Voltaképp igazi – a szűkebb szakma körein túlmutató – szenzációnak számíthat a szikár tény, hogy tíz év után Szilágyi Zsófia monográfiája Móriczról második kiadásban is megjelent. Általában ugyanis egy több mint nyolcszáz oldalas, hatalmas filológiai apparátust felvonultató irodalomtörténeti mű sorsának kiadói fejezete a publikálással végérvényesen befejeződik, élete a téma kutatóinak hivatkozásaiban, reflexióiban folytatódik. (Jóllehet, a kötetben gyakran – és rendszerint vitahelyzetben – emlegetett Nagy Péter-monográfia is több kiadást ért meg, de ebben az esetben nem árt tudni: a szerző volt abban a helyzetben, hogy befolyásolhassa munkája utóéletét.)
E kivételes eseménynek/eredménynek természetesen több – egymás hatását erősítő – oka van. Benne feltétlenül kulcsszerepe lehet a könyvben sokszor szóba hozott „újraolvasásnak”, a Móricz-életmű friss szempontokkal gazdagított redivivusának. De emellett mindenképp ki kell emelnünk a monográfia elbeszélésmódját, mely hatékonyan ötvözi a szakszerűséget és az olvasmányosságot. Az elemzések, értelmezések stílusa, a fogalomhasználata eredendően azt sugallja: munkájával a szerző nem az igen csekély számú beavatottak exkluzív köréhez, hanem a potenciális érdeklődők jóval szélesebb (reméljük, valóságosan létező) rétegeihez kíván szólni.
Ebben pedig még az időről időre megcsillantott jó humorérzék is segítségére van: Szilágyi Zsófia ki-kiszól a tudományág szabályai szerint alakított szövegéből – profán és poentírozott megjegyzései kifejezetten mulatságosak. A Kerek Ferkó című Móricz-regény elemzésekor például ekként jelzi fenntartásait: „Ajánlhatnám ezek alapján olyan olvasóknak, akik a Romana regényújság nagykunsági változatába szeretnének belefeledkezni…” A szerző mentalitásából nem hiányzik az irónia/ önirónia sem, mely a fölényes szerzői mindentudás attitűdjeinek következetes elutasításával társul. A bevezető axiomatikus megállapítása szerint „nincs kétely, önreflexiók és kitérők nélküli narratíva egy írót tárgyaló könyvben sem”.
A szerző – jelezve a szakmai vitákat is – egy-egy mű vagy alkotói periódus értelmezésekor kellő teret ad az életrajz összefüggéseinek, melyek Móricz esetében olykor meglehetősen szövevényesek és prüdériában szenvedőknek bajosan ajánlhatók. Tájékozódásunkat árnyalja, hogy minden témacsoport kibontásakor – de kiváltképp a vitatható írások, gesztusok közelítése, mérlegelése során – a monográfia felvázolja a kontextust is. Termékenynek bizonyuló ötlet például, hogy Az Úri muri tárgyalásának kereteit például az a kiadói reklámfüzet képezi, mely szemléletesen jeleníti meg azt az irodalmi közeget, melyben Móricz regénye napvilágot látott.
Szilágyi Zsófia a legkényelmetlenebb epizódokat sem kerüli meg: részletesen szól az író 1919-es naplójának kínos zsidózásáról, itt és ekkor „antiszemita retorikát” használó mondatairól. Értékelésének paramétereit az életmű és a korszak tágabb összefüggései alkotják. A monográfus egyértelművé teszi, hogy ezek a sorok „erősen visszatetszőek”, de végül mégiscsak joggal emeli ki: a viszonylag korai naplóbejegyzést szembe lehet – és kell! – állítani a későbbi fejlemények egész sorával: a zsidótörvények elleni tiltakozással, a szolidaritás vállalásával, a segítés gesztusaival. E mindenképp kényes fragmentum feldolgozása azonban csattanós befejezést kap: Móricz halála után, már a holokauszt idején az utolsó szerelme, fogadott lánya, remekművek ihletője, Litkei Erzsébet (Csibe) több zsidó életét mentette meg, s ezért – mások mellett az Ady-kutató Vezér Erzsébet ajánlására – Jad Vasem-díjban részesült.
A mű részletesen feltárja annak a biográfiai ténynek a szerteágazó vetületeit, hogy felnőtt élete során az író – változó összetételű – feminin környezetben élt, feleségek (Holics Eugénia, majd Simonyi Mária), barátnők (például Magoss Olga), alkalmi ismeretségek mellett ott voltak a lányai (Virág, Gyöngyi és Lili), valamint a szeretői/munkatársi szerepkört az örökbefogadott gyerekére cserélő Csibe is. A partnerkapcsolatok közötti átfedésekkel Móricz maga is rendkívül bonyolulttá – olykor kifejezetten zavarossá – tette a magánéletét, de úgy tűnik, a párhuzamos viszonyai a gondok mellett olyan impulzusokat is adtak, melyek fokozták kreatív – és egyébként kiapadhatatlanoknak tetsző – energiáit. Ugyanakkor az író nőszemléletében akadnak enyhén szólva is igen konzervatív vonások: naplójában például a színésznői mesterséget még leendő felesége esetében is leginkább a prostituáltéhoz hasonlította.
Szilágyi Zsófia monográfiájának tükrében Móricz Zsigmond roppant izgalmas szerző. Nem csak több, más is, mint a klisékben élő parasztíró, jóval bonyolultabb, probléma-érzékenyebb, felkavaróbb, korszerűbb az emlékeinkben megragadt kötelező olvasmányok feldolgozásának ásító unalmánál. Ennek vissza-visszatérő nyomatékosítása összhangban van az író önreflexióival: „engem folyton valami új izgat s érdekel”.
Stílusában, nyelvi regisztereiben, naplói szóhasználatában Móricz annyira merész – ha tetszik: „botrányos” –, hogy például a testi kapcsolatok ábrázolásában, miként erre a szerző utal, majd csak Nádas Péter műveiben lelt folytatóra. S persze, az oeuvre lényeges része a szociális érzékenység, a korabeli szegénység, elesettség, a félelmetes vidéki elmaradottság irodalommá alakítása. Mellőzhetetlen benne az egészen lent világának megjelenítése (Hét krajcár, a Barbárok vagy a Szegény emberek, stb.). De legalább ennyire fontos, hogy maga az író s nem egy emblematikus hőse elszántan próbál kiemelkedni a reménytelenség szférájából, emberpróbáló erőfeszítésekkel törekszik arra, hogy végleg otthagyja a „magyar ugar” vidékét. A monográfia hatásosan emeli ki, hogy alapműveinek egy részében Móricz igen összetetten, a fekete/fehér sémákat messze meghaladóan, a maga ambivalenciájában láttatja a szerelem, a házasság nem avuló kihívásait – az ígéreteket és a csapdákat. Egyáltalán a nő/férfi kapcsolatának „nappali” világa mellett az „éjszakait” is kivételes érzékenységgel ábrázolja. Modern szerző, aki tehát ma is feltétlenül gazdagabbá teszi olvasóját. Szilágyi Zsófia munkájának számunkra ez a végső üzenete.
Infó: Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond. Pesti Kalligram, 2023
