Békéről és nemzetegyesítésről beszél, de csupán a masszív szavazóbázisát ácsolja Orbán Viktor a 2002-es veresége, és különösképpen a 2010-es kétharmada óta. Pillanatig sem akart a nemzet kormányfője lenni. Győzni akart, hogy a vízióját megvalósítsa, elfelejtve közben, hogy egy demokráciában minden nézetnek múlhatatlan joga van ahhoz, hogy éltetni lehessen (a szólásszabadság jegyében beleértve a szélsőségeket is, a gyűlöletbeszédet elítélő jogszabályokig). Nincs eleve bűnös baloldal (amint a kormányfőnek ez beakadni tetszett), ahogy nincs eleve bűnös jobboldal sem. Mindkét világnézet (és számos másik) nevében tettek már jót, de szenvedést és időnként világégést is okoztak már a múlt században.
A józan (talán) többség számára nem kérdés a világ demokratikus részén, hogy egy választás, egy kurzusváltás aligha dönt egy ezer- (vagy pár száz) éves nemzet sorsáról. Nem dönti el nemzedékekre, hogy kiből lesz a következő évszázad elitje (és kiből nem lesz többé gázszerelő, aki nem tudná felsorolni az érdekeltségeit, és nem csak az M1 adásában nem tudná, bár az tanulságos volna módfelett.) Egy demokratikus, kevésbé félázsiainak tartott politikai kultúrában nem esnek egymás torkának az ellenfelek. Talán túl lehet tolni a liberalizmusban az emberséget, a szolidaritást, és akkor a büntetés a szélsőjobboldali Orbán-barát, Geert Wilders csetlő-botló kormányalakítása lesz, de Hollandiában ez nem a világvége. Ott továbbra sem az teszi boldoggá a polgárokat, ha megkeseríthetik egymás életét, szemben a magyarokkal, ahol ez időnként mintha feltett életcél (vagy konkrét rezsimhitvallás) akarna lenni. Nem független egymástól a kettő: a békepárti Fidesz-elnök körkörös háborút hirdetett az ellenfeleivel szemben, és a hívek háborúznak is.
Orbán Viktor a minap a „legyen béke, szabadság és egyetértés” című kapitális Fidesz-szózatot idézte az ország nélküli országjárásán. Kádár János pont ezt akarta, némi apró betűs résszel: olyan béke, olyan szabadság és olyan egyetértés, amilyet „mi akarunk”. De az orbáni Magyarországon az emberek fele nem ilyen lovat akart.
Gulyás Gergely miniszter (kormánykommunikációt segítő kormánytagtól merőben szokatlanul) rettenetes rébuszt eresztett el néhány héttel ezelőtt a kormányinfón. Hetekig vekengett a független média ezután, vajon mit akart érteni azon, hogy „ami történik, ahhoz nincs közöm, de ha mégis van, akkor még nagyon hálásak lesznek nekem”.
A későbbi magyarázatok nagyjából világossá tették, hogy Gulyás Gergely lényegében kárörvendett Magyar Péter felbukkanása miatt. A volt NER-es jogász az ő személyes tévedése (hiszen párttagnak ajánlotta), de most úgy véli, Magyar Péter a baloldal számára probléma.
Nézőpont kérdése, de ezt a büntetőkört le kellett futnia. A demokratikus ellenzék (amely jelenleg részben baloldali, részben nem az), valóban megszenvedi a választóinak az elfordulását, de aligha vitatható, hogy veszítenivalóból a kormánynak van több. Meg úgy általában mindenből. Az ellenzékkel (vagy egyes formációival) nagyobb baj nem történhet, mint hogy kihullik a közéletből. Felelnie egyszer majd az állampártnak kell, és nem csak kérdésekre.A kancelláriaminiszternek egyben igaza lehet: a demokratikus ellenzék soraiban nincs közmegegyezés (és sosem volt igazán) abban, hogy mi fér bele az Orbán-rendszerváltásba. Az elmúlt tizennégy év ennek az útkeresésnek a története. A teljesség igénye nélkül: 2014-ben az Együtt ernyőszervezete, 2018-ban az LMP újabb kimaradási krízise, 2022-ben Márki-Zay Péter megjelenése (és az ellenzéki status quo felborulása) okozott törésvonalat. És természetesen mindenkor ott volt a kétely: át lehet-e lépni Gyurcsány Ferenc árnyékát (amelyet nagyrészt a Fidesz rajzol, de attól még van), és a Demokratikus Koalíciót mint ellenpontot az orbáni propagandával szemben. Ez a viszonyulás minden ellenzéki pártot megpróbált, leginkább talán a jobbközépre pozicionált Jobbikot.
Árnyékon által
Az Összefogás azonban olyan eszköz volt, amelyet tíz évvel az első próbálkozás után mindenképpen érdemes volt megpróbálni, bár az ellenkezője mellett is szóltak érvek bőven. A Fidesz–KDNP demokrácialikvidátor választási rendszerének lényege éppen az a lehetetlenség volt, hogy egy platformra kényszerítse az ellenlábasokat. Minden emberi számítás szerint ez egyiknek sem volt érdeke (sem dolga), és mindben mérhető hitelvesztést okozott. Talán a legemlékezetesebb nyilatkozat az elvek rugalmassága ügyében Heller Ágnes filozófus 2017-es nyilatkozata volt. „Mégis minden ellenzéki párt azt hangoztatja, kivel nem fogna össze. Ez azt jelenti, hogy nem akarnak választást nyerni. Akkor viszont ne hazudjanak, ne mondják azt, hogy le fogják váltani a Fideszt. Vallják be őszintén, hogy elbújnak a felelősség elől. Olyan nincs, hogy a kecske is jóllakik, meg a káposzta is megmarad. Vagy a kecske, vagy a káposzta.”
És emellett emlékezhetünk meg a Kutya párt akkor még könnyed különállásáról is: rendszerkritikus, nem választási szövetségekre kitalált függetlenségét masszívan tartotta akkoriban. A XII. kerületi (elnökválságba sodró) előválasztási történet és a jelenlegi DK-val szembeni csatározás mutatja, mennyire nehéz dolga van egy karakteres ellenzéki pártnak, ha belép a Fidesz teremtette közéleti játéktérbe. Jelenleg Magyar Péter adta fel a leckét az ellenzéknek, hiszen a Fidesz-propaganda (és békeharcos ámításpolitika) aligha enged további százezreket lemorzsolódni a táborból (bár minden lehet, persze). Igaz, választási kifizetésekre nem maradt pénzük, üres a kassza az uniós pénzek visszafogása és az unortodox gazdaságpolitika kamatfelárai miatt. Benzinárharcra futja csak, ami legfeljebb közvetve okoz némi kiesést az államkincstárból.
Magyar Péter tábora (bármilyen választói csoportok alkossák is pontosan) érthetően és vélhetően végletekig elszánt. Tizennégy éve eszi a kiátkozottság, a mellőzöttség kenyerét, folyamatos támadásoknak kitéve.
A Tisza Párt ígéretes „új kiegyezése” – nem a pártokkal, nem a politikusokkal, hanem a különféle beállítódású emberekkel – ennek ellenére, vagy tán éppen ezért nem lesz egyszerű menet. Ezekben a napokban a korrupció elleni állhatatos küzdelméről ismert Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő került darálóba, amikor a Diákhitel Központ túlárazott szerződéseit firtatta. Aztán leültek beszélni, és tűzszünetet kötöttek. „Megbeszéltük – írta Hadházy –, miben értünk egyet, és miben nem. Abban maradtunk, hogy június 9-ig mindenki foglalkozik a maga dolgaival, utána majd folytatjuk az eszmecserét.”
Téridő kérdése...
Éles kritikát fogalmazott meg az egykori NER-es jogásszal szemben Vásárhelyi Mária szociológus is, aki az első perctől kezdve értetlenül és rémülten figyeli azt az agresszív „hájpolást”, ahogyan szerinte a barátai egy része Magyar Pétert követi. Mint írja: 2022-ben több alkalommal nyilvánosan elmondta kritikus véleményét MZP-ről is, és elképesztően arrogáns és agresszív vitafelhőbe keveredett, fogalmazott. Most elolvasta, „micsoda bárdolatlan, pimasz, bántalmazó módon fogalmazott politikai ellenfeléről, Dobrev Kláráról”, és elszakadt nála a cérna.
„Nemcsak azért, mert elfogadhatatlannak tartom ezt a beszédmódot, hanem azért is, mert meggyőződésem szerint ugyanolyan tévút MP-ben az új messiást vagy akár a jövendő ellenzék meghatározó szereplőjét látni, mint amilyen MZP esetében volt – véli a szociológus. – Én Magyar Pétertől egyetlen őszinte, önkritikus mondatot sem hallottam az Orbán-rendszer kegyeltjeként eltöltött évekről, saját szerepvállalásáról, pedig mindannyian pontosan tudjuk, hogy belülről nálunk sokkal többet tudhatott annak az aljas, mocskos rendszernek a működéséről, amely tönkretette az országot és sokunk, nagyon sokunk életét.”
Számára elfogadhatatlan az is, hogy szerinte Magyar egyenlőségjelet tesz az Orbán- és a Gyurcsány-korszak, valamint Orbán és Gyurcsány közé.
Vásárhelyi a minap egy Márai-idézetet posztolt arról, milyen lesújtó véleménye volt az írónak a „jobboldali, keresztény, úri középosztály” mentalitásáról. „Amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, addig Magyarország nem lesz nemzet (megbecsült család a világban).” Meggyőződése szerint a Fidesztől való tömeges elfordulás és a politikailag passzívak aktiválása nem Magyar Péter érdeme. Ez a folyamat mindenképpen elindult volna a tömeges elszegényedés, az egyre fokozódó elégedetlenség, az elviselhetetlen korrupció és az ország elszigetelődése miatt.
Ez minden bizonnyal így van. De ez az elégedetlenség még évekig, s akár évtizedekig is eltarthatna, mire célt érne. Annyi ideje senkinek sincs az őrületre, ami – ha kell – orosz és kínai pénzekkel kitömve üt tanyát „valahol a Boszporusznál”. Hogy Volgát ne mondjunk.
