Az Európa-bajnokságok hajnalán a Szovjetunió válogatottja játszotta az első és az utolsó mérkőzést. A leggyorsabban megrendezett Eb-selejtező az 1958. szeptember 28-án Moszkvában tartott szovjet–magyar meccs volt, míg az 1960. július 11-én lezajlott döntőt a szovjet és a jugoszláv együttes vívta.
Mindkét mérkőzésen csak Anatolij Maszljonkin, Jurij Vojnov, Valentyin Ivanov és Szláva Metreveli játszott.
Honfitársainkat pedig bő fél óra alatt három góllal pakolták meg a telt házas Luzsnyiki stadionban.
Noha Göröcs János a hajrában szépített (3:1), sokan sejtették, hogy hazánk fiai számára a kezdet a vég is lesz egyben. Az egy nap híján egy év múlva összehozott visszavágón a vendégek 1:0-ra nyertek a 90 ezer nézővel zsúfolt Népstadionban, talán azért is, mert Ferihegy fogadta a szovjet csapatot, nem úgy, mint 1958-ban Vnukovo a 24 órával a meccs előtt beeső magyart.
A következő fordulóban a spanyolok is rostokoltak a reptéren, miközben a szovjet fővárosba készültek. Franco tábornok ugyanis az utolsó pillanatokban letiltotta az utazást a kommunizmus fellegvárába, ám a spanyol szövetség elöljárói megpróbálták telefonon meggyőzni őt.
Nem sikerült.
A labdarúgók csomagjait visszapakolták a csapatbuszra, a társaság otthon maradt, s az UEFA utóbb továbbjutónak nyilvánította a szovjet együttest.
A negyeddöntő másik három párharcából újabb két szocialista ország válogatottja került a négyes döntőbe, de az egyik ágon eleve biztos volt a keleti siker, mivel Csehszlovákia és Románia legjobbjai találkoztak egymással (2:0, 3:0). A jugoszlávok ugyan 2:1-es vereséget szenvedtek Lisszabonban, ám Belgrádban 5:1-es csapást mértek a portugálokra. A franciák náluk is jobban tobzódtak: Párizsban 5:2-re, Bécsben 4:2-re porolták el az osztrákokat.
Gyanítható volt, hogy a végjáték francia–jugoszláv találkozója nem lesz gólszegény mérkőzés. Nem is lett az: minden Eb-k gólokban leggazdagabb meccseként vonult be a futball históriájába.
A jugoszlávok bosszúszomjasan készültek a párizsi 90 percre, mert 28 órás vonatútjuk után senki nem várta őket a Gare de Lyonon, ahonnan poggyásszal a kezükben, gyalog baktattak szállodájukba.
Az elhagyatott világjárókkal szemben a vendéglátók az utolsó negyedóra kezdetéig 4:2-re vezettek. Az elégtételre vágyók azonban öt perc alatt fordítottak! A jugoszláv sajtó azt vetítette előre: „Csatársorunk Párizsban nyilván megállja majd a helyét, de nemigen lesz képes behozni azt a fórt, amit a bizonytalan, ingadozó védelem nyújt az ellenfélnek.”
Képes volt. Tomislav Knez szépített, a zágrábi Dinamóban 315 meccsen 300 gólt jegyző Dražan Jerković egyenlített, majd megszerezte a győztes gólt is, a sokkot pedig a franciák a finisben nem tudták kiheverni (4:5).
„Júliusban már nem futballozunk” – konstatálta a Le Parisien, utalva arra, hogy a francia labdarúgók a nyár közepén rendszerint már vakációznak. A France Soir azt is megállapította: „Mindamellett, hogy a válogatottunk 4:2-es vezetésre tett szert, a katasztrófának be kellett következnie, mivel a kétgólos előny csak Gaston Grandain belga bíró jóindulatából született meg.”
A France Football nekiesett a másodszor válogatott Georges Lamia kapusnak: „Nem egyet, kettőt vagy hármat rontott. Elkövette azt a hibát, hogy egyáltalán ott volt.” (Amúgy nem ő követte el, hanem Albert Batteux francia szakvezető.)
A házigazdák közül egyedül Michel Stievenard emlékezett viszonylag vidáman 1960-ra. „Számomra az volt a most vagy soha esztendeje – mondta. – Abban az évben kötöttem házasságot is.”
A Lens játékosa az Eb két mérkőzésén játszott a francia válogatottban, máskor soha. A franciák a második meccsüket is elvesztették, a marseille-i bronzmeccsen 2:0-ra kikaptak a csehszlovákoktól. (A rendezők akkor még nem tudhatták, hogy a csehszlovákoknak hagyományosan jól megy Marseille-ben.)
Az első gólt Vlastimil Bubník érte el. Ez leginkább azért érdekes, mert a sokoldalú brnói sportember ezüstérmet nyert a jégkorong-világbajnokságon 1961-ben, bronzot az olimpiai hokitornán 1964-ben, a „téli futball” 1955-ös vb-jén pedig gólkirály volt.
A futballdöntő napján fagyos maradt a hangulat, akár a jég, egész napos eső siratta Párizst. Így aztán csak 17 966 néző váltott jegyet a csúcstalálkozóra. Dragoslav Šekularac, a jugoszlávok csatára így kommentált: „A francia szurkolók nyugat-európai csillogásra vágytak, nem pedig titokzatos csapatokra a kontinens másik feléről.”
A jugoszláv játékosok egyébként mind Nyugatra szerződtek az Eb után, mivel számukra ezt lehetővé tette Tito pártvezér. Íme, a döntőben szereplők és külföldi klubjaik: Vidinić (Sion) – Durković (Mönchengladbach, St. Étienne, Sion), Miladinović (Nürnberg), Juszufi (Eintracht Frankfurt) – Zanetić (FC Bruges), Perusić (1860 München, St. Gallen) – Matuš (Young Fellows, FC Zürich), Šekularac (Karlsruhe, Santa Fé, Millonarios, America Cali), Jerković (Gent), Galic (Standard Liége, Reims), Kostić (Vicenza).
A szovjet futballisták legföljebb a gulágra utazhattak hosszabb időre. Eduard Sztrelcov 1958 és 1963 között raboskodott a „munkatáborok” egyikében, majd még két évet lehúzott egy autógyárban, de – csodák csodájára – visszatért a pályára, sőt a válogatottba is.
Párizsról nem álmodhatott. Kollégái sem Madridról. A Sztrelcov posztján játszó középcsatár, Viktor Ponyegyelnyik felidézte: „Az Eiffel-torony tetején tartott banketten Santiago Bernabéu, a Real Madrid elnöke kész lett volna megvenni a csapatunk felét. De kerültük a beszélgetést.”
Ponyegyelnyik lőtte a győztes gólt a döntő kétszer negyedórás hosszabbításának 23. percében a jugoszlávok hálójába (2:1). Ponyegyelnyik azt jelenti: hétfő. A meccs moszkvai idő szerint vasárnap este 10-kor kezdődött, és csak éjfél után, hétfőre virradóra ért véget. „A vezetéknevem a címlapírók álma volt” – mesélte a center.
Hogy nem a kékek nyertek, az Jerkovićon is múlt: az elődöntő hőse 1:1-nél, nagyjából fél méterről kihagyta a kihagyhatatlant. Alighanem túlizgulta a dolgot.
Nem úgy, mint Lev Jasin. Az 1963-ban aranylabdássá avatott legenda – az egyetlen kapus, aki elnyerte e díjat – így válaszolt, amikor megkérdezték tőle, miért védett oly remekül a döntőben: „A fontos meccsek előtt elszívok egy cigarettát, hogy megnyugtassam az idegeimet, majd iszom egy nagy korty erős likőrt, hogy tónusba helyezzem az izmaimat.”
