-felületeimen, ami egy kisebb lavinát indított el. Azok a szerzők, akik felfedezték a könyvüket, diskuráltak velem arról, hogy vajon miért nem vagyunk rájuk büszkék. Hiszen ők itt vannak, és hála ezeknek a felületeknek, mindenki számára elérhetők. Sokan viszont csak a hibát keresik egy-egy magyar szerző művében, és nem is rejtik véka alá a nem éppen irodalmian megfogalmazott, keresetlen véleményüket. Akkor éreztem azt, hogy tenni szeretnék valamit. Napokig ötleteltem, amíg végül egy olyan kampányt találtam ki, amiben a hazai írók történeteinek olvasását akartam promotálni, ezzel közelebb hozni a szerzőket és olvasóikat egymáshoz. A munkahelyem ebben abszolút partner volt, így egy hét alatt összeraktam a projektet, ami 2021. március 23-án indult el, és mára programmá nőtte ki magát. A felismerésemhez az is hozzátartozott, hogy ma rengeteg blogger vagy influenszer dolgozik azon, hogy a saját eszközeivel olvasásra buzdítsa a követőit, de közöttük is ritka, hogy valaki kizárólag a magyar szerzőket helyezi előtérbe. Amikor író-olvasó találkozóra készültem, akkor is számos cikket olvastam el adott szerzőről, ám nem találkoztam olyan médiummal, ami kimondottan csak a hazai, kortárs irodalommal foglalkozna. Nem piaci rést kerestem, hanem egy olyan szerelemprojektbe kezdtem, ami a mindennapjaim részévé vált. Kezdetben olyan írókat kértem fel az interjúra, akivel már volt kapcsolatom, de mivel folyamatosan böngészem a könyvekkel foglalkozó oldalakat, webáruházakat, könnyen a szemem elé kerülnek újabb magyar írók. Mára elértem, hogy sokszor maguk a szerzők keresnek meg, hogy szívesen szerepelnének a programban, erre nagyon büszke vagyok.”
Megosztom Ágnessel a közkeletű dilemmát, hogy vajon jó-e, hogy ilyen sok könyv jelenik meg a piacon, ami egyes szakemberek szerint a minőség rovására mehet.
„Hogy mennyi könyv jelenik meg, és abból mennyi lesz sikeres, azt a piac alakítja, határozza meg” – állítja, és ezzel osztja azok véleményét is, akikkel már beszélgettem a témáról. „A minőséget nem a megjelent mennyiség rontja leginkább, hanem az, ha a kiadó a megjelentetni kívánt műhöz nem alkalmaz szakembereket (szerkesztő, lektor, korrektor, tördelő, grafikus), illetve nem a megfelelő, hozzáértő szakemberekkel dolgoztat.”
Tehát rontják vagy sem az igényesen megírt és szerkesztett könyvek piacát a többnyire a szerző által finanszírozott, magánkiadásban megjelenő könyvek? – erősködöm tovább.
„Ez egy nagyon összetett és izgalmas kérdés – válaszol Ágnes. – A szerzői magánkiadás is lehet minőségi munka, ha a szerző hozzáértő szerkesztő és korrektor segítségével simogatja ki a kézirata esetleges ráncait. Szerencsére egyre több ilyen kötettel találkozom. A magyar szerzőkért oldalon már több olyan írói napon vagyunk túl, ahol a nem klasszikus kiadói gondozásban megjelent szerzők kötetei kapnak helyet, mert fontosnak tartom mindkét formát megmutatni. A probléma gyökerét abban látom, amikor ezek a kéziratok mindennemű szűrés és utómunka nélkül kerülnek nyomtatásba. Aki ilyennel találkozik először, az ezt az élményt általánosítja minden magánkiadásra.”
És vajon mi a helyzet a nem olvasók táborának arányával az olvasókéhoz képest? Mennyire aggasztó a helyzet? – kérdem Ágnestől.
„Ahányan dolgozunk a könyvek és az olvasásnépszerűsítés különböző területein, mindenhol más mérőszámot használunk. Könyvtárosként csupán azt látom, hogy a könyvtárat mennyien használják. Ez a szám nálunk egyre csak növekszik. Fontosnak tartom elmondani, hogy bár egészen pici kortól ajánlott a könyvek és az olvasás szeretetére nevelni a gyerekeket, ugyanez a nem olvasó felnőtteknél is működik.
Nincs olyan ember, aki nem szeret olvasni, nem szereti az érdekes történeteket, csak ő még nem találta meg a számára érdekes kötetet.
Ebben lehet a segítségére egy könyvtáros, egy számára hiteles másik olvasó, egy könyvesbolti eladó vagy éppen A magyar szerzőkért program, illetve tulajdonképpen bárki, aki szenvedéllyel tud beszélni a könyvekről.”
