Egy európai kancellár

Ötvenhét éve, 1967. április 19-én hunyt el Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja (1949-1963). Adenauer neve egybeforrott a háború utáni nyugatnémet demokráciával és az ún. szociális piacgazdaság társadalmi-gazdasági modelljével. Emellett Adenauer elkötelezett támogatója volt az európai integrációnak. Mindvégig föderális Európában gondolkozott, hasonlóan a föderális Németországhoz, és a kereszténydemokrata elveket összeegyeztette kora liberális filozófiájával.

Ha van az európai integrációnak olyan német alapító személyisége, akit hazáján kívül is tiszteltek, az Konrad Adenauer. A kancellár jó partnere volt az európai egység előkészítésében Robert Schuman francia külügyminiszternek és Alcide De Gasperi olasz miniszterelnöknek. Hármukat számos tényező kötötte össze: a kereszténydemokrata eszme és pártidentitás, a német nyelvtudás (Schuman Luxemburgban, De Gasperi Tirolban született), az antikommunizmus, az antifasizmus és az antinácizmus. Utóbbi érzületnek tudható be, hogy mindhárman elvetették a háborút mint a politika eszközét, és egy békés, szociális Európát kívántak teremteni.

Adenauer mögött már jelentős közéleti tevékenység állt, amikor 1946-ban a CDU elnökévé választották. Köln képviselőtestületében kezdte a politizálást (1906-1917). A császárság utolsó éveiben és a Weimari Köztársaság egész időszaka alatt Köln főpolgármestere (1917-1933) volt. A hitleri években háttérbe kellett vonulnia. Személyiségét és politikai identitását meghatározta kölni születése. Büszke volt arra, hogy a Rajna-vidéken született, földrajzilag közel a francia szellemiséghez, és távol az általa megvetett, mert militaristának tartott Poroszországtól.

Feltűnő, hogy az európai integráció alapító atyái között többségben voltak azok, akik valamilyen értelemben az országuk peremterületéről érkeztek. Ezek az emberek szinte mindannyian valamilyen értelemben „határhelyzetből” jöttek. Schuman francia identitású szülőktől született Luxemburgban, és egy francia-német határrégióban, Lotharingiában töltötte ügyvédként a fiatalkorát. Jean Monnet fiatalon, apja konyakkereskedő cégének megbízásából Angliában élt, megismerve az angol gondolkodásmódot. De Gasperi olasz nemzetiségűként született az Osztrák-Magyar Monarchiában, a bécsi egyetemen tanult, és kereszténydemokrata programmal választották be a Reichsratba. Más értelemben volt határhelyzetben Paul-Henri Spaak belga miniszterelnök, aki liberális hagyományú családban születve lett a szocialista Belga Munkáspárt elnöke. Szocializációjában a liberális szellem éppolyan meghatározó volt, mint az angol identitás Monnet, a német Schuman és De Gasperi esetében. S persze ironizálhatunk: maga Belgium is egyfajta határhelyzet terméke, külső (német-francia-holland) és belső (flamand-vallon-brüsszeli) erőtérrel.

A lényeg, hogy ezek az emberek több országgal, nyelvvel és gondolkodásmóddal megismerkedtek. Ebből következően értéknek tekintették a sokszínűséget, és távol álltak az egymásra fenekedő francia, német, olasz sovinizmusoktól. Az I. világháborús vérontás még inkább megerősítette őket a sovinizmus elutasításában, és egy egységes, erős, szociálisan érzékeny Európa kialakításának vágyában. Az európai integráció óriási szerencséje, hogy peremvidékekről jött emberek ültek a döntéshozói székekben. Nem állíthatjuk persze, hogy a normandiai nemesi családból jövő, konzervatív De Gaulle és a nyugat-poroszországi születésű, szociáldemokrata Kurt Schumacher ne lett volna képes önállóan egymásra találni, mindenesetre nehezebben ment volna ez a hajlékonyabb, németes műveltségű Schuman és franciás műveltségű Adenauer barátsága nélkül.

Adenauer szocializációjában a francia kultúra szeretete meghatározó volt, éppúgy, mint a porosz uralom megvetése. Az anekdota szerint akárhányszor Adenauert valami hivatalos elfoglaltság kényszerűen a gyűlölt Berlinbe szólította, behunyta a szemét, hogy ne lássa a Rajna-vidéket leigázó poroszok fővárosát. A regionális ellentéthez vallási szocializációs ellentét is társult. Adenauer katolikusként is ellenszenvet érzett az evangélikus Hohenzollern-ház és a porosz elit uralmával szemben. Poroszország hatalmát és túlzott iparosítását egyaránt megvetette.

Utóbbiból vezette le a szociáldemokrácia megjelenését, azért a politikai erőét, amely először fogalmazott meg kemény bírálatot nemcsak a porosz junkerekről, hanem az Adenauer szívének kedves Rajna-vidéki vállalkozó polgárságról és birtokos parasztságról is. A szociáldemokrata Kurt Schumacherrel való konfliktusa legalább annyira táplálkozott e regionális ellentétből, mint az eszmei és pártpolitikai versengésből. De az mégis tanúsítja Adenauer rugalmasságát, hogy elvetette az 1870-es évek kultúrharcának fölmelegítését, és a háború után nem támogatta a régi vágású, egyházias keresztényszocialistákat, sem a bajor és más regionális szeparatistákat. Az állam és egyház összefonódásáról vagy egy önálló Bajorországról fantáziálóknak nem volt helyük a CDU-ban, legfeljebb – egyre fogyatkozva – a bajor regionális kistestvér CSU-ban.

Azt mondani sem kell, hogy Adenauer a nácikat is megvetette, még ha a háború utáni Németországban a szőnyeg alá söprés, a valódi szembenézés és múltföldolgozás eltagadása kéz a kézben haladt is a szociális piacgazdaság első pilléreinek lerakásával. Adenauer lelkiismerete tiszta volt, mert a hitleri éveket belső száműzetésben töltötte. A háború után az angol megszálló hatóságok igazolták, és hamarosan ő lett az angol zóna Kereszténydemokrata Uniójának (CDU) elnöke.

Mit jelentett Adenauer számára a kereszténydemokrácia? Mindenekelőtt egy olyan eszközrendszert, amellyel Németországot visszatérítheti a – szerinte – helyes útra, a demokratikus népek közösségébe. Ebből következik, hogy Adenauer számára a kereszténydemokrácia és a liberalizmus értékrendje nem vált el egymástól. Vállalta a liberális alapot (alkotmányosság, szabadságjogok az egyén és kisközösségek számára), noha a társadalompolitikában és a gazdaságban bírálta a liberalizmus érvényesülését.

Ahhoz, hogy megértsük Adenauernek az európai egységesüléshez való hozzáállását, először azt kell megérteni, miként vélekedett a föderalizmusról. Bemutatkozó beszédében, 1946. március 6-án a CDU ellenpontjaként az egykori porosz államot jelölte ki: „Célunk Németország feltámasztása. Nem cél azonban sem a centralisztikus, sem a Poroszország vezette korábbi Németország feltámasztása.” A centralizált állammal szemben Adenauer a föderalizmusban látta a megoldást. Mint kijelentette, „Németországnak messzemenően decentralizált, demokratikus szövetségi állammá kell válnia.” Hogy miért, arra vonatkozóan azt mondta: „Úgy hisszük, hogy Németország államiságának ilyen módon való alakítása a szomszédos országok számára is a lehető legjobb. Remélem, hogy a nem túl távoli jövőben létrejön az Európai Egyesült Államok, amelyhez Németország is tartozni fog majd.” Mint látható, ebben a beszédben Adenauer meglehetősen lényegre törően eljutott a föderális Németországtól a föderális Európa víziójáig.

Ez a vízió persze nem a beszéd elhangzásának pillanatában született rögtönzés volt. A kontinens valamilyen egységének tervezete szervesen hozzátartozott a két háború közötti kereszténydemokrata politizáláshoz. De Adenauer esetében a hitlerizmussal való szembenézés is hozzájárult ehhez: a CDU elnöke meg volt arról győződve, hogy csak egy föderális Németország tud békében élni a világban, és csak egy föderális Európa lehet megoldás a soviniszta gyűlölettel, valamint az Adenauer által nem kevésbé elutasított kommunista eszmével szemben.

A nácizmus és a kommunizmus egyaránt ellenséges volt a föderalista gondolattal szemben, mert mindkettő lényege az erős, központosított állam. Adenauer azonban, aki Európa-politikáját a német történelmi hagyományból merítette, hitet tett az 1871 utáni német centralizált állam leépítése mellett. A kancellár föderális Németország-tervéből logikusan következett a föderatív Európa elve. Ez a projekt még napjainkban sem zárult le.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.