cigányság;szerencsejáték;prostitúció;

- Hajdú László: Black Jack

Olyan jónak ígérkezett ez a május. Rózsika igazán örült, hogy végre nem fáztak éjjel, ha már enni nem is tudtak.
A telepen, ahol laktak, valamikor dolgos emberek találtak otthonra. Többnyire cigányok, de a szomszédos bútorgyár adott nekik is munkát.
Ha be kellett mennie a városba, a temetőn keresztül vitt az útja, a nagyapja sírja mellett. Amikor temették, érte is megszólalt a gyár gőzkürtje.
Egyedül nevelte három gyerekét. A két nagyobb már maga járt iskolába és oviba. Búcsúzáskor vette észre a levágott tetejű kólásüvegben az értesítőt. Postaládát kár lett volna felszerelni, ami fém, annak úgyis lába kélt.
A postahivatal ablakai sarkig kitárva, a kisváros moraja betolakodott rajtuk, és elkeveredett a benti zajokkal.
– Segítene, kérem? – fordult oda egy idős, cicanadrágos, telt nőhöz, miközben a karján egyensúlyozta a legkisebbet, Armandót.
– Oda van írva! – pökte oda a megszólított. – Iskolába kellett volna járni, nem kölyköt csinálni – sziszegte fogai közt, hogy azért meghallja ez a huszonpár éves fiatalasszony, akinek címezi.
– Bocsásson meg, csak ideges vagyok.
– Na! Mutasd! – ereszkedett le hozzá kegyesen az asszonyság. Kikapta a cetlit a kezéből, és kárörvendőn olvasta az értesítésen: Szegedi Törvényszék.
Megnyomott egy ikont az érintőképernyőn, a gép zúgva kiadott egy cédulát, rajta a háromezer-hetvenkilenc. Mint egy stigma. A hivatalos küldemények mindig háromezres sorszámot mutatnak.
– Háromezer-hetvenkilenc – hangzott fel az egyik ablak mögül is, amikor megjelent a kijelzőn a sorszáma és a négyes szám. Szédelegve ment oda a pulthoz, a sorszámos cetlit és az értesítőt remegve nyújtotta be az alacsonyra szabott kis résen. Ezek a nyílások úgy vannak kivágva, hogy a delikvenst eleve meghajlásra, mintegy meg­alázkodásra kényszerítsék.
– Ugyan mit kaphattam? – próbálta enyhíteni a félelmét Rózsi, abban reménykedve, a pult másik oldaláról valami bagatell válasz érkezik: „Ez csak egy tájékoztatás.”
– Személyigazolvány, lakcímkártya!
– Tessék – kotorta elő a „kacsintós”, szétrongyolódott bukszából a dokumentumokat. Sanyi lőtte neki aznap, egy hosszú forró nyár éjszakáján amikor a Kevinke megfoganhatott. Legalább a két kisebbnek egy apjuk van, még ha az is felszívódott.
– Idegileg nem bírlak tikteket! – ezt mondta, amikor becsapta maga után az ajtót.
– Lányok! Bejött már a kézbesítő? – kiáltott hátra az ügyintéző.
– A putriból? Éppen kipakol – jött a válasz.
– Várni kell – adta vissza a papírokat a postáskisasszony, aki érezhetően megsajnálta őt, látva a szemén, hogy olyan, mint a rettegő halálraítélté, akinek elodázzák a kivégzését.
Dermedten ült a széken. Senki nem ült mellé, mintha kerülték volna. Bírósági levele jött.
A putriban lakik. Armandó, megérezve anyja feszültségét, fülsiketítő ordításba kezdett.
– Maradj már, az anyád szentsígit! – csitította a gyereket.
– Na, gyere! – szólt ki végül az ablak mögül az ügyintéző. – Itt kell aláírni. De szép szeme van ennek a gyereknek – mondta, majd átnyújtott egy tűzőgéppel megerősített borítékot.
Remegő kézzel bontotta fel az utcán, a kapcsokat berepedezett körmeivel feszegette.
– Állj meg nyugodtan! – mondta a lábszárába kapaszkodva egyensúlyozó kisfiúnak.
Az irat fejlécén címer. Csak félig jutott a tudatáig. „Fizetési meghagyás… fizessen… Credit… 1,980.517 forintot.”
Hideg verejték öntötte el a testét. Milyen könnyen adták azt a hitelt. Csak neki volt jövedelme, és az akkori embere ájfónt akart. Ennek már két éve. Egy ideig jöttek a számlák, értesítők a telefontársaságtól, aztán amikor abbamaradtak, azt hitte, Kálmán kifizette.
Ez biztos valami félreértés. Bemegy, beszél velük. Kifizeti, nem lehet több százezernél. Majd meghúzzák magukat, zsíros kenyeret esznek. Fűteni nem kell. Vállal napszámot. Nyár végére lerendezi, bizakodott.
Többször is elolvasta a felszólítást, értelmezte a szavakat. Megértette, jogos a követelés. Mindenét elveszik. Előbb a házát, majd a gyerekeket is. Látta a jövőjét, a 4-es út mellett, a parkolóban. Látott lányokat, akiket reggel elvittek kocsival, és csak este hoztak vissza. Az utcai kútnál mos­dottak.
Belekotort a pénztárcájába, terveket szövögetett, hátha majd mégis össze tud kuporgatni annyi pénzt. A filmsztár a nejlon alól gunyorosan mosolygott.
Két ötvenes, egy százas és öt húszas.
Tétován bolyongott a városban, a lába a Tisza felé húzta. Az anyja élettársa is ott vetett véget az életének. Jaj, de mi legyen a gyerekekkel! Megcsókolta a kisfiát, és elhessegette a gondolatot.
Az út túloldalán zöldben pompázó kirakat: Lottózó.
– Háromszáz forintért mit lehet venni?
– Black Jack.
Átadta utolsó forintjait, gépesen rámutatott a legyezőszerűen kiterített lapokra. Annyi aprója sem maradt, amivel lekaparja a sorsjegyet.
– Tessék! – mondta, és átnyújtott egy zöld, műanyag érmét a remények árusa.
Vakarta a számokat. Először a tizenötös szám bukkant elő. Majd egy nyolcas. Tizenhetes. Középütt huszonegyes.
„El kell menni a Guszti bácsihoz! Majd az segít!” – hallotta ezt sokszor a szüleitől. Nem lehet az annyira szörnyű, az út szélén megkeresni az adósságot. Guszti bácsi biztos ad neki kölcsönt. Majd ledolgozza neki.
Zörgetett egy csicsás ház kapuján.
– Na, mi kell? – kérdezte kurtán egy nagy bajuszú ember.
– Guszti bácsihoz jöttem, segítség kellene – rebegte félősen az olajos hajúnak. Vajon ez a férfi lesz majd, aki beavatja?
Fénylő padlós terembe vezették, egy terített asztalnál ült a vajda és népes udvartartása. Ilyen fekete fickót még nem is látott. Egyedül a szeme fehérje világított.
Nagyot nyelt a sok finomság láttán. Két napja nem evett. Csak a gyerekek jóllakjanak!
A papírt a kezében tartva a félelemtől ledermedve közelített az öreg felé. Vajon hány büdös román kamionost kell magába engednie?
A ház ura figyelmesen végigolvasta. Nem volt ostoba ember, rögtön tudta, miről van szó. Sok gazember szedte rá a hiszékeny lányokat, aztán kereket oldottak.
Rózsi várta az ítéletet, miszerint a keresmény felét majd le kell adnia, a másik feléből meg törleszti az adósságot. Arra, miből fog megélni, gondolni sem tudott.
– Pista! – szólt oda a nagy bajuszúnak a vajda. – Keressétek meg a Kálmánt, ennek az asszonynak az urát! Verjétek ki belőle az adósságot.
– Mikor is lépett le az a szemét? – fordult oda a megkövült asszonyhoz.
– Kettő éve, kezit csókolom.
– Gondolom, gyerektartást sem fizetett. – Guszti bácsi, válaszra sem várva, újra az emberéhez fordult. – Mondjátok meg neki, jön még ötévnyi összeggel!
– Az mennyi legyen? – kérdezte a nagy bajuszú.
– Lássuk csak, öt év az harminc hónap. Havonta százhúszezer, az összesen… Na mindegy, mondjátok meg, fizessen még egymilliót pluszban! A végrehajtóval meg nekem lesz gondom. Manci! – dördült fel aztán. – Csomagolj bőven az ennivalóból ennek az asszonynak! A gyerekeknek meg a kinőtt ruhákból. – Hány pulyád is van?
Rózsit a sírás kerülgette.
– Köszönöm, én azt hittem…
– Mit hittél? Azt gondoltad, majd hagyom, hogy az alsóvárosban bármelyik nő ringyó legyen? – és mielőtt Rózsi bármit is kinyöghetett volna, rámordult: – Szedd a sátorfádat, míg jó vagyok!
Rózsi alig bírta az iramot a cigánylegény öles lépéseivel. Jobb karján a gyerek és a kezében az elemózsia. A másik kezében egy hatalmas szatyor, dugig ruhával és játékokkal.
– Milyen rendes emberek maguk! – mondta Rózsi, miközben esetlenül próbálta elkapni a férfi kezét, hogy hálacsókot leheljen rá.
Egy vézna lány teregette falatnyi ruháját az udvar végében lévő pajta mellett. Rózsi arra gondolt: – De hisz ez még szinte gyerek!
– Ezek ukrán lányok – mondta Pista –, még mindig jobb nekik ez. Őket nem keresi senki.
Rózsi a kisfiát magához szorítva, hallgatagon követte a férfit a kapuhoz. Két nap múlva már nem is emlékezett a lányokra.

Pukk és dörr; Borzselé