- Daniel Kraus: Bálnahullás (részlet)

Ez a Hold, sápadtkék, foltos, masszív, álom, legenda.
Épp felkel.
Az istenek hajója ez ősi szurokból, méterről méterre haladó ráncos fekete tömeg, akkora monstrum, hogy a teljes óceánt képes lenne kiszorítani a medréből. Jay ómega alakú foszforeszkáló fehérséget lát; ámulatában eljut oda, hogy már képes felfogni, hogy a félhold a száj, a hatméternyi száj, és ez az obszidián felhőkarcoló nem az elveszett Atlantisz. Nem összeütköző bolygók halma.
Hanem egy élőlény.
Mitt legkötekedőbb hangulatában összeakaszkodott pár szárazföldi patkánnyal, akik átejtették már korábban, és közölte velük, hogy az emberi lények elég nagy balekok, ha azt gondolják, hogy a kis gyufásdoboz házaikkal a morzsányi szárazföldön egyensúlyozva bármit is irányításuk alatt tarthatnak.
Mert az istenek odalent élnek.
Jay apró úszókat lát, melyek mégis kétszer akkorák, mint ő. Épp mozdulatlanok, de egyetlen csapásukkal az egész nyugati partvonalon hullámok kelnének. A szörnyeteg puszta felemelkedése faágként sodorta el Jayt, és ezt meg fogja tenni vele még egyszer. Távolabb kell úsznia olyan gyorsan, ahogy csak bír.
Mielőtt ezt megtenné, előredől, és a kanyon sötétjébe pillant a lába mögött. A láthatóság errefelé jobb, még akkor is, ha csak foltokban lát.
A távoli messzeségben ott vannak a farokuszonyok. Jay nagyon jól ismeri őket.

Az apja farokuszonyokat rajzol a homokba.
Jay elgondolkozik.
– Púpos bálna?
– Nem. Nézd meg jobban!
Az apja a farokuszony tetejére mutat. Nem elég hegyes.
– Szürke?
– A szürkéknek kerekded rovátkái vannak, nem emlékszel?
Jay összeszorítja a szemét.
– Nem egyszerű a homokból kitalálni.
Az apja összeráncolja a homlokát.
– Nézd már meg az éleket! Hogy milyen egyenesek!
– Ó, akkor ez egy grönlandi bálna. Olyat már láttam!
A beülő csendből Jay már sejti, hogy elhibázta ezt is. Az apja csalódott tudósként les rá, mint aki azon mélázik, ki ez a kölyök egyáltalán, mert nyilvánvalóan nem lehet egy olyasféle búvár prote­zsáltja, aki negyvenévnyi merülésjegyzékkel rendelkezik, ami igazi kaliforniai legendává tette őt. Mármint azoknak legenda, akiknek nem kell vele élniük nap mint nap.
Jay próbál igyekvőnek látszani, de egyértelműen pánikol. És ő, ha bepánikol, mindig elsírja magát. A sírástól meg az apja kiakad. Mitt elsöpri a rajzot a homokban, félig meglévő gyűrűsujja nincs segítségére ebben, majd feláll, hogy végignézzen Carmel Beachen.
A helyes válasz úgy pezseg, mint az óceán a hullámtörők felett.
– Ámbráscet – mondja az apja.
Jay önbizalma úgy el lett söpörve, mint a homok.
– De ámbráscetet sosem látunk – feleli reménykedve.
– Néha igen. Kint egy hajóról. De nagyon ritka látvány. Épp ezért kell ismerned a farokuszonyokat és a spricceléseket. Ha látsz egy ámbráscetet, és fel se ismered, akkor mégis mi értelme ennek az egésznek?
Jay ekkor hétéves, de a visszavágó szavak már ösztönösen bukkannak fel az elméjében.
Fogalmam sincs. Mégis mi értelme ennek az egésznek?

Minden egyes műalkotáson, amit Jay valaha látott, az ámbráscetek csupán egy bárkányi zsírtömeget alkotnak. De amikor ez a bálna Jay előtt oldalra csavarja a farokuszonyát, az izmai nagyobbak, mint maga Jay; összeszorítja redőit a bálnazsíron át. Bizonyára ez a legerősebb dolog, ami valaha élt a földön, s melynek ereje csak meglepő kecsességével vetekszik.
Kitartja a pózt, és olyasféle hatalmas vesszővé lesz a mondatban, melyet csak az istenek képesek elolvasni.
Mitt tucatnyi ámbráscetet látott már életében: sokszor csapatokban, úszójukat felfelé mutatva, csapkodva a farokuszonyaikkal, félig kiemelkedve a vízből, fejjel előre a tengerbe merülve, oldalt úszva, de főként orrnyílásukon kifújva a nedves levegőt, mielőtt még teletöltenék újra a tüdejüket, mely a következő két órára elégséges oxigénnel látja el őket odalenn. Mitt látott már párat kiugrani a vízből, kirepülni az óceánból, majd visszamerülni, mintha óriásgyermekek dobbantanának a lábukkal, mely annyi vizet mozdít el, amivel a Nagy-tavakat is újra lehetne tölteni.
Mitt nem igazán hangoztatta, hogy szeretne ámbráscettel találkozni merülés közben.
Ez egyértelműnek tűnt abból, ahogyan megremegett az ádámcsutkája, miközben erről beszélt.
A tenger öregapja, így hívta Mitt az ámbráscetet.
Csak várd ki, amíg a búvárhaverok meghallják ezt a sztorit. Jay majd elmeséli nekik, és akkor többet nem köpnek majd a cipőjére, az is biztos. Hallani akarnak majd minden részletet, Jay meg elmondja, és akkor majd rájönnek, hogy ő nem Mitt Gardiner tékozló fia. Hanem férfi a saját jogán.
Jay könnyebbnek érzi magát a dicsőség gondolatától. Bizseregnek tőle az ujjai, a lábujjai. Gyors egymásutánban kell pislognia. Talán könnyek tolulnak a szemébe, de a tengervízzel a maszkjában ki tudná ezt biztosra mondani?
Az ámbráscet jobb szeme kerül elé, négy és fél méterrel feljebb a végtelen hosszú orrán. Apró, irizált üveggolyó, szinte elveszik ébenfekete bőre óriási kiterjedése mellett. Jay érzi, ahogy a szem az övébe néz. Intelligencia, türelem, kíváncsiság ül benne. Jay kívül került a saját testén. Nincs itt már heiliger Schauer. Itt nincs bántalmazó. A bálna éppúgy emlős, mint ő, tekintetének csillogása hasonló az emberszabásúakéhoz.
Azzal, hogy észleli Jay jelenlétét, megosztja vele, hogy lelke van.

Minden egyes bálnaleses felhívás Monterey-en ugyanazt kínálja. Hogy bálnákat láthat az ember. Hogy érezhetik majd a sós víz illatát a levegőben. Érezhetik majd a tenger spriccelését. Hogy majd valamiféle mélyreható, meghatározhatatlan módon kapcsolódhatnak a lelkükhöz. Aztán meg ellephetik az öböl ajándékboltjait, hogy bálnás pulcsit vegyenek, mert elfelejtettek meleg ruhát hozni magukkal. Itt korántsem a Bahamákra jellemző a klíma.
Három évvel a halála előtt az apja teljesen tönkrement anyagilag, mindent felégetett maga mögött, mert úgy döntött, belép a ringbe. Mindent eladott, hogy egy ütött-kopott, huszonhárom méteres, kétszintes, 175-ös kapacitású, dízellel futó hajót vegyen, melyet Álomnak neveztek – még csak azzal sem bajlódott, hogy megváltoztassa a nevét. A hajó egyértelműen nem civileknek való, bár ők ezt a tényt vaskos festékréteg alá rejtették, melyet Jay – aki most már a partnere – segített felkenni rá.
Az apja kikuncsorgott pár szívességet, mire sikerült egy dokkhelyet szereznie a Fisherman’s Wharfon, amely első számú turistaparadicsom. Az Álom fedélzetéről Jay érzi a móló éttermeinek illatát, a rákfasírtot, a sült halat, a karamellát. Belerakta a munkát. Elment minden egyes hotelbe Monterey-ben, infókártyákat tett ki mindenhová a Gardiner Bálnalesről. Ízléstelenek lettek, Used Car betűtípussal írva:

EGÉSZ ÉVEN ÁT TARTÓ BÁLNALES! HÁROMÓRÁS TÚRAVEZETÉS, 4 DOLLÁROS KEDVEZMÉNYKUPON, HA A TELEFONBAN EMLÍTED A „BÁLNA” SZÓT.
KERESS MINKET AKKOR IS, HA TENGERI TEMETÉS IRÁNT ÉRDEKLŐDSZ.

Az üzlet először egészen rendben megy. Rezesre barnult bőrével, tüskés borostájával, tengerésztetkóival és tökéletesre megalkotott hegeivel Mitt abszolút valódi tengeri medvének hat, és ez valahol vonzza az embereket. A velük utazók még közös fotókat is kérnek.
Komolyan azt gondolják, hogy ez vigyor, nem pedig grimasz? Nem veszik észre az időzített bombaként lüktető eret az állka­pocs­izmai alatt?
– Lehet, kétszer jobban menne az üzlet, ha még szemkendőm is lenne – mormogja az apja.
Mitt három munkát végez egyszerre: kormányozza az Álmot, közben megbeszéli a többi hajóssal a rádión, merre is kell a bálnákért menni, ezalatt pedig egy fél fülhallgatóval a fülében bálnadalok után kutat a hidrofonon keresztül. A hajótest előretör, a motor búg, és minden ötödik utas hány. Mindig a korláton áthajolva, sosem az orrban – Jay feladata, hogy elterelje az émelygő utasokat az örökké tropa vécétől. Ez meg a folyamatos cukrozott kávé biztosítása apjának a régi MENTSÉTEK MEG A BÁLNÁKAT bögréjében, egy cseppet sem kilöttyentve, páratlan pincérként viselkedve.
Az apja szardíniát eszik, ezt öblíti le a feketekávéval. Vigyorog a bögre szlogenjét látva.
– Az emberek a hetvenes években vettek ilyesféle jótékonysági szarságokat. Tíz dollár, és máris kész szentnek érezték magukat. És a bálnáknak ettől mit kéne csinálniuk? Hálásnak lenni, vagy mi a szar? Parancsra elénk jönni? – kiabálja túl a motor zúgását, és biccent az utasok irányába. – Hogy is szokták mondani, amikor véleményt írnak? Hogy mi a legfontosabb?
– Az autentikus élmény.
– Az! Bizony az! Azt mondják, hogy ezt akarják. De valójában azt akarják, hogy lenyűgözzék őket, Jay, de annyira elkeseredetten, hogy egy halom pénzt kifizetnek olyan pasasoknak, mint mi, hogy a felszínre hozzuk a dolgot. De a helyzet az, hogy már teljesen eladták a lenyűgözhetőségüket. A dizájner szobabicajokra meg a nagyobb medencére a hátsó kertben. Már teljesen ki vannak égve. Mi az, amitől újra kicsinek érezhetném magam? Mitől érezném magam újra úgy, mint egy gyerek? Téged kérdezlek, Jay!
– Egy bálnától?
– Bizony ám! És ha egyszer összekapsz itt nekik egy bálnát, mégis mit csinálnak majd vele?
Jay utál a reflektorfényben lenni, mert mindig rosszul válaszol.
– Fotókat csinálnak?
Az apja kacsint. Jay megremeg. Elönti a megkönnyebbülés, hogy erre most jól válaszolt.
– És mégis mit csinálnak majd azokkal a fotókkal?
Jay továbbra is gyanakvó marad.
– Online posztolják őket?
Az apja végigsuhintja a bögréjét a horizonton.
– Régen ezeken a vizeken bárki meglelhette a saját ámulatát. A sajátját. Medúzák? Gyönyörű naplemente? Az óceán bizony olyan, mint egy személyes búvárpalack, amiből mélyet lélegezhetsz minden egyes alkalommal, ha szükséged van rá. – Kinyit még egy szardíniát. – Erre most mi keressük meg nekik azt, amitől elámulhatnak. Ajándékcsomagolásba tesszük. Hogy a barátaik megnézhessék, és irigykedhessenek. És mi lesz ebből végül? Hogy a hülyéknek már nem marad mit belélegezni. Te ettől hogyan éreznél, Jay fiam? Huszonhét méter mélyen, ráébredve, hogy már rég kimerítetted a búvárpalackodat?

                                                                                                 Szaszkó Gabriella fordítása