- Tim Mariann: Árnyékcsere

Az árnyékodat, ha nekem adnád…
Ha elcserélnénk mondjuk
viszonossági alapon,
vagy csak hóbortból.
Te magad alá raknád az enyémet
és én felcsatolnám a tiédet.

Aztán eljátszanánk, hogy találkozunk.
A te árnyékod figyelmesen nézne az enyémre,
mármint az én régim a te régidre.
Ha én megigazítanám a hajamat,
a tiédnek állna jobban.

Kitalálhatnánk, hogy ültessük
egymás mellé társtalan árnyékaink.
Kedvünk szerint illesztgethetnénk őket:
lehetnének sokat a falon is,
nem csak a hideg betonon.
Kipróbálnánk kettőnk lenyomatának egyvelegéből,
milyen új élőlény kelthető meg.
Huzatos árnyjátékunktól visszhangozna a lichthof.

Bár ellenállnánk, de kezdenénk mi mind
egymásra hasonlítani,
eleinte csak szokásainkban,
később meglepődnék a tükörképemen,
csodálkozó szemöldököd sötétlene vissza,
kezem odakapnám egy elnyúlt suhanással
és a te iróniádat tapintanám.
Árnyéktulajdonságaink
egyre inkább hatnának egymásra.

Jól ellennénk így, de végül nem értenénk,
hogy melyikünk árnyéka honnan indul
és miért nem ott ér véget,
ahol a mondataink találkoznak.
És egyáltalán…
Az én új árnyékom magos lenne,
a tiéd magtalan,
de van, amit nem kell továbbadni.
Talán már unnánk az egészet.
Előbb-utóbb azon versenyeznénk
hogy kié élesebb, vagy kié mélyebb,
van-e értelme és hogy ki
nem figyelt éppen akkor,
amikor kellett volna.
Lassacskán kezdenénk
önmagunk árnyéka lenni.

Hiába hogy elmúlna
és cserélnénk vissza
minden elnyűtt pólót,
agyonjegyzetelt könyvet,
és a jelentéstelenségig használt szavainkat
Hiába szakítanánk el egymástól
mindennapi gondolatunk,
maradnánk egymás árnyékhatalmában.