Amikor a Kazinczy utcai műteremhez érek, már a kapu mögött meghallom az elektronikus zenét, így hát benyitok, mire feltárul előttem Nemes Márton audiovizuális „birodalma”. Egy hosszú, nagy belmagasságú tér, amelynek fehér falait élénk színű absztrakt festmények, lézervágott tükrök, LED-falak, ventilátorok és polírozott, rozsdamentes acélok borítják, miközben azokra folyamatosan más színű fény vetül. Márton nem is húzza az időt, kávéval kínál, és már meséli is, hogyan született ez az egész.
– Nekem olyan méretű helyszín kellett, ahol egyben fel tudom építeni az installációt, tudom tesztelni a fényeket és a hangot. Így leltem rá erre a száztizenhét éves, szecessziós lakóházra, melyet 1907-ben építettek Fodor Gyula építész tervei alapján. Ő amúgy annak idején ezt a helyet alkotóháznak álmodta meg. A felső szinteken művészek dolgoztak, a lentieken képkeretező, üvegmetsző és cipész – mondja Márton, hozzátéve, ebben az épületben szinte mindig valamilyen kézműves- vagy alkotótevékenység zajlott, az elmúlt huszonöt évben viszont üresen állt, mielőtt a csapatával beköltözött. – Amikor idejöttünk, ez a hely egy romhalmaz volt. Ezért azon túl, hogy létrehoztuk a biennálés anyagot, másfél hónap alatt felújítottuk az ingatlant.
Festő mint karmester
Mártont a műhely tervezésében nagyban inspirálta a pop-art pápája, Andy Warhol, akinek a New York-i, Factory nevű összművészeti stúdiójában számos festő, modell és híresség fordult meg, hogy segítsen neki az alkotásban. – Abban a térben annyi kreatív energia áramlott, hogy elkezdte inspirálni az embereket. Itt, az én stúdiómban is sokan dolgozunk, illetve felettünk is vannak műtermek, ahonnan lejönnek a művésztársaim, hogy segítsenek nekem, aztán persze visszamennek a helyükre, hogy folytassák a munkájukat – mondja Márton, hozzátéve, az elmúlt fél évben egy szimbiotikus alkotói közösség alakult ki körülötte, amire szüksége is van, hiszen rövidesen az eddigi életműve csúcspontját fogja bemutatni Velencében.
– Ez egy igazi összművészeti alkotás, egy Gesamtkunstwerk lesz, hiszen fontos szerepet kap benne a zene, a fény, a festészet, a szobrászat és különböző gyártási technológiák.
A munkásságom teljes körű, igazi, immerzív összegzése lesz. Többen is kérdezték tőlem, hogy ezek után hova tovább? Hova lehet ezt még fokozni? Szerintem itt nem a fokozáson van a hangsúly, hanem azon, hogy ezzel a művel számtalan olyan lehetőség nyílt meg előttem, ami korábban nem létezett, hisz megtapasztaltam, milyen nagy csapattal dolgozni, az alkotásba pedig más szakágakat is bevontam – mondja a művész. Felkérte például egy zeneszerző barátját, Hencz Pétert, aki a stúdióban teljes munkaidőben készíti neki a művekhez passzoló elektronikus dallamokat, míg Márton a hangfalakat nemcsak legyártja, de fémlemezből kivágott absztrakt formákkal keríti körbe azokat, így az eszközök a szó szoros értelmében „műtárgyiasulnak”. A fényekhez a Kiégő Izzók nevű vizuális csoportot kérte fel, Megyeri Krisztián médiaművészt és Zádor Tamás technikust, hogy programozzák és animálják a műtárgyakba komponált mozgó DMX-lámpákat és LED-eket.
– Itt mi tényleg együtt alkotunk, a munkába pedig mindenki beleadja a kreatív energiáját, miközben én olyan vagyok, mint egy filmrendező vagy egy karmester
– mondja Márton, hozzátéve: ami a stúdióban megszületik, az ő kézjegyét viseli magán.
Megtalálni a zent
A kiállítás a „Techno Zen” címet fogja viselni, mely egyszerre utal az elektronikus zenére, a technicizált világra és a meditatív elmélyülésre, melyre egyre több embernek van szüksége, hogy elmeneküljön a fokozottan zajossá váló, virtuális világból. Márton is hasonlóan gondolkodik, és ezt megpróbálja a művészetében és az életében is hasznosítani. – A szüleim elég régóta foglalkoznak meditációval, édesapám gong- és hangtálterapeuta, anyukám szakpszichológus, de ő is játszik különböző spirituális hangszereken. A székesfehérvári otthonunk kertjében pedig van egy jurtánk, amit mongolok építettek. Nekem mindez természetes, ezért ha hazamegyek, az apám különböző méretű hangtálakat helyez rám és körém, majd eltérő frekvencián szólaltatja meg azokat, hogy a negatív rezgéseimet oldja. Az életemben pedig most érkeztem el oda, hogy ez a spiritualitás engem is átjár, az érzést magamhoz tudom ölelni – mondja Márton.
Egy alkalommal Hencz Pétert is elhívta otthonukba, a zeneszerző pedig rögzítette a szülők meditatív zenejátékát, majd abból digitális utómunkával új dallamokat kevert ki, hogy megszülessen a „Techno Zen”, amelyben az elektronikus, repetitív zene és a spiritualitás találkozik. A cím másrészt a kiállítás technológiai aspektusára is utal, hiszen Márton a fémelemeket a csepeli Intertechnika Kft. üzemében készítteti el, míg a tárlat kilencven zománctábláját az EMA-LION Bonyhádi Zománcárugyárban. – Az enyém lesz Magyarországon a valaha készült legnagyobb egybefüggő zománcmű. A gyártás során a táblákra sablonokat helyeznek, majd szórópisztollyal egyenként hordják fel rájuk a rétegeket, mielőtt betolnák azokat a kemencébe – mondja Márton, aki szerint
az alkotói munka is egy meditációs folyamat, hisz míg az ember fókuszál, spirituális emelkedést élhet át.
Utazás a metropoliszba
A velencei tárlat másrészt a festészet határait is feszegetni fogja, hisz a zenével, a fényekkel, a LED-falakkal és a ventilátorokkal a látogató több érzékszervére is hat, miközben folyamatosan változtatja a befogadói élményt. – A festészet számomra egy struktúrába ágyazott szín- és formarendszer, melynek egységei állandóan változnak és új értelmet nyernek. A kiállításon a téglalap alakú LED-falak például nem pusztán kijelzőként funkcionálnak, hanem a festmények közé applikálva maguk is festészeti elemmé válnak – mondja a művész. Hozzáteszi, egyesek szerint ez már nem tekinthető festészetnek, szerinte viszont a nézőnek saját joga, hogyan éli meg a kiállítást, hogy festészetnek gondolja-e azt.Ő maga a kortárs festészettel tizennyolc évesen találkozott, amikor keresztapjától érettségire megkapta Kovalovszky Márta A huszadik század magyar művészete című könyvét.
– Azelőtt is forgattam albumokat, de azok Munkácsyról és a nagybányai festőkről szóltak. Öregapámnál meg néztem a falon a Rőzsehordó asszony repróját. Kovalovszky könyvében viszont először láttam kortárs alkotók, mint Bak Imre és Keserü Ilona munkáit – mondja Márton. Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezett ipari termék- és formatervező szakra, de már akkor sejtette, hogy számára nem ez a megfelelő irány. Mindezt jelzi, hogy amikor felvették, örömében egy plázába ment, és pólóra nyomtatta Keserü egyik festményét. A BME-n három évet töltött el, de érezte, hogy elszúrja az idejét, ezért jelentkezett a Képzőművészeti Egyetemre, melyet négy év után szintén otthagyott, hogy Londonban fejezze be tanulmányait a Chelsea College of Arts nevű művészeti egyetemen, majd Henry Hudson brit művész műtermében dolgozzon asszisztensként, illetve az Annka Kultys Gallery és a Fold Gallery művésze legyen.
Márton viszont ennél is többre vágyott, ezért 2022-ben New Yorkba utazott, amit már gyerekkorában a fejébe vett, amikor sokadszorra is megnézte Julian Schnabel A graffiti királya című filmjét, mely bemutatta a híres festőművész, Jean-Michel Basquiat életét és rajta keresztül az amerikai metropolisz művészeti miliőjét a nyolcvanas években. – Engem mindig is vonzott New York és a művészei, mint Andy Warhol, Mark Rothko, Willem de Kooning, Robert Rauschenberg és általában az AbEx, az absztrakt expresszionisták.
Ebbe a városba vágytam, mert meg akartam érezni és érteni, hogy a nagyok miért festették azt, amit, és hogyan. A városnak pedig elképesztő energiája van, ami nem ereszti a művészeket.
Most viszont itt vagyok még Budapesten, és a velencei tárlatomra készülök, de az igazi műtermem továbbra is kinn van, New York pedig szeretettel vár vissza engem.
