A töprengés, az ábrázolási kényszer persze ettől csak erősödik. De megfigyelhető, hogy rendre valamilyen észszerű, mindennapokban gyökerező mozzanatra épül. Maradjunk a műalkotásoknál. A diktátornak valamilyen komoly, megváltó célja van, amihez eszközként használja az embereket. Kritikaibb megközelítésben a cél lehet csupán a hatalom megszerzésének és megőrzésének játéka, amelyben előbb-utóbb mindenki ellenségnek tűnik fel. Máshol az alkotói indulat odáig forrósodik, hogy a diktátor ostoba, és egészen kicsinyes célok miatt mozgat kíméletlenül milliókat. Akárhogy is, mindegyik változatban „észszerűen”, lélektanilag követhetően cselekszik.
A művészi ábrázolásnak egy másik típusa irracionális, szürreális világként jeleníti meg a hatalmi szférát. Éles határral elvágva a mindennapi élettől, harsányan jelezve, hogy afelől nem megközelíthető. Ha filmes példát keresünk, Jancsó Miklós alkotásai juthatnak először eszünkbe. Nem első korszakának remekei, a Szegénylegények vagy a Csend és kiáltás, amelyekben még modellálni próbálta a hatalom működését, hanem a kiábrándultság későbbi víziói, köztük A zsarnok szíve, amelyben mindent elsodor a kiszámíthatatlan, befejezetlen, lezáratlan esemény- és cselekvésmozaikok tobzódása. Számunkra tébolyultnak, perverznek ható, megfejthetetlen öntörvényűség működteti ezt a közeget.
Az HBO új sorozata, A rezsim egyik csoportba sem illik igazán. Sajnos nehéz egyértelműen megállapítani, hogy új megközelítéssel kísérletezik, vagy egyszerűen eltéved a racionalizáló és szürreális megoldások, motívumok folyamában. Helyenként úgy érezzük, politikai szatírát vagy parabolát látunk, ráismerni vélünk a történetet ihlető rendszerekre. Annál is inkább, mert a széria hangsúlyosan Közép-Európában lokalizálja magát. Könnyen azonosítható a putyini, orbáni populizmus jelszókészlete, propagandája, a harsogó Amerika-ellenesség, a karkitárás Kína felé, a területegyesítő nemzetépítés minden társadalmi mozgalom elfojtásával. Mindez a hatalmi működés és a vezér kicsinyességének kifigurázásával párosul. Elena Vernham kancellár (Kate Winslet érzékien plasztikus alakításában) a paranoia és a hipochondria ritmusában vonaglik, döntéseit a tudatlanság szeszélye határozza meg. Ismerős képlet.
Ugyanakkor a sorozat gondosan felépített, stilizált látványvilága a lebegő szürrealitás dimenziójába ránt. Kitágul Közép-Európa jelentése, a középpont hangsúlyozásával inkább utal a kontinens egészére, még egyetemesebb közelítésben egy olyan térségre, amely elbizonytalanodott saját erejében, szövetségi rendszerében, polgári demokratikus hagyományai körül burjánzani kezd a populizmus, az autoriter uralom eszköztára.
Stephen Frears rendező korábbi sikereinek (Mrs. Henderson bemutatja, A királynő) hangütését követve megpróbált Jessica Hobbsszal egy látványos, népszerűen szürreális kompozíciót teremteni. Amit látunk, leginkább a Sztálin halála vagy a Nagy Katalin-sorozat (2020-2023) világára emlékeztet. A rezsim újdonsága az lenne, hogy elvágja az eklektikus elemeket összetartó szálakat, és a kaotikusság fokozásával elmozdul a késő Jancsói közelítés felé. Ehhez viszont a felhasznált motívumok nem elég eredetiek, némelyik olcsó pamfletekbe illő. Izgalmasan épül fel viszont a kancellárnő és új szolgája, majd bizalmasa, a véres múltjával vívódó népi figura, Zubak tizedes (Matthias Schoenaerts) kapcsolata. Szerelmük melodramatikus állomások nélküli, így a néző számára is váratlanul robban a magasba fizikai őserővel. Lelkizéseket nélkülöző, hullámzó dinamikája pedig összecseng a diktatúra önpusztító fokozódásával. Legalábbis helyenként. Mert nem lesz a kompozíció szervező ereje. Aminek egyrészt örülünk, mert így sikerül elkerülni egy valószínűsíthetően lapos didaxist, ám másrészt ott maradunk egy levegőben lógó sorozattal. Amelynek élvezzük a látványvilágát, ritmusát, színészi villanásait, néhány poénját, de nem igazán tudunk vele mit kezdeni. Ami persze azt is jelenti, hogy ha megtetszik, bármit beleláthatunk. Egyszóval, még mindig többet ér ez így, mint bámulni egymás után a kiszámított hatású, színezett-szagozott, semmitmondó sorozatokat.
