Csinált volna inkább széket. Középiskolai irodalomtanárnőnket talán egyszer láttuk felindultnak, ennek oka ez a mondat volt. Osztálytársunk száját hagyta el egy költő kapcsán. Dermedten figyeltük, ahogy egyre emeltebb hangon védik az álláspontjaikat. Tulajdonképpen nagyon tetszett neki, közölte később derűsen a tanárnő, hogy valaki harcosan kiállt a saját véleménye mellett, vitába szállt vele, gondolkodott, érvelt, mert ez lenne a lényeg, ettől igazán jó tanítani.
A székfaragással arra igyekszik rámutatni az, akinek fogytán az érvei, hogy aki képtelen szellemi síkon maradandót alkotni, szegődjön el fizikai munkásnak. Mintha azok olyan könnyű feladatok lennének, amelyekhez nem kell tudás, tehetség, rátermettség… Mintha csak úgy mellékesen válhatna a könyvtáros áccsá, a történész kováccsá… Mintha a kétkezi mesterség egy elkötelezettség és tehetség nélkül elsajátítható hétvégi hobbi lenne… És hiába küzdök magam is a közhelyek ellen, óhatatlanul tolakodik a nyelvemre, hogy „csinált volna inkább széket”. A kívánalom alanya ezúttal Varga Judit volt igazságügyi miniszter, hiszen bármilyen valóság is legyen a kegyelmi botrányt követő háború előzménye, mindenképpen jobban járt volna ő is, mi is, ha ahelyett, hogy részt vesz a Fidesz politikának becézett népi színművében, maradt volna inkább jogászi hivatásánál, vagy alkotna hasznos tárgyakat a két kezével. Ez utóbbi nem is elképzelhetetlen, hiszen elmondta: asztalosnak tanul. Nem tudom, miért olyan népszerű ez a mesterség politikusok és párjaik körében, de Hódmezővásárhelyen is köztudott például, hogy a polgármester felesége ilyen képesítést szerzett. Márki-Zayné bizonyítványán megszáradt a tinta, Varga Judit csak most ragadt fűrészt. Egy alternatív világban meglehetne, amire a tanárnőm vágyott: hiába különböző térfélen állnak, érvelhetnének, elleshetne fogásokat egyik a másiktól, kicserélhetnék tapasztalataikat asszonysorsról, közügyekről.
És arról, hogy ahol akár így, akár úgy, de fűrészelnek, ott mindenképpen hullik a forgács.