- „Ha nincs egy jó ember körülötted, menthetetlen vagy”

– Állami gondozásban nevelkedett. Hogyan alakult a pályája?

– A mai napig nem tudom, miért lettem én zacis. Nyírmártonfalvától négy kilométerre állt a nevelőotthon, ahol az általános iskola második évéig töltöttem az életem, onnan kerültem Debrecenbe. Korán megmutatkozott a tehetségem a művészeti területeken, játszottam egyes népi hangszereken, citerán, dorombon, népi brácsán. Az általános iskola után egy ideig egészségügyi szakközépiskolába jártam, majd azt félbehagyva kerültem a Rajkó Zenekarba. Később bábszínházban dolgoztam, majd elvégeztem a Színművészeti Egyetemet.

– A művészetben kitörési lehetőséget, önmegvalósítást látott?

– Egyiket sem. Komolyabb elhatározás, töprengés nélkül haladtam az elém kerülő utakon, az engem érdeklő dolgok nyomában.

– Mikor kezdte el foglalkoztatni, hogy nincsenek szülei?

– Körülbelül negyvenéves koromig nem nagyon beszéltem erről. Harmincöt voltam, amikor egy ösztöndíjnak köszönhetően az Egyesült Államokban folytathattam tanulmányokat, tehát a világ másik pontján, és feltettem magamnak a kérdést: baj esetén kihez fordulhatnék?

Ez a költői kérdés sírásba torkollott, majd egy ideig nem foglalkoztam vele. A szülők nélküli felnövekedés állapota olyan érzés, amely hol erősödik, hol enyhül, de teljesen soha nem múlik el. Tizenhárom éves koromban a nevelőotthon vezetője kitalálta, hogy az otthon lakói ismerjék meg a biológiai szüleiket, de nem számolt azzal, hogyan reagálnak erre a gyerekek. Emlékszem, állok a szüleim előtt, és ahogy kell, udvariasan bemutatkozom: Jó napot kívánok, Balog János vagyok. Mondják, hogy ők az édesanyám, édesapám. Azt válaszoltam, hogy nekem nincsenek szüleim. 

– Jobb lett volna e találkozás nélkül?

– Határozottan jobb. Létezik benned egy kép az eredeti szüleidről, milyenek ők, hogy néznek ki, ez a kép a helyzet természetéből adódóan kísértetiesen hasonlít a környezetedben élőkre, akikkel nap mint nap találkozol, nevezetesen a veled jobban bánó, viselkedő, feléd szeretettel forduló nevelőkre. Majd arcon talál a valóság, és rádöbbent, hogy a megformált és a valódi kép között nincs semmi egyezés. Kapcsolatom nem volt velük, kötődés ezért nem alakulhatott ki. Abszurdnak tartom, hogy ez létrejöhet felnőttkorban. Ilyen nincs. Nem haragszom rájuk, lehet, önhibájukon kívül, a körülményeik folytán kerültem állami gondozásba, bár azt, hogy ez történt velem, hogy ez velem történt meg, képtelenség elfogadnom. Alkalmanként felhívom őket, afféle udvariasságból érdeklődöm a hogylétük felől, bár mélységes kíváncsiság azért nincs bennem. Sajnos.

– Mivel foglalkoznak a szülei?

– Apám – ha az én gyerekem mondja, van értelme, ha én, kissé viccesen hangzik – a MÁV-nál dolgozott, és zenész. Anyám analfabéta, háztartásbeli. Felajánlottam, megtanítom írni-olvasni, de nem élt vele. A bátyám fizikai munkás. Nagy a távolság köztem és köztük. Egy kezünkön megszámolhatjuk, hány roma értelmiségi kerülhet ki a cigánytelepekről. Különben nem szeretem roma értelmiségi megfogalmazást, én elsősorban értelmiségi vagyok, és csak azután roma.

– Mit gondol, az ő közegük egy másik életu­tat mutatott volna?

– A volt feleségem jegyezte meg viccesen: velük maradva gumicsizmában tologattam volna a trágyát. Nem vennék rá mérget, hogy nem ez történt volna. A veleszületett képesség kevés. Ha nincs egy jó ember körülötted, ha magától a környezettől nem kapsz pozitív megerősítést, biztatást, támogatást, menthetetlen vagy. 

– Tartozik ehhez a felfogáshoz egy vallásos hit?

– Nem vagyok vallásos ember, ugyanakkor hiszem, hogy létezik egy magasabb rendű lény, aki úgy szeret téged, ahogyan vagy. Olyan, mint egy jó apuka. Régóta azzal a tudattal kelek fel, kezdem el a napot, hogy tegyünk valami jót, ne bántsuk a másikat, figyeljünk a világra. Az életemhez ez hatalmas pluszt ad hozzá, tartalommal, minőséggel tölti meg.

– Eltántorította az emberektől a nem könnyű indulás?

– Az emberektől nem félek, inkább kíváncsi vagyok. Megpróbálom mindig megérteni, ki, mit és miért csinál.

– Keresett magyarázatot a válására?

– Mostanában foglalkoztat a kérdés. Úgy látom, a fiúk nincsenek arra szocializálva, hogy bátran beszéljenek az érzelmeikről. Nem csodálkozom, hogy elváltam, nincsenek meg azok a tudásaim, képességeim, amelyekkel a házasságom jobb lehetett volna. Nem tanultam teljesen megbízni a másikban.

– Gyógyíthatatlan seb?

– Nem hinném. Nem fogadom el, hogy éljük meg és sirassuk el a traumánkat. Egyszer már fájt, még egyszer miért fájjon? Tanácsolhatják a szakemberek, hogy dolgozzunk rajta, de köszönöm szépen, én ezt nem akarom. A házi feladatunkon nem dolgozunk annyit, mint magunkon. (Nevet) Persze ha nagyon őszinte vagyok magamhoz, egy próbát, kísérletet megérne, hogy foglalkozzam vele.

– Annak idején felvették a Színművészeti Egyetemre, színészként végzett. Könnyű volt?

– Soha nem terveztem, hogy színész leszek. A történet előzménye, hogy korábban egy musicalstúdióba jelentkeztem. A felvételin előadott egyik darab a Miért kell, hogy sírj, Argentína? című dal volt az Evitából. A felvételin tudtam meg, hogy ezt a szerzeményt eredetileg egy nő énekli. Felvettek, a tanulmányaimmal párhuzamosan a bábszínházban játszottam. Később úgy felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, hogy nincs vesztenivalóm. Tizenkét vers, öt monológ és húsz dal volt a felvételi követelmény. 

Legnagyobb megdöbbenésemre továbbjutottam az első rostán. A másodikra lelkiismeretesen megtanultam mindent, az egyik felvételiztető tanár Hegedűs D. Géza volt. A sikeres harmadik rosta után bejutottam, elvégeztem. Egy ideig a Madách Színházban és a Miskolci Nemzeti Színházban dolgoztam.

– Később egy hajón...

– Miután félbehagytam a színjátszást, egy idő után azon kaptam magam, hogy hiányzik. Jött egy lehetőség, elmentem hajóra szórakoztatni az utazóközönséget. Az ott eltöltött hét év alatt rengeteg tapasztalatot szereztem. A hajó a tolerancia magasiskolája. Emlékszem, egyszer ültem a dohányzórészlegben, és azon elégedetlenkedtem, hogy nem vehetem meg az egyik nagyon drágán kínált telefont. Egy Fülöp-szigeteki fiú ült mellettem, és furcsán meresztette rám a szemét. Felém fordult, majd a következőket mondta: „Te azon görcsölsz, hogy nem kaphatsz meg egy telefont, én viszont ötszáz dollárt keresek, ebből százat tartok magamnál, a maradékot hazaküldöm a családomnak.” Mélységesen elszégyelltem magam.

– Milyennek látta magát abban az időszakban?

– Soha senki nem mondta nekem, hogy büszke vagyok rád. Tettem, ami a dolgom volt. Nekem ez a természetes, ez a természetem. Nem akarok sajnálkozást kiváltani azzal, hogy nevelőotthonban nevelkedtem. Az otthonokban nem tanítják meg, hogyan vágjunk neki az életnek, hogyan kerüljük el a minket fenyegető csapdákat. Sokan visszaélnek a nehéz sorsukkal, rájátszanak a sajnálkozásra, a szánalomra. Értem én, hogy ez a túlélésükhöz szükséges stratégia, de én amennyire csak tudtam, ezt messze elkerültem.

– A Romano Kher Budapesti Roma Művelődési Házban mi a feladata?

– Tavaly óta vagyok nemzetközi referens. Az állást az intézmény igazgatója, Rézműves Melinda ajánlotta fel. Jelenleg a nemzetközi kapcsolatok kiépítésén dolgozunk. Az intézményben a gyerekek tanulhatnak színjátszást, ebben Szegedi Tamás van a segítségünkre, idegen nyelvi foglalkozáson vehetnek részt, ezt én vezetem. Az Egyesült Államokban, Texarkanában tanultam, majd hazatérve figyeltem fel arra, hogy mennyire nem beszélnek az emberek angolul. Küldetéstudatom, hogy átadjam a tudást, a csoportfoglalkozáson kívül magánúton is tanítok angolt. Visszakanyarodva a Romano Kherhez: amióta itt dolgozom, sokkal több megerősítés, pozitív élmény ért azzal kapcsolatban, hogy én cigány vagyok, mint érhetett volna bármikor az életemben.

– A gyermekkori szélsőséges körülmények, a sok-sok tapasztalat jó emberismerővé tette?

– Inkább jó emberolvasó vagyok. Jó a megfigyelőképességem. A másik embert egy-egy szituációban tanúsított magatartásából, a reakcióiból, a mozgásából, a hanghordozásából rakom össze. Ide tartozik, hogy végtelen nagy tisztelettel viseltetek az emberek iránt. A gyerekekért és az idős emberekért egyenesen rajongok. A köztes időszakra legyintek: jól van, majd elmúlik.