„Csalódást kell okoznom a turbószittyáknak”

A Tihanyi alapítólevél helyneveinek régészeti környezete címmel jelent meg nemrég Révész László tanulmánya a Debreceni Egyetem nyelvészeti tanszékének kiadásában. A szerző, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, s egyben a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa szerint tudomásul venni, hogy ennek a rég letűnt időszaknak csak töredékeit ismerjük és ezek a töredékek a hajdani valóságnak más-más szeletét tükrözik.

A Tihanyi Apátság alapítólevelének (TA) helyneveinek tanulmányozása, elemzése, az akkori (beszélt) magyar nyelvvel való kapcsolata tipikusan nyelvészeti, nyelvtörténeti feladat volt mindeddig. Mit keres egy régész ebben a kérdéskörben?

Annak idején magyar-történelem szakos tanárként kezdtem az egyetemet. Akkoriban csak úgynevezett C szakként lehetett Szegeden régészetet is hallgatni, belőle vizsgázni, tehát felvettem harmadik szakként. Végül diplomáztam belőle, akárcsak a magyar nyelv- és irodalom, valamint a történelem tudományából. Annyi haszna mindenképpen volt, hogy nemcsak megértek egy nyelvészeti tanulmányt, hanem azt is meg tudom ítélni, hogy aki az adott tanulmányt írta, annak valós kutatási eredményei vannak, vagy csak nagyot akart mondani.

Mi volt ennek a mostani tanulmány alapvető célja?

Nagyon kíváncsi lettem arra, hogy két, ugyanarra az időszakra vonatkozó forrásanyag között lehet-e kapcsolatot találni. A TA-ban, amely 1055-ben kelt, felsorolnak 98 toponímiát (hely-, és helységnevet – a szerk.). Az biztos, hogy ezek a helyek abban az évben léteztek. Azt nem tudjuk, hogy mikor keletkeztek. A kíváncsiságom arra vonatkozott, hogy az általam kutatott régészeti emlékek hogyan viszonyulnak ezekhez a helynevekhez. Hogyan fedik le a lelőhelyeik ezeket a helyeket, milyen jellegű sírok, temetők kerülnek elő a TA-ban említett helynevek környezetében, vagy egyáltalán előkerülnek-e. Ebből a kérdéskörből született ez a tanulmány, amely egyes területeken hozott újat, más területeken viszont még további kutatásokra, munkára van szükség.

Miért olyan fontos a TA a történeti nyelvészet, a régészet, valamint a történettudomány számára?

A nyelvészetnek a régészetben mindig kiemelkedően fontos szerepe volt. Ezt az említett tudományok képviselői kölcsönösen elismerik. Az 1950-es évektől az ezredfordulóig tartó évtizedek során a régészek talán túlzottan is támaszkodtak a különböző nyelvészeti feltételezésekre, s a maguk forrásanyagával is igyekeztek azokat igazolni. E módszertani hiba felismerése után óhatatlanul kissé eltávolodtak egymás eredményeinek tudomásul vételétől, elismerésétől; mostanában kezdenek újból közelebb kerülni egymáshoz és az együttműködésnek látható jelei vannak.

Mintha ez a tanulmány is ezt erősítené szellemiségével, tudományos elemzéseivel. De miért éppen a TA?

Ez az első, hiteles, eredetiben fennmaradt oklevelünk. Nem fűztek bele későbbi szövegeket, toldásokat, ma is eredeti állapotában létezik. Szent István oklevelei közül például egyetlenegy sem maradt meg eredeti állapotában, csak későbbi másolatban, átiratban, ez pedig sok kérdést felvet. Azt ugyanis, hogy a későbbi korok írástudói mit tettek hozzájuk, s mit nem, a nyelvészek, történészek, oklevél-kutatók hosszú évtizedek óta vizsgálják, kutatják, magyarázzák.

Amit korunkban a régészet vizsgálni tud, az főként a temetkezések során és a sírokban talált leletanyag. Érdekes, hogy a temetőket számtalan helyen meg lehet találni, de azoknak az embereknek a lakóhelyét, akik nyilvánvalóan a temető környéken élhettek, pedig nem. És nemcsak a köznép egyszerűbb házait, hanem az elit „palotáit”, esetleg várait sem. Miért?

A szélesebb köznépi rétegek lakóhelyei megvannak, még ha a finom, néhány évtizedre szűkített keltezések jelenleg nem megoldottak. Ezek mellett a nomád nagy-állattartó életmódot folytatók sátrai biztosan léteztek még a XII. században is. Ami viszont igazán érdekes, az a következő. A régészeti kutatások során nem találjuk a nyomait olyan X. századi nagy kiterjedésű településeknek, amelyek meglétét sokáig feltételeztek, s ahol a korabeli fejedelmi, vagy törzsfői, vagy nemzetségfői szállás körül megtalálható szolgáltatónépek, mesteremberek, (fazekasok, örvösök, kovácsok és fegyverkovácsok, íjkészítők) élhettek. Még sincs erre utaló nyom. Ezért a X. századi Kárpát-medencében egyetlen pontra sem tudunk rámutatni a térképen, mondván: ez itt egy főnöki szállás volt.

Hogy nézett ki mindez a X. századi Dunántúlon?

Nincs olyan, hogy egységes Dél-Dunántúl. A régészeti leletekből egyértelműen kiderül, hogy ott is régészeti, genetikai sokszínűség volt, ahogy azt egy korábbi beszélgetésünkben az Alföldet jellemezve elmondtam. A baranyai területeket ne is hasonlítsuk például a Dél-Dunántúl többi részéhez, mert teljesen más jellegű hagyatékuk van.

Hogyan lehet ezeket megkülönböztetni, felismerni?

Például azokról a jellegzetességekről, hogy a kis sírszámú, tipikusan sztyeppei hagyatékot őrző csoportok erről a területről mindeddig hiányoznak: vagyis mostanáig nem találtunk ilyet, ilyeneket. Ugyanakkor a Balaton déli partvidékének nyugati része, tehát nagyjából a mai Fonyód-Balatonboglártól a Vörsig terjedő területen olyan sírokra és temetőkre leltünk, amelyek akár a Felső-Tiszavidéken is előkerülhettek volna (a jellegzetességeiket illetően). Ugyanakkor élesen elválnak a többi, Somogy, vagy Tolna megyei temetőtől, amelyek elvétve tartalmaznak ugyan gazdagabb leletanyagú sírokat, de zömükben inkább a Mátra-, és Bükkalja vidékének temetői anyagára hasonlítanak. Azzal mutatnak összefüggést.

Például miben?

Például a temetők mérete, szerkezete, elhelyezése, valamint a bennük talált sírmellékletek anyaga, formája, stílusa, összetétele tekintetében. .

A Balaton déli oldalán talált sírok és temetők azonban arra mutathatnak, hogy ott emberek kisebb-nagyobb csoportja élhetett. Nagyot tévednék, ha úgy vélem, hogy a „kalandozásokból” visszatérve, amikor már nem akartak átkelni a Dunán, a korábbi szálláshelyeikre, ezen a helyen is találtak a maguk számára megfelelő életlehetőséget?

Nem tévedés, amit az is bizonyít, hogy ezek a temetők tele vannak a X. század első felében kibocsátott itáliai és más pénzekkel, Berengár itáliai király, Provence-i Hugó, II. Lothár frank uralkodó ezüstjeivel.

A király birtokokat adományozott a tihanyi apátságnak, hogy működni tudjon. Ez nem egyetlen, nagy kiterjedésű birtok volt, hanem sokfelé szétszórt, kisebb földek, a rajtuk élő néppel együtt. Akkoriban bizonyára nem voltak sem kataszterek, sem pedig utcanévtáblák. Hogyan jelölték ki, hogyan határozták meg, hogy mettől meddig?

Többnyire természetes (horhos, mogyoróbokor, berkenye, körtefa stb.), vagy mesterséges (hadi út, árok töve) formációk alapján. Van a TA-ban egy helymegjelölés a mai Fadd település határában, amely az eredeti szövegben így szerepel: lean syher. Mai magyar nyelven így szól: leány sírhely. Ez annyira ismert és fontos hely lehetett, hogy alkalmas volt helymeghatározásra. Azon a környéken egyébként kerültek elő olyan magányos sírok, vagy néhány sírból álló, kis temetők, amelyeknek a leggazdagabb sírjaiban nők voltak eltemetve. Régészként ezek közül egyikre sem tudok rábökni (a térképen), hogy a TA-ban ez volt a „lean syher”, de azt kutatóként mondhatom, hogy olyan régészeti környezet jellemző arra a vidékre, amely alátámasztja a TA-nak ezt a passzusát. Mármint hogy akkor és ott ezek ismert, közismert helyek voltak és határhelyként szerepelhettek. Egyébként még a késő Árpád-kori oklevelek is használnak ilyen helymeghatározásokat.

És ezeket hivatalosan elfogadták? Egy királyi adománylevélben is?

Még sokkal furcsábbakat is. Mint például a „ruuoz licu” (mai magyarul: rókaluk), ez is helymeghatározói értékű volt, mégpedig egy birtokhatárra érvényesen!

Az ön akadémiai doktori értekezése után, amely alapműnek számít a hazai régészetben a X-XI. századi sírok feldolgozását illetően a Keleti-Kárpátoktól a Duna-Ipoly vonaláig, most következik egy hasonló munka a Dunától nyugatra terjedő területek feldolgozását illetően?

Már folyamatban van, ez a tanulmány annak egy része.. Mondhatnám: mellékterméke.

E tanulmányban többször is hangsúlyosan említi a Balaton délnyugati csücskénél levő helységet, Vörsöt. Az ennek körzetében feltárt bronzkori sírok és más leletek archeogenetikai vizsgálatával foglalkozó Gerber Dániel azt nyilatkozta, hogy az ott eltemetett emberek genomja minden bizonnyal tovább öröklődhetett a későbbi időszakok ottani lakosaiban is. Szó szerint azt mondta: „…a ma élő magyarországi népességben is van előfordulásuk ezeknek a géneknek. Ezek szerint a TA korában ott élt emberek a bronzkori népesség utódai is lehettek?

Elképzelhető, sőt talán biztos, hogy az említett bronzkori népesség leszármazottainak egy része többszörös nyelv-, és identitáscserével megérhette a honfoglalás és az államalapítás korát. A Kárpát-medencének mindig is volt egy alapnépessége, de ezt éppúgy nem nevezhetjük magyarnak, mint bármilyen más népnek sem. Biológiai elődök kimutathatók akár a neolitikumig, de ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ők magyarok voltak. Úgyhogy csalódást kell okoznom a turbószittyáknak. A megmaradás érdekében átöltöztek időnként keltának, rómainak, longobárdnak, avarnak…

És úgy is beszéltek, azon az uralkodó nyelven?

Természetesen. Valamint annak is tartották magukat.

Szóba kerül az avar-magyar kontinuitás, amit a történész és régész szakma mostanáig nem vett bizonyítottnak.

Kezdenek alakulni a dolgok. Anyaggyűjtésem során feltűnt, hogy sok X-XI. századi temetőnk van, amelyekben olyan tárgytípusok kerülnek elő, amelyek a késő avar temetőkre, vagy a Kárpát-medence más, honfoglalás előtt itt élt népeire jellemzőek. Konkrét példa: az Alföldről két olyan temetőt is ismerek, ahonnan jellegzetes úgynevezett lemezgyűrűk kerültek elő, amelyek egyébként a Dunántúl Karoling peremkultúrás részének a jellegzetes ékszerei. Miután az avarok közt ez nem volt használatos, csak egy olyan népesség hozhatta magával, amelynek az elődei a Dunántúlon éltek, akik aztán áttelepültek, vagy áttelepítették őket és hozták magukkal hajdani kulturális örökségük egy részét. Sok-sok ilyen tárgy került elő, csak eddig erre nem figyeltünk oda. Lassan-lassan meglesznek a hétköznapok tárgyai, amelyekre most már nagyobb figyelmet fordítunk: tűtartó, csonttégely, fülbevalók, gyűrűk, karperecek, és így tovább. Nem látványos, késő avar grifffes-indás övgarnitúrák, hanem a mindennapi élet részei. Vagyis a régészet most már hozzá tud tenni valamit a maga eszköztárából ahhoz, amit az antropológusok és az archeogenetikusok igencsak pedzegetnek.

Régi vesszőparipám, hogy miként a régészet nem nagyon figyelt oda a szegényes, melléklettel alig, vagy sehogy el nem látott sírokra, temetőkre, úgy az archeogenetika sem végzett vizsgálatokat a köznépi temetők nagy egyedszámú sírjaiból előkerült emberi maradványokon. Holott ezek igazi kincsesbányák lehetnének a tudomány számára. Ez óriási adósság önmagunkkal szemben még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek a kutatások rendkívül költségesek.

Örömmel jelenthetem, hogy nagy áttörés előtt állunk. A Szegedi Tudományegyetem biológiai doktori iskolájában éppen a napokban került sor egy olyan disszertáció vitájára, amely éppen ezt a kérdést boncolgatja. Genetikus kollégákkal pedig sikerült olyan közös programot kidolgozni, amelynek a során egy viszonylag szerény leletanyagú. de nagy sírszámú (régebbi, hibás terminológiával: köznépi) temető teljes vizsgálatára fogtunk össze. Ez egy olyan temető, amelyet a X. században nyitottak meg és biztosan használták még Szent László korában is (uralkodott 1077-1095). Tehát legalább 120-150 éves folyamatos helyben tartózkodásról szól. Ez lesz a kulcsa a dolognak.

Nem lenne szükség sok-sok, hasonló, interdiszciplináris kutatásra, melyben régészek, történészek, nyelvtörténészek, archeogenetikusok és más tudományok kutatói állnának össze egy-egy ilyen és hasonló kérdés vizsgálatára és feldolgozására?

De, nagyon is. Végül is erről szól az egész történet: egymás nélkül nem sokra megyünk. Mindenkinek ki kell tennie az asztalra a saját forrásbázisát, azt elemezni és ezt követően megnézni, hogy mit hoztak a közösbe a partnerek. Ezek a mozaikkockák nem biztos, hogy azonnal illeszkednek egymáshoz, ami a kisebbik baj. A nagyobbik az lenne, ha erőszakkal akarnánk egymáshoz illeszteni őket. Egyelőre azt kell tudomásul venni, hogy ennek a rég letűnt időszaknak csak töredékeit ismerjük és ezek a töredékek a hajdani valóságnak más-más szeletét tükrözik.

A régi időkről, emberekről és tetteikről szóló jelenlegi tudásunk hiányosságait úgy kellene kezelni, mint a jelenkori és jövőbeli tudomány előtt álló, megoldandó feladatokat...

Valóban, ezt kellene csinálni, de nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mert a magyar, főleg régészeti kutatás már nem is egyszer belesétált abba a csapdába, hogy nagy tekintélyű történészek szabták meg az irányt és a saját hipotéziseik mentén jelölték ki a régészeti leletek értelmezését, időbeli sorrendjét, az elnevezések és névadások, hely-, és helységnévadások gyakorlatát. A régészet megpróbált ennek az útmutatásnak megfelelni, igazolgatni, aztán rá kellett jönni, hogy ez nem járható út. Ezért hangoztatom: minden tudománynak a saját, önálló forrásbázisából kell kiindulnia és utána egyeztetni a társtudományokkal.