„Semmilyen tartós dolog nem valósul meg könnyedén." (Robert Schuman, 1963)
Niall Ferguson brit sztártörténész és publicista 2015-ben azt írta egy magyarul is olvasható cikkében, hogy az Európai Unió „befejezhetetlen folyamat”, és ebben alighanem teljességgel igaza van. Ám nincs igazuk azoknak, akik egy-egy elképzelt cél eléréséhez – mondjuk, az eurózóna teljessé tételéhez vagy éppen az egyelőre a politikai képzelődések világába tartozó „Európai Egyesült Államokhoz” – kötik az integráció lezárását. Az előre nem látható katasztrófákat most kizárva, ez a folyamat a maga tempójában, meglepetéseket is okozva, halad, olykor elakad, de számos elődjétől eltérően a belülről és alulról jövő önmozgás élteti, és kíméli meg a felbomlástól. Nem olyan könnyű ezt belátni: maga Ferguson is nagyot tévedett, amikor a görög fizetési válság tetőzésekor először Görögország kilépését, majd az eurózóna szétesését jósolta. Ám ők köszönik szépen, megvannak, a görög tagság is, az eurózóna is, jeléül annak, hogy még enciklopédikus tudású történésznek sem érdemes, a könnyebb ellenállást választva, látszólag kézenfekvő forgatókönyvre voksolni.
Az ellentmondásokat természetesen felesleges tagadni. Kétségtelen, hogy igazi ellentét feszül az euró, tehát a közös pénzügyi (monetáris) és a tagállamokból irányított költségvetési (fiskális) politika között, s jóval biztosabb lábakon „járhatna” az eurózóna, ha lenne – például – bankunió, összehangolt költségvetési politika, és még sok minden más. A közös pénz övezete mégis létezik, „járja” a maga útját, s minden jel szerint az eurót használó 20 ország lakossága megbékélt a közös valutával, noha bevezetése szinte mindenütt fölhördülést váltott ki, mert valamelyest emelte az általános árszínvonalat. De mi magyarázza a megbékélést? Erre szakszerű választ adnak a „Húsz év az Európai Unióban” című tanulmánykötet szerzői a hvg.hu-nak adott interjúban; a két kutató, Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő úgy fogalmaz, hogy az integráció mélyítését, s így egyfajta „mag-Európa” kiépítését jobbára azok az országok szorgalmazzák, amelyek a líráról, schillingről, márkáról, frankról – és így tovább – áttértek az euróra, élvezve azt az előnyt, hogy nem kell árfolyamkilengésektől tartaniuk, és az inflációt az Európai Központi Bank szigorúan féken tartja. A kutatók meglepik az olvasót: annak ellenére, hogy a magyar közvéleményre összességében kétségkívül hat a Fidesz „euroszkeptikus narratívája”, nőtt az euró hazai népszerűsége, s a lakosságnak immár kétharmada támogatná bevezetését. Magam a túl enyhe „euroszkeptikus narratíva” helyett kicsit karcosabban fogalmaznék: a Fidesz integráció- és Brüsszel-ellenes retorikája és hazugságáradata sem sodorta el a magyar közvélemény többségének Európa- és integráció-pártiságát. Ferguson 2015-ben még azt írta, hogy mintha Budapest nem találná helyét az Unióban, ma már némelyek nem hogy a „mag-Európát”, hanem még a fél- vagy egész perifériát sem akarják. Nem mintha egyetértenék Ferguson bonmot-nak szánt Ligeti György-idézetével: a nagy nevű és világszerte elismert zeneszerző (1923-2006) egyszer állítólag azt találta mondani, hogy ha az utas Párizsból érkezik Budapestre, akkor fővárosunkat például Moszkvának is képzelheti, de ha Moszkvából jön hozzánk, akár Párizsnak is gondolhatja.
Rossz hír Orbán Balázsnak
Minthogy négy évig éltem az egykori szovjet fővárosban, talán némi joggal állíthatom, hogy Pestünk és Budánk még behunyt szemmel sem keverhető össze Moszkvával. De visszatérve a közös valutára: a magyar kormányzati politika nem közgazdasági érvek és ellenérvek alapján mérlegeli az euró bevezetését, hanem döntően politikai szempontból. Pontosan tudja, hogy az áttérés az euróra olyan integrációs kapocs lenne, amelyet már nem lehet széttörni, vagy szétzúzását fondorlatos kommunikációs módokon lebegtetni. Ez az egyetlen, bár igen bonyolult kérdés éles fényt vet arra, hogy a mai kormányzati politika szembemegy a társadalom többségének igényével, miközben húsz évvel ezelőtt az egymást váltó jobb- és balközép kormányok – a rendszerváltozást közvetlenül megelőző időszak piacosító törekvéseit is érvényesítve – a lakosság nagyobb részének határozott kívánságát teljesítették. Az euroatlanti integráció elérésében és kiteljesítésében nem volt lényeges különbség az Antall- és a Horn-kormány, illetve az első Orbán-kabinet között. A végrehajtó hatalom azt tette, amire a közvélemény nagyobb része rábólintott, de ettől szögesen eltér a Fidesz hazai fogyasztásra szánt, jobbára kétszínű Európa-politikája; befolyásos szinteken – ha nem is a legfelsőn – olykor szóba hozzák még a távozás lehetőségét is. Április 18-i számában a Politico azt idézte Orbán Balázstól, a miniszterelnök főtanácsadójától, hogy kis ország lévén hazánk – ellentétben az Egyesült Királysággal – „nem engedheti meg magának a távozás luxusát”.
Azokban a napokban, amikor ezt a párhuzamot Orbán Balázs felvetette, Londonban már valószínűleg utcán volt Will Hutton brit közéleti személyiség és publicista új könyve, amelynek címe szabad magyar fordítása talán így hangozhatnék: „Ezúttal hibák nélkül: hogyan teremtsük újjá Nagy-Britanniát” (This Time No Mistakes: How to Remake Britain). A The Guardian szemleírójának gondolatmenete – nagyon leegyszerűsítve – úgy foglalható össze, hogy a hatvanas-hetvenes évek vezető konzervatív és munkáspárti politikusai logikusan ismerték fel, hogy az eltűnő világbirodalom miatt Britannia jól teszi, ha „szakít egyet” az akkor még Közös Piacnak nevezett integrációból. Ami igaz is volt, ám az európai piacokra történő integrálódás, sok oknál fogva, nem úgy sikerült, ahogyan eredetileg elgondolták. A kőkemény szakszervezeti ellenállás, Margaret Thatcher évtizedes élesen piacosító, a „laissez faire”-t a végletekig érvényesítő politikája lassan aláásta a tagságot, és a teret nyerő demagógok azt sugalmazták a közvéleménynek, hogy a közös piacból immár unióvá lett integrációt ideje felcserélni a globális piacok kínálta előnyökkel, így még csak fizetni sem kell majd Brüsszelnek, és Nagy-Britannia Nyugat-Európa nélkül fogja megtalálni igazi helyét a globális politikában.
És itt következik a rossz hír Orbán Balázsnak, valamint mindazoknak, akik a felelőtlenül kiprovokált 2016-os népszavazást s a nyomában megvalósult brexitet valamiféle követendő vagy akár csak irigylésre méltó példaként emlegetik. Hutton ma úgy látja, hogy a 2020. január 31. óta eltelt négy év látványos bukást hozott. Eltűnt az a tíz százalék, amellyel az EU-tagsággal járó kereskedelem és beruházások növelték a bruttó hazai terméket, a gazdaság megtorpant, kivált a pénzügyi szolgáltatások és a kreatív iparágak. A City, amely egykor azzal dicsekedett, hogy Európa pénzügyi központja szeretne lenni, a tőzsdevilág globális rangsorában a kilencedik helyre csúszott vissza. Ám Hutton szerint most itt az alkalom: amit két nemzedékkel korábban Macmillan, Heath és Wilson kigondoltak, azt most meg lehet ismételni, mert Britannia „egyetlen sorsa” a „közös ügy” az EU-val, s „a hosszú út visszafelé megkezdődött”, különösen ha a Munkáspárt – amiként jósolják – megnyeri az őszi választásokat.
A magyar „EUtálók” helyzete más, mint a brit szövetségeseiké. Mi bent vagyunk az integrációban, a két évtizedes tagság eredményeit és hiányosságait több hónapon át vizsgálta és elemzi nívós előadások szakmai találkozók sorozatával a Magyar Közgazdasági Társaság. Ezek egyikén Kovács Árpád, a társaság örökös tiszteletbeli elnöke joggal mondta, hogy „az uniós csatlakozás egyfajta életérzés” volt, amelyet „történelmi hátszél” fokozott, mert a rendszerváltozás előkészítését és végrehajtását nem lehet elválasztani a tagság 2004-es elérésétől. Az uniós csatlakozással együtt járt az intézményépítés; közülük az Állami Számvevőszék és a Költségvetési Tanács a versenyre épített gazdasági átalakulásnak mintegy jelzőoszlopai – Kovács mindkettőt vezette –, s ami legalább ennyire fontos, hogy már a tagságot megelőző időszakban, nagyjából 1996-ig megtörtént a piacváltás, kivitelünk és behozatalunk súlypontja keletről nyugatra helyeződött át, a külkereskedelemnek hozzávetőlegesen a 70 százalékát a nyugati partnereinkkel kötött üzletek tették ki. Amint az egyik tanácskozáson neves közgazdászok, mint például Reszegi László vagy Asztalos László György hangsúlyozták, a piacváltó cégek révén a magyar gazdaság oly mértékben kapcsolódott össze a nyugati-európaiakkal, hogy annak mára nincs alternatívája.
Mi okozza, hogy a szinte felsorolhatatlan pozitívumok ellenére identitászavarokkal küszködő, boldogsághiányban szenvedő társadalom lettünk?
Ehhez magam annyit fűzök hozzá: ez nem jelenti a folyamat vagy az Unió idealizálását, éppen ellenkezőleg, vizsgálni kell, hogy mit veszítettünk, mi okozza azt, hogy az alapszabadságok megvalósulása, a fogyasztás korábban elképzelhetetlen mértékű megemelkedése, a korszerű vállalati kultúra átvétele vagy éppen az, hogy nagyjából egymillió munkavállaló ismerkedett meg közelebbről a korszerű nyugati termelési formákkal és húsz év alatt elsősorban a kohéziós források jóvoltából hozzávetőlegesen 60 milliárd euró áramlott be az országba – a régióba körülbelül 250 milliárd – nos, tehát mi okozza azt, hogy a szinte felsorolhatatlan pozitívumok ellenére identitászavarokkal küszködő, boldogsághiányban szenvedő társadalom lettünk, holott az egykori álom – a csatlakozás – megvalósult? A magyarázatnak csak egyik része, hogy a csatlakozásnak természetesen voltak vesztesei – nem is kevesen –, és nyilvánvalóan sok mindent lehetett volna jobban csinálni, amint a történelem folyamán az utódok ezt rendre beolvassák az elődöknek. Mai közállapotaink jobb megértéséhez közelebb visz, hogy a tagság idejére esik a Gyurcsány Ferenc vezette szocialisták laza költségvetési politikája, a 2006-os súlyos politikai válság, amit Bajnai Gordon józan és szigorú „tűzoltása” igyekezett enyhíteni, de a kétharmadot hozó 2010-es fideszes győzelem – a várakozásokkal ellentétben – nem a liberális, hanem az illiberális demokrácia felé nyitott utat, s az Orbán-kormányok mind élesebben szembekerültek az Európai Unióval. Ami Angliában a globális piacba vetett illúzió volt, az nálunk a keleti nyitás ábrándja, s ha 2010 fordulópont hazánk és az EU viszonylatában – bár az összeszólalkozás első jelei már a szocialista regnálás idején is megmutatkoztak –, akkor 2020 a másik „határév”. Nagyjából tíz évig tartott, amíg az Unió rájött arra, hogy az integrációellenes és az uniós értékrendet semmibe vevő magyar és lengyel aknamunkát nem nézheti tétlenül.
Elmondható tehát, hogy húsz év alatt hazánk és az Unió változott ugyan, de nem egyformán. Igaz, hogy – amint Kovács Árpád az egyik fórumon elmondta – az EU világgazdasági részesedése 27-ről 14 százalékra csökkent, s az integráció igen nehezen alkalmazkodott a rendkívüli időszakokhoz, a COVID-hoz, az orosz-ukrán háborúhoz, s persze ahhoz a korábban ismeretlen jelenséghez is – teszem én hozzá –, hogy két tagállamának kormánya belülről „üzen hadat” Brüsszel „elfoglalásának” velejéig hamis jelszavával.
A nemzetállam felmagasztalása egyáltalán nincs ínyére a határon túli magyarságnak
Ám a 27 országot magába foglaló integrációnál is jóval nagyobb mértékben változott – sőt, egykori önmaga ellen fordult – a csaknem másfél évtizedes, Orbán vezette fideszes kormányzás, amely talpáról a fejére állította az egész uniós politikát. Hol a kitörési pont? Nem a „régi” ellenzéknél, amely a gyurcsányi jelszavakkal már többször bizonyította szakmai elégtelenségét, hanem elképzelhetően a magyar politikába berobbant új szereplőnél a kulcs ahhoz, hogy éppen a zsákutcás uniós politika terepén tudjon közelebb jutni a NER lebontásához. Ehhez azonban arra van – lenne – szükség, hogy Magyar Péter finomra csiszolja és markánsabbá tegye álláspontját a „brüsszeli” kérdésekben. Mindenekelőtt a szuverenitás buborékját kellene kipukkasztani; az integráció szerelvénye kezdettől fogva két sínpáron mozgott, a nemzetállami és a szupranacionális pályán.
A nemzetek fölötti pálya eltorlaszolása teljességgel idegen az Unió alapgondolatától, már csak azért is, mert ha 66 évvel ezelőtt nem volt Európában olyan ország, amely „képes volna teljesen egyedül kézben tartani gazdasági növekedését, foglalkoztatási és pénzügyeit, vagy korszerű tudományos és technikai színvonalat elérni kizárólag saját nemzeti erőforrásaira támaszkodva” – amint Mitterrand francia elnök fogalmazott 1986-ban –, akkor mennyivel inkább igaz ez manapság, a demográfiai robbanás, a mesterséges intelligencia, a klímaváltozás, a migráció és a többi súlyos gond korában. A szuverenitás és a nemzetekfelettiség viszonyának helyes értelmezésével az új magyar politikai mozgalom és párt rokonszenvet szerezhetne a határon túliaktól: már látszik, hogy a Fidesz-kormány túllőtt a célon, a nemzetállam felmagasztalása egyáltalán nincs ínyére a határon túli magyarságnak – nagyon is érthető okokból. Fejéről a talpára kellene állítani az uniós szakpolitikákat, a kiüresedett intézményeket a pártpolitikától megszabadítani, kormányzati kontra és ellenzéki pró nélkül értelmezni az „Európai Egyesült Államok” jelszavát, a közbeszerzési eljárásokat a korrupciótól megtisztítani, hadat üzenni a járulékvadászatnak, és így tovább. Magyar Péter számára kettős a tét: kiegyensúlyozott uniós célokkal végre felvázolhatna a magyar társadalomnak egy utat a félperifériáról a mag-Európa felé, s tovább mélyíthetné a már ma is mély szakadékot, amely a fideszes elit politikáját a társadalmi közvélemény Európát pártoló többségétől elválasztja, s amely a NER bukását vetíti előre.
A tét másik fele saját politikai jövője a poszt-Orbán korszakban: ha integrációs terepen sikerül alternatívát állítani a kormányzat zsákutcás és a társadalmi érdekkel szembemenő politikájának, akkor egy lépéssel közelebb kerülhet ahhoz, hogy a magyar pártpolitika jó ideje beborult egén ne hulló, hanem állócsillag legyen.