„Hány liberális színházigazgató viselné el némán, hogy az egyik társulati tag ellene vagy a számára fontos ügy ellen tüntet? Abszurd már maga a kérdés is, hiszen ilyen elképzelhetetlen, ott mindenkinek egy irányban kell gondolkoznia.” Ezt nyilatkozta Vidnyánszky Attila annak kapcsán, hogy huszonkét év után távozik a Nemzeti Színházból, mert nem hosszabbították meg a szerződését (az igazgató ezt egyébként cáfolta). A pszichológiában, azt hiszem, ezt hívják kivetítésnek, amikor a saját hibáinkat különféle okok miatt nem akarjuk felismerni, ezért inkább másokban látjuk meg.
Amúgy Vidnyánszky maga is „liberális” jegyeket villogtat akkor, amikor kihangsúlyozza, hogy sosem érdekelte, a társulat tagjai milyen politikai nézeteket vallanak, majd ennek némileg ellentmondva azt is hozzáfűzi, hogy tíz éve mindenféle következmény nélkül nézte végig, ahogy Udvaros hangot adott politikai-közéleti meggyőződésének. Vagyis nem is nagyon kellett firtatni, mert a színésznő a kiállásaival jelezte, hogy bizonyos kérdésekben (a Fertő-tó ügye, a baleset a Nemzetiben, nyílt levélben védte meg Zsámbékit, Aschert és Székelyt stb.) hol áll. Magyarán ő liberálisabb, mint a nyilatkozatában szereplő ál-liberálisok, akik inkább zsarnoki jegyeket viselik magukon, mert nem tűrik az ellenvéleményt.
Amúgy pedig igen, úgy képzelem, hogy egy színházigazgatónak (bármilyen igazgatónak) valóban némának kell maradnia akkor, ha a társulat tagja más véleményen van, annak hangot ad, netán tüntet. Csakhogy nálunk néhány boldogabb szigetet leszámítva a színházigazgató politikai termék, így – tehetség, vérmérséklet és intelligencia függvényében – lényegében komisszár is. Nincsenek illúzióink: nem azért nevezték ki, hogy liberális fészket tartson fenn a jobboldali közpénzek (amelyek már elvesztették közpénz jellegüket) fejében. Nem azért van ott, hogy támogassa, vagy biztassa a szabad véleménynyilvánítást a kormánynak oly fontos kérdésekben, maximum eltűrheti, ha jó fej.
És minél védtelenebb, minél ismeretlenebb egy színész annál inkább ki van szolgáltatva az igazodás követélményeinek, sőt: néha már magától is tudja, meddig mehet el az „ellenkezésben”. Legtöbbször semeddig. Mindenki tudja, hogy miként lehetne elkerülni azt, hogy egy egyszerű szerződésmeghosszabbítás ne váljon azonnal politikai üggyé egy színházban vagy bármilyen kulturális intézményben. Úgy, hogy a pályáztatás folyamata az első lépéstől az utolsóig visszakerül a szakmához, a társulathoz, a hozzáértőkhöz. A fenntartónak pedig maradna a tudomásulvétel luxusa. Jelenleg ez utópia, és nem is látszik, hogy mikor lehetne itt változást elérni. Addig viszont marad a hit. Meg kell próbálnunk elhinni Vidnányszkynak, aki amúgy a kormány politikai furkósbotja színházi és egyéb kulturális ügyekben, hogy ő a saját felségterületén bizony néma liberálisként viszi az alátolt színház ügyeit. Ha nem is kimondattan szereti, de támogatja odabent azt a sokszínűséget eredményező eszmét, amit idekint olyannyira lelkesen lehetetlenít el. Látjuk magunk előtt ezt a jelenetet?