Pellegrini;propaganda;szégyen;szlovákiai magyarok;Kentaurbeszéd;Ivan Korcok;szlovák elnökválasztás;

Liszka József: Töredékek a szégyenről

A magyarok 1998-ban is tudták, hol a helyük: a szlovák demokratikus erők velük együtt (!) döntötték meg Vladimír Mečiar sötét hatalmát. A magyarok Andrej Kiska, majd öt esztendeje Zuzana Čaputová megválasztásából is kivették a részüket. Most a szlovák ellenzéki sajtóban azonnal megjelentek a magyar kisebbség totális csődje („Maďarská menšina totálne zlyhala”) típusú elemzések.

Egyetemista koromban (a hetvenes évek második felében) szombatonként a budapesti Rákóczi úti és Lenin körúti üzleteket egyebek között szlovák és cseh bevásárlóturisták lepték el. Mindenütt ott voltak, az összes utcasarkon ők jöttek szembe velem, hangosak, hőbörgők, s igen, ízlésemhez mérten szemtelenek voltak. Meg még szemetelők is. Én meg, csehszlovák útlevelem birtokában (másutt már kifejtett okoknál fogva: Töredékek a hazáról. Népszava, Szép Szó, 2022. 10. 01.) érthető módon és jogosan, közösséget éreztem velük. S ennek megfelelően, a szerintem nem helyénvaló viselkedésük okán, folyamatosan szégyenkeztem – helyettük is. Hiszen szlovákok, hiszen csehek. Hiszen én is csehszlovákiai magyar vagyok.

Aztán a nyolcvanas években hazakerülve, szombatonként a szlovákiai határ-menti kisvárosokat (Komáromot, Párkányt, Rozsnyót) ellepő magyar bevásárlóturisták miatt – akik szintén hangosak, s igen, szemtelenek voltak, ráadásul a nap végére a városi parkok bokrai alatt szétgyúrt cipők tömkelegét hagyták maguk mögött, mivel a „cseszkóban” vásárolt olcsóbb és jó minőségű lábbelikben tértek haza –; no, szóval miattuk is folyamatos és mélységes szégyenérzet töltött el. Hiszen magyarok. Hiszen én is magyar (még ha csak csehszlovákiai magyar is) vagyok. Jó ideig tartott ez a kettős pironkodás, amiről jóval később tanultam meg (korábban, noha a jelenség nyilván létezett, de maga a kifejezés alighanem még meg sem született), hogy szekunder szégyenérzetnek mondják, de aztán egyszer meguntam, megráztam magamat: mások tettei miatt nem fogok szégyenkezni. Persze könnyű ezt mondani, a lélek mélyén viszont mégsem olyan egyszerű betartani.

***

Viszont ha mások tettei miatt nem vagyok hajlandó szégyenkezni (hiszen nem tehetek róla általában, hogy ki hogyan viselkedik, mit tesz, mond), felvethető a kérdés: mások eredményeivel, amihez semmilyen tevőleges közöm nincs, lehet-e büszkélkedni? Bartókkal csak azért, mert ő is magyar? Máraival csak azért, mert Kassán született magyar? És akkor irigykedjünk a németekre, hogy van egy Goethéjük, Thomas Mannjuk? A csehekre Smetanájuk miatt? Utóbbiról jut eszembe egy régebbi feljegyzésem, amit (csodák csodája!) még meg is találok. 2016 szilveszterét az ausztriai Freistadtban töltöttük, majd január 2-án átugrottunk Český Krumlovba, ahonnan visszafelé, a folyó erotikusan kígyózó kanyargását követve, a Moldva festői völgyében autóztunk. Közben enyhe hóesés, sejtelmesség…

Arra gondoltam, hogy a Moldva egy tipikus cseh folyó. De vajon valóban Csehországban ered? Nos, itthon (itthon? szóval itt, Freistadtban) utánanéztem: legalább két kiindulási folyó, a Meleg és a Hideg Moldva találkozásától számítják magát az igazi Moldvát, de mindkettő cseh földön ered, folyik, találkozik. Smetana tehát nem véletlenül énekelte meg a Má vlast (= Hazám) ciklusában… Persze a neten kerestem rá, aztán Smetanára is, s azon belül kommentekre is bukkantam. Szép, új világ! A többi között ilyenekre: „Jsem hrdý na to, že jsem Čech. Proud to be Czech. Ich bin stolz, dass ich ein Tscheche bin.” Szóval büszke vagyok rá, hogy cseh vagyok, állítja valaki diadalmasan – azonnal három nyelven. És én ezt nem értem. A Má vlast-ot én is gyönyörűnek tartom, ahogy a Liszt-rapszódiákat vagy egy-egy Bartók vagy Kodály szerzeményt, továbbá Verditől a Rabszolgák kórusát (ha ezt hallom, mindig sírnom kell), illetve Brahms Magyar táncait, vagy az Ein deutsches Requim-et (és nyilván szinte vég nélkül folytathatnám), de hogy mindezért miért kellene arra büszkének lennem, hogy magyar vagy cseh vagy hottentotta vagyok? Mi köze ennek ahhoz?! Örök emberi értékek ezek, s arra vagyok büszke (De hát arra is mi végre? Hiszen nem nekem köszönhető, hogy azzá, s mondjuk nem földigilisztává lettem), szóval, hogy ember vagyok…

Alighanem valami hiányzik belőlem…

Vagy valamiből több van…

Kerékből?

Summa summarum (folytatom most): mások eredményeire, sikereire sem leszek büszke. Persze könnyű ezt mondani, a lélek mélyén viszont mégsem olyan egyszerű betartani.

***

Az elmúlt hetekben a szlovákiai elnökválasztás egyik kampányzáró, pozsonyi rendezvényén Kerekes Vica, (szlovákiai) magyar színésznő is beszélt a tizenvalahány ezres tömeghez. Magyarul köszönt, majd szlovákul folytatta, hogy ő magyar (noha némi szlovák vér is csörgedezik ereiben: kiéiben nem? vagy fordítva…), nagyanyja, anyja, testvére szlovákiai magyar pedagógusok, illetve hogy mind a szlovák, mind a magyar himnusz hallatán könny szökik a szemébe (ezt az érzést nagyon is jól ismerem), és kikéri magának, hogy a szlovák kulturális miniszter asszony Szlovákia kultúráját szlováknak és csakis szlováknak határozza meg. Az ország lakosságának összetétele multietnikus, amiből a kulturális sokszínűség is következik. Kijelentését a (nyilván alapvetően szlovák) tömeg helyeslő felzúdulása kísérte, aztán amikor a magyar nemzetisége miatt szlovák szélsőségesek által megvert – majd a Fico-kormány részéről, ahelyett, hogy igazságot szolgáltattak volna neki, még meg is alázott – Malina Hedvig ügyét hozta szóba, a tömeg hosszan skandálta, hogy „hanba!” (= szégyen!). Végül Petőfi Dicsőséges nagyurak című versének két strófáját adta elő magyarul (amit Alexander Bárta szlovák színművész szlovákul is megismételt). Nos, fogadalom ide, fogadalom oda, ekkor bizony büszkeség töltött el Kerekes Vica miatt, aki magyarként kiállt és okosakat mondott, és a szlovák rendezők, a szlovák tömeg miatt is, akik felnőtt polgárokként, európai demokratákként viselkedtek.

***

Nota bene: a szlovákiai magyarok a rendszerváltás óta mindig a jó oldalon álltak. (Jó alatt – értelemszerűen most itt nagyon leegyszerűsítve – a többi között a demokratikus szabadságjogok, az európai értékrend, a tolerancia mellett kiállók oldalát értem.) Az 1989-es sorsfordító napokban elsőként – egy nappal a szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) előtt – egy magyar ellenzéki politikai mozgalom, a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) alakult meg. Tagjai ott voltak aztán az első szlovák kormányban. Václav Havelnek magyar tanácsadói is voltak – nem is akárkik! Majd 1998-ban is tudták a magyarok hol a helyük: a szlovák demokratikus erők velük együtt (!) döntötték meg Vladimír Mečiar sötét hatalmát. A magyarok Andrej Kiska, majd öt esztendeje Zuzana Čaputová megválasztásából is kivették a részüket.

A mostani elnökválasztás is papírforma szerint indult. Csak látszólag persze, hiszen nem tudhattuk mi fortyog többek között a budapesti kormány boszorkánykonyhájában (aki viszont figyelte a fél évvel korábbi szlovák parlamenti választásokat, az sejthette, Budapest nem hagy kétséget afelől, hogy most is a regnáló szlovák miniszterelnök favoritját, Peter Pellegrinit támogatja). A szlovákiai elnökválasztáson szokott lenni magyar elnökjelölt, most is volt, ebben nincs semmi furcsa, nyerni ugyan nincs esélye, viszont a kampány ideje alatt tematizálni tud egy sor, az itteni magyaroknak, az általuk lakott régióknak fontos kérdést.

A második fordulókban eddig a legrosszabb esetben is választóikra bízták a döntést. Most nem ez történt. A Magyar Szövetség vezetése az elnökség döntése értelmében először Peter Pellegrinivel (noha az első fordulóban ő másodikként végzett), majd Ivan Korčokkal, a független, Nyugat-barát jelölttel (aki az első fordulót megnyerte) tárgyalt – volna. A második egyeztetés ugyanis arra hivatkozva, hogy okafogyottá vált, elmaradt. Az önmaguk hozta rendelkezést felrúgva, s nem mellesleg a társasági viselkedés elemi szabályainak (nem találok, de nem is keresek jobb szót rá) bunkó módon való figyelembevétele nélkül. Így Ivan Korčok, de maga a Magyar Szövetség elnöksége is Peter Pellegrini sajtótájékoztatójából értesült a döntésről, amit amúgy neki, mármint az elnökségnek kellett volna meghoznia. Végül két igaz embert leszámítva a testület bólogató Jánosok gyülekezeteként „áldását adta” a már megszületett döntésre: a Magyar Szövetség az elnökválasztás második fordulójában Peter Pellegrinit támogatja.

A két forduló közt aztán erőteljesen kampányoltak is mellette, úgy megdolgozva a magyar szavazókat, hogy azok a második fordulóban jelentősen nagyobb számban járultak az urnák elé, mint akkor, amikor magyar nemzetiségű jelölt is volt! Hogy tudják kire szavazzanak, arról a budapesti „közszolgálati” televízió a kampánycsendben (puff neked szuverenitási törvény!) többször is sugárzott Pellegrini propagandainterjúja gondoskodott. És a két éve jól bevált szlogen is működött: Korčok háborúpárti.

***

Másnaposságérzés. No nem holmi születésnapi bulit követő macskajaj ez, hiszen nem is volt semmi ünneplés, hanem a minapi elnökválasztás eredményét kísérő meghasonlottság. Mintha valami rosszat tettem volna, mintha részegségemben hülyeségeket karattyoltam volna, hordtam volna össze hozzám méltatlan tücsköt és bogarat, mintha bárkit is megbántottam volna mámoromban. De hát mámor sem volt, csak hatalmas kijózanodás, pofára esés és – szégyen. Igen, mert úgy tűnik, noha nem biztos, hogy egyértelműen rajtuk (írhatom-e még, akarom-e még mondani, hogy: rajtunk?) múlott, de a szlovákiai magyarok mégis erőteljesen hozzájárultak a sötét erők győzelméhez. Együtt voksoltak a hej-szlovákokkal, náci szimpatizánsokkal és a nettó nácikkal, az oroszbarát autokráciapárti, a szabadságot, a demokráciát szemmel láthatóan nem igénylő, annak lábbal tiprását birka módon tűrő, vagy ahhoz akár tevőlegesen is hozzájáruló szavazókkal. Arcpirító módon a rossz oldalra álltak. Végső soron nincs ebben semmi meglepő. Csak felejtős állat az ember. Jut eszembe, hogy nem is oly régen a Szövetség egyik alelnöke, ha jól emlékszem egy Facebook-bejegyzésében Ursula von der Leyent náci szimbólummal együtt ábrázolta, és a Szövetség elnöke nem talált rá időt és módot, hogy ettől az otrombaságtól elhatárolódjon. Ezek után nincs abban semmi furcsa, hogy Pellegrini eredményváróján mindketten ott feszítettek – Malina Hedviget, állampolgársági törvényt, Kuciak-gyilkosságot elfeledve (?), megbocsátva (?) – az egyszeriben magyarbaráttá avanzsált szlovák miniszterelnök és a frissiben (hatékony közreműködésü/n/kkel, tehát általu/n/k is) megválasztott, diadalittasan mosolygó szlovák köztársasági elnök mellett.

Egy tál lencse?

Harminc ezüstpénz?

Szégyen.

Akkor is szégyen, ha szekunder. És fogadkozhatsz, hogy mások tettei miatt nem fogsz már szégyenkezni, hiszen könnyű ezt mondani, a lélek mélyén viszont mégsem olyan egyszerű betartani.

Marad a szégyen.

***

A szlovák ellenzéki sajtóban azonnal meg is jelentek a magyar kisebbség totális csődje („Maďarská menšina totálne zlyhala”) típusú elemzések. Miközben persze semmi nem fekete-fehér. Ivan Korčokra 1 243 709 választó adta le a voksát (Szlovákia történetében ilyen magas szavazati számmal demokratikus jelölt talán soha nem végzett; annak idején Zuzana Čaputová jóval kevesebb, 1 056 582 szavazattal nyert), miközben Peter Pellegrinire 1.409 255-en szavaztak. A mostani különbség tehát 165 546. Pontos számot nehéz mondani, de a magyar szavazatok száma nagyságrendileg százezer körül mozoghat. Ebből adódik, ha minden magyar Korčokra szavaz, Pellegrini akkor is megnyerte volna a választást. Miközben egyértelmű, hogy magyarok is szavaztak Korčokra...

Ettől függetlenül, persze – a szégyen marad.

Meg a kollektív bűnösség ránk vetülő árnya.

De ez már egy következő történet.