Csütörtökön szinte egy időben zajlott három fontos beszéd Európában. Emmanuel Macron az Uniót érintő kihívásokat elemezte, Radoslaw Sikorski külügyminiszter a lengyel miniszterelnök külpolitikai prioritásait vázolta fel, Orbán Viktor pedig a CPAC szélsőjobboldali konferencián saját politikáját fényezte, víziók nélkül.
Macron az EU alapító atyja, Jean Monnet méltó utódaként lépett fel. A francia elnök ugyan kritikusan beszélt az Unió helyzetéről, de minden egyes gondolatát áthatotta európaisága, s az, mennyire aggódik a közös Európánk jövőjéért. Sikorski Lengyelország szerepét próbálta meghatározni a mai Európában. Elmondta, Varsó egyre inkább eltávolodik a visegrádi négyektől, s a weimari háromszögben, Németország, Franciaország és Lengyelország szoros együttműködésében látja a jövőt. Ez hitvallás az EU-n belüli megerősített együttműködés mellett.
A magyar buborékban üdítően hatnak ezek a gondolatok. Mi a rémségesen primitív plakátokhoz vagyunk szokva, az uniós vezetők lejáratásához, a gyűlöletkeltéshez. Nálunk az uniós jövőkép nem arról szól, hogy társadalmi vita alakuljon ki az EU jövőjéről, biztonságpolitikájáról, a zöld paktum kihívásairól, Magyarország szerepéről az európai együttműködésben, vagy arról, hogy mi mit tehetnénk Európa megerősítéséért az orosz fenyegetés árnyékában. Itthon az értelmes vita fogalma ismeretlenné vált: Ursula von der Leyen csak uszító plakátokról tekint le ránk. Ha egy francia, német, vagy bármilyen uniós állampolgár felfedezi ezeket a „hirdetményeket”, hüledezve kérdezheti: tényleg egy uniós országban jár?
Miniszterelnökünknek a CPAC szélsőjobb konferencián elhangzott beszéde nehezen értékelhető. A szuverenisták a jók, a globalisták a rosszak, ismételgette. Egyetlen utalás sem hangzott el arra, hogy a következő Európai Parlamentben nem úgy alakulnak az erőviszonyok, ahogy mi szeretnénk, ez matematikaliag is képtelenség lenne. A beszéd voltaképpen annyi „konkrétumot” tartalmazott, mint amennyit a Fidesznek az EP választás előtti kampánya.
Sokszor mondogatjuk: hozzászoktunk már a mi kis abszurd világunkhoz. Immunisak vagyunk a szüntelen hazugságokra, társadalmunkban teljesen magától értetődő a lopás, az ügyészségi dokumentumok meghamisítása, a kereszténynek hazudott gyűlölet, a Tízparancsolat megcsúfolása. Valahogy azonban mégis úgy érezzük: nem, ezt nem lehet megszokni. Miért hallhatnak a franciák egy értelmes beszédet az elnöküktől, vagy a lengyelek egyik politikai vezetőjüktől? Bennünket minket miért néz le ennyire a hatalom, mi az oka annak, hogy a kormány és a párt szinte mindegyik személyisége szó szerint ugyanazzal, a nyolc általánost sem végzetteknek szóló üzenetekkel bombáz?
Visszanyúltak a két évvel ezelőtti kommunikációhoz: aki nem a Fideszre szavaz, az a háborúra voksol. Miniszterelnökünk egy nem éppen irodalmi stílusban megírt rövid üzenetében 17-szer szerepelt a háború szó. A kormányszóvivő azzal riogatott, hogy a NATO is háborúra készül. Eközben a háborúkat kezdeményező vezetőkhöz dörgölőző „békepárti” politikusaink arra sem hajlandóak, hogy kifejtsék, mit értenek béke alatt Ukrajnában. Valójában persze tudjuk, Kósa Lajos már nukleáris háborút vetített előre, ha Ukrajna nyerne.
Aki külföldi híreket nem olvas, vagy nagyon elvakult, talán el is hiszi. Ám aki egy picit is gondolkodik, azt kérdezi: tényleg csak ennyire képesek? Igaz, hogyan várhatnánk értelmes víziót egy olyan vezetéstől, amely a jövő évi büdzsét is az amerikai elnökválasztástól teszi függővé.
„Ha háborút nem csinálhatnak, csinálnak háború-félelmet, (…) hogy a nép elhiggye, veszélyben a haza” –
írta Ady Endre 1907-ben.
A magyar társadalom azonban nem ugyanaz, mint két éve, mind többen látnak át a szitán, sokan a kegyelmi ügy óta „nyerték vissza látásukat”.
Mi, akik tényleg békét – beleértve a társadalmi megbékélést – szeretnénk, egy normális országot vízionálunk, ahol a hatalom partnernek tekint bennünket. Ahol egy vezető politikus olyan előremutató, európai szintű víziót képes megfogalmazni, mint Macron, vagy a Lengyelországot erős uniós tagállamaként definiáló lengyel külügyminiszter.