Az elmúlt száz évben a geopolitikai átrendeződésre először 1918-21-ben került sor, a versailles-i-trianoni békerendszerrel. Ezt a rendszert rúgta fel, és szabta át a világot az 1938-42 közötti osztozkodás a diktatúrák között, amelynek Európában a kitüntetett eseménye az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum. A harmadik felosztás a második világháborút lezáró jaltai békerendszer. Majd 1989-91-ben került sor a kelet-európai rendszerváltások és a Szovjetunió összeomlása után, a hidegháború végével a negyedik átrendeződésre.
2020 óta az újabb történelmi fordulat – Scholz kancellár elnevezése szerint a „Zeitenwende”, Biden által „inflection point”-nak hívott – korszakát éljük: a világidőt. Az ötödik átrendeződésben, felosztásban vagyunk, amely mindenképpen végbe fog menni, csak azt nem tudjuk, hogy milyen eredménnyel. Az újraelosztás/újrafelosztás, átrendeződés: a háború vagy a hatalmi egyensúly eltolódása révén megszerzett területek, javak elosztása az új centrum(ok) által – szövetségesek vásárlása, jutalmazása, ellenfelek megbüntetése, potenciális versenytársak megbékítése és/vagy megfékezése, új hierarchia, centrum-periféria viszonyrendszer kiépítése. Az újraelosztás centruma(i) megteremti(k) a saját univerzális és regionális intézményei(ke)t és szabályai(ka)t.
Legegyszerűbben két forgatókönyv képzelhető el, amelyek kiindulópontja, hogy mit gondolunk a világ nagy folyamatairól. Az egyik felfogás szerint a világ a széthullás, a dezintegráció, a nemzetközi intézmények és szabályok felbomlása, az ellenőrizhetetlen világjárványok, a hosszú háborúk, végső soron a harmadik világháború felé halad. A liberális demokrácia kora lejárt: gyenge és elitista, döntésképtelen és kormányozhatatlan. A társadalmak egy kézből irányított, illiberális demokráciákra, hatékonyan vezetett tekintélyuralmakra vágynak. A jelen s a jövő meghatározói az erős és szuverén nagyhatalmak, erős és szuverén, korlátok nélküli vezetőkkel, és azok a szuverén nemzetállamok, amelyek sikeres szövetségeket tudnak kötni a nagyhatalmakkal és vezetőikkel. A végső szót a katonai – és az azt megalapozó politikai és gazdasági – erőszak mondja ki, s a győztes – ha lesz még világ és abban győztes – fogja diktálni a feltételeket.
A másik felfogás nemcsak továbbra is uralkodónak tartja a liberális demokrácia intézmény- és szabályrendszerét, hanem a jövőt az egyre jobban integrálódó Nyugatban, és a háborúkat lezáró közös fellépésben látja. Ennek megfelelően a jelen s a jövő fő szereplői nem az erős nemzetállamok, nem a „naggyá tett Amerika”, nem is az „Oroszország-erőd”, nem az elzárkózó Európa vagy Kína, hanem az a centrum, amelyik előállítja az univerzális javakat – a nemzetközi biztonsági rendszert, a nemzetközi kölcsönös gazdasági függési rendszer intézményeit és szabályait, a világpénzt és a nemzetközi pénzügyi rendszert –, vezérli a kutatás-fejlesztést és a klímavédelmet, továbbá vonzó életmódot, szellemi és tárgyi civilizációt kínál.
A két forgatókönyv szerint az egyik igazi kockázat nem Európa és Oroszország, nem is Ukrajna, hanem Amerika: úgy hívják, hogy Donald Trump és a mögötte álló amerikai választók. Ha az amerikai szavazók újra megválasztják Trumpot, akkor nagy valószínűség szerint az első forgatókönyv valósul meg, egy olyan zsákutcás időszak fog következni, amiből bármi lehet. Akkor kiszámíthatatlan és bizonytalan jövő áll előttünk. Hiába jósolunk meg előre bármit, csak az elmegyógyászok tudhatják, hogy ez az elmebeteg mit fog cselekedni a tömeghisztériába és paranoiába merült választóival. Most például azt hihetjük, hogy Trump cserben hagyja Ukrajnát és Európát, kiegyezik majd a putyini Oroszországgal, amit sokan, én is szomorúan nézünk. De ugyanez az ember, ha valamivel feldühítik, akár atomrakétákat is küldhet Oroszországba. A káosz irányába fogja vezetni a világot, ami – ennyiben nem vagyok optimista – nagyon rossz hatással lesz Európára és természetesen a világ egyensúlyára.
A másik nagy, világméretű kockázat Kína. A kockázatot nem a Thuküdidész-csapda jelenti, nevezetesen, hogy a világvezetői szerepre törekvő Kína nemcsak gazdaságilag, hanem katonailag is kihívja a régi vezetőt, Amerikát, vagyis bekövetkezik az erő agressziója: akkor kell támadni, amikor mi erősebbek, ők gyengébbek lesznek. De nem is a Kína lassulásából származó kockázat, a csúcsról lefelé szánkázásából származó veszély, vagyis a gyengeség agressziója: azért kell támadnunk, mert a békés versenyben nem tudunk nyerni. Az igazi kockázat az elhúzódó kínai vezetési válság. A kínai vezetés, amely arról volt híres, hogy tartós célokat tűz ki és ezekhez keresi a gyakorlatias megvalósítás eszközeit, Hszi egyeduralom kísérlete óta elvesztette a fonalat, nem igazán tudja, hogy mit is tegyen. Nehéz megmondani, hogy az új kihívásokra nehezen vagy egyáltalán nem születő válaszok teremtették meg a kísérletet az intézményes autokráciából a személyes autokráciába való átmenethez, vagy éppen ez a politikai kísérlet a megfelelő válaszok akadálya. A kínai vezetői belháború, bizonytalanság és kiszámíthatatlanság mindennél veszélyesebb, mivel döntéseiktől erősen függ a világgazdaság, sőt, ma már a világpolitika sorsa. Vagyis itt állunk a világ sorsát eldöntő két óriás vezetői válságánál – s egyik óriásnak sincs igazi és következetes válasza: mi legyen, merre van előre?
Mondanom sem kell, hogy én a második forgatókönyvben hiszek és reménykedem a kölcsönös függést felismerő, kiegyezéses politikában.
A széles értelemben vett Nyugat túljutott a világjárványon és a gazdasági válságon, egy tartósnak ígérkező szövetség jött létre a liberális demokrácia, az európai országok, így Ukrajna függetlensége mellett. Európa a közösségi – zöldítő, digitalizáló, kutató-fejlesztő, menekült-, haderőfejlesztési, energia-, infrastruktúra – politikák összehangolása, az integráció elmélyítése és kiszélesítése irányába tart. A ciklikus populista-szuverenista hullámnak inkább apályában, mint dagályában vagyunk.
Tudom, hogy ellentmondok Orbán Viktornak és ez önmagában is borzasztó, de én nem úgy látom, hogy az Európai Unió az összeomlás szélén áll és hogy a németeknek végük van. Nagy trendek vannak, a németek sok mindenben hibáztak. Az egyik problémája Európának, hogy Németország arra alapította politikáját (Ostpolitik), hogy az orosz energiahordozókra alapozott gazdasági fejlődés a végtelenségig tartható és nem kell fegyverkezni, mert az ország potyautas lehet az amerikai védőernyő alatt, s végül jól meglesz a kínaiakkal, ha autó- és szerszámgép-exportjával bent van a hatalmas piacon. Valljuk meg, ez nem volt rossz számítás. Ebből a politikából nagyon jól megéltek, és Európa, benne Magyarország is egészen jól élt. De ennek vége. Putyin háborúja egyszerre vetett véget az olcsó orosz energiának és a katonai ingyenebédnek. Németországnak más energiaforrás után kellett néznie, és el kellett kezdeni komolyan fegyverkeznie. Többek között ennek az árát fizetik meg. Nagyon gyorsan le kellett mennie az évtizedek óta megszokott útról – gondoljuk el, hogy a „keleti politikát” még Brandt kezdte a hatvanas évek végén, majd Schmidt, Kohl, Schröder és Merkel különböző hangsúllyal, de folytatták. Fegyverkezni pedig igazán a második világháborús vereség óta nem fegyverkeztek, ebben egyszerre tartotta vissza őket saját közvéleményük és a német katonai hatalomtól reszkető Európa. Ma még a német társadalom és a politika nem igazán tudja, hogy hová, merre menjen: németként legyen globális játékos vagy európaiként? Ki fogja találni! Ez a különbség. A németek ezt ki fogják találni, a súlyuk mindig nagyon nagy lesz és bármilyen furcsa, ennek a régiónak ők az igazi vezetői. Ki merem mondani: ez egy német „élettér”. Ebbe ugyanúgy beletartoznak a lengyelek és baltiak, és ha Ukrajna újjáépítésére kerül sor, akkor az ukránok is. Akik Ukrajnában igazán rekonstrukciót fognak csinálni azok a németek, a franciák és az olaszok. Egyébként Kelet-Európában mindenütt ők voltak a legnagyobb befektetők 1989 után is. Ez az ő világuk. A mi közös világunk.
Lengyel László: IdőkapuEurópa szerkezeti reformokra szorul, és arra készül, hogy ezeket a reformokat végre is hajtsa. Ezt részben Trump, részben Putyin kényszerítette ki. Orbán Viktor még hozzá is tett ehhez a folyamathoz. Az Európa Parlament, a Bizottság, a Tanács, a NATO megértették, hogy egységes intézményekre, szabályokra és döntésekre van szükség, különben Európa nem tudja megvédeni magát, nem képes egyenrangú szerepet játszani a világ nagyhatalmai között. Ha nem akar egy vagy több ország vétópolitikájának foglyává válni, akkor meg kell reformálnia a döntési rendszert. Most még csak megkerülik Orbánt, édesgetik vagy fenyegetik. Előbb vagy utóbb elfogadják az európai intézmények a „négy Európa” tervet, a kétkamarás parlamentet, hogy európai hatáskörbe kerül az egészségügy, az oktatás, az iparpolitika, és hogy a döntések minősített többséggel, nem kötelező egyhangúsággal születnek. Ha Trump visszatér, akkor Európa arra kényszerül, hogy még inkább összefogjon, immár nemcsak Putyin Oroszországával, hanem Trump Amerikájával szemben is. Történt már ilyen, így az 1956-os szuezi válság után, amely részben megszülte az európai gazdasági közösséget. Ekkor majd nemcsak Putyin, hanem Trump barátai is Európa ellenségeiként neveztetnek meg. Eldől, hogy ki kerülhet be a centrumba, ki a centrum előszobájába, a belső perifériára, és ki kerül ki a határszélre, a politikai, gazdasági, katonai külső perifériára.
A világban és Európában most alakítják ki magukat a centrumok és határozzák meg a perifériáikat. Az európai centrum, a német-francia tengely és a közvetlen vonzáskörében lévő Nyugat-Európa főként biztonsági, de politikai és gazdasági okokból is, elkezdte a döntési centrumba, Európa gravitációs pontjába bevonni Lengyelországot és befolyási övezetét, a Baltikumtól Csehországig és Ukrajnáig. Ebből az Európából jövök be Magyarországra. Magyarországra, amelyet Orbán Viktor nem is a perifériára, hanem a peremre vitt: az európai határra. Ma azt kell megakadályoznunk, hogy át ne vigyen a határon, holnap pedig azt kell elérnünk, hogy megkapaszkodjunk a periférián és újra elinduljunk a centrum felé.