Papp Sándor Zsigmond: Az átrendezett szoba

Nemrég fejeztük be a családi mozidélutánban a Vissza a jövőbe trilógiát. Vasárnap délutánonként kakassal (a popcorn egykori magyar neve) és egyéb ínyencségekkel felszerelkezve leülünk a tévé elé, és vagy az internet, vagy streaming szolgáltatók segítségével fedezzük fel a régi és új alkotásokat, klasszikusokat és leendő klasszikusokat. Marty McFly és Doki története kapcsán fel is merült, hogy ki hova utazna szívesen, ha az idő pusztán olyan katalógus lenne, amilyeneket az élelmiszerboltból lehet hazavinni ingyen. Csak itt nem szigeteket, öblöket vagy országokat, hanem az idő bugyrait fedeznénk fel.

Talán mondani sem kell, hogy Duska előre, én meg hátra utaztam volna az időben. Ő a harminc-negyven éves önmagát leste volna meg (van-e családja kutyával; mi a foglalkozása stb.), én viszont a nyolcvanas években merítkeztem volna meg újra. Lehet, hogy McFly-féle nyusziság vagy Doki-féle óvatosság beszél belőlem, de én bizony félek bepillantani a jövőbe: hiszen könnyen lehet, ha nagyon előre tekerjük az időgép gombját, akkor vagy én, vagy az emberiség nem lesz ott a találkán. Jobb az ilyesmit nem tudni előre, a könyveknél is leszoktattam magam, hogy folyton előre lapozzak, azóta jobban élvezem a cselekményt, az író fondorlatait. Akkor miért ne bíznám magam a Jóisten fantáziájára?

Mindig is kerültem a bezzegezést (szerintem az öregség legbiztosabb jele), az „én időm” kritikátlan felmagasztalását, viszont néhány dolog igenis hiányzik. Elvinném például Duskát egy igazi szombat esti házibuliba. Ehhez persze nem ártana egy kis csalás, ideiglenesen kamasszá öregíteném, hogy jobban átérezze a konyhában zajló eszmei forradalmakat és a parketten folyó szerelmi kezdeményezéseket egy-egy hosszabb lassú alatt. Igen, akkoriban ez volt a felnőtté válás katalizátora, a szerepek szelíd próbálgatásának és a kamaszálmok kiélésének vad terepe. A műfaj jelentősége mára lecsökkent, aki tud, partizni megy, így nem kell takarítani otthon senki után, ami valóban a bulik árnyoldala volt. Az a tudás sem ér ma már túl sokat, hogy szinte fejből tudtuk, melyek a leghosszabb lassú számok (két tuti tipp: a Dire Straits Why Worry vagy Brothers in Arms című slágere, az előbbi nyolc és fél, utóbbi hétperces), ami alatt volt idő átgondolni és felkészülni arra, hogyan jutunk el a ringatózástól a csókig. Aztán rájönni arra, hogy nem a bekészített panelek, hanem a véletlen a legjobb kerítő. Akár a megszokott három perc alatt is.

Talán azt sem ártana megtapasztalnia, hogy mobil és tablet nélkül is életnek lehetett nevezni az életet. Sőt, én mindmáig azt tartom igazi szabadságnak (igen, egy diktatúra legmélyén), amikor nem voltam elérhető, amikor mai szemmel „elveszhettem” az iskola és a lakásunk közti úton, a járt utak járatlan ösvényein, kalandos csavargásra indulhattam a kisváros ma már megmosolyogtató „dzsungelében”. És nem kellett közben szelfizni, kiposztolni semmit, nem vadásztam lájkokra, igazából bennem zajlott minden, a képzeletem csapongott ide-oda Kolumbusz Kristófként a tudatom (vagy -alattim) még felfedezetlen földjein. Ma már ez olyan luxus, amit kevesen engedhetnek meg maguknak, mert a lehetőségből kötelezettség lett, akinek ma telefonja van, azt el is kell érni, ha törik, ha szakad.

Megmutatnám neki a kazettagyűjteményemet a rádióból felvett dalokkal, amelyekbe olykor belerecsegett a technika ördöge. Ráadásul tudni kellett, hogy mikor kezd el „nyávogni” a kilencvenperces, kissé már túlhasznált kazetta, hogyan kell a becsípett szalagot kivarázsolni a magnóból, ceruzával felcsévélni a kilógó szálat, vagy megragasztani, ha elszakadt. Voltak olyanok, akik egyetlen dalt vettek fel egymás után, és hallgatták egy órán át, amit én máig a szelíd őrület jelének tartok, ahogy udvarolni is lehetett egy-egy saját összeállítással, a Power of Love-tól a Don’t Cry-ig húzva meg az ívet. Még nem számított teljes és totális időpazarlásnak, ha valakivel zenét hallgattunk egy félhomályos szobában.

Azt nem mondom, hogy szívesen ott ragadnék ebben a korban, mert igencsak fárasztó lenne átélni megint a rendszerváltozást, az eufóriát követő csalódásokat, a részeg embert is lepipáló tévelygéseket. És nem hinném, hogy lehetne gyökeresen másként, vagy jobban csinálni, hiszen ilyenek voltunk és vagyunk: visszük magunkkal a saját rögeszméinket és tehetetlenségünket. Mindezt persze nem könnyű megfilmesíteni, és néha egy élet is kevés a tanulságok levonásához.

Talán épp ez az életünk egyik legszebb része, hogy nem élhetünk az időutazással: nincs vissza és nincs előre. Csak így, fejben vagy írásban, megszépítve, szerkesztve a történteket. Így nosztalgiázunk azzal is, ami fájt, ami majdnem tönkretett. Az idő uralása még azt a szórakozásunkat is tönkretenné, hogy folyton újraértelmezzük, átrendezzük a történelmet, mint egy szobát. Fárasztó lenne nem megszépülő emlékek, hanem rideg tények között élni. És még egy lassú sem szólna a háttérben.