„Szarajevóban segítő-támogató multikulturális légkörben alkothattam” - Interjú Balázs Zoltánnal

Hogyan látja, előbb-utóbb szembesülnünk kell a vétkeinkkel?

Minden folyamat beteljesül egyszer, így elkerülhetetlen, hogy idővel ráébredjünk bizonyos kellemetlen és fájdalmas igazságokra. A szembesülés pillanata azonban, akárcsak az, hogy mikor és minek a hatására szólal meg bennünk a lelkiismereti harang, megjósolhatatlan. A családtagjaimtól, akiket Romániában permanensen támadtak a magyarságukért, azt tanultam, hogy mindig az igazságkeresés útján kell járnunk. Hogy ne ejthessen csapdába semmilyen rendszer, létfontosságú felismerni az uszító és manipulatív tendenciákat és tartózkodva az egyoldalú véleményektől, a párbeszédet érdemes keresni. Ők távol tartották magukat a szélsőségektől és igyekeztek méltósággal kezelni a méltánytalan helyzetet, amibe a történelem kényszerítette őket. Gyerekként én is átéltem a kommunizmus utolsó éveit, ezért pontosan tudom, milyen a félelem társadalmában létezni. Rendszeresek voltak nálunk a házkutatások. Nagyapám börtönben is ült. Ismerem az igazságtalanságból fakadó tehetetlenség érzését és a kiszolgáltatottság élményét. A folyamatos megfigyelések és lehallgatások miatt a szimbólumok és a titkos jelek világát. Szerencsére olyan integratív családi környezetben szocializálódhattam, ahol alapvetés volt a jelenségek megismerése és megértése. Ma is arra törekszem, hogy figyelmesen szemléljem a körülöttem lévő dolgokat és meglássam a valódi értéküket. Színházvezetőként és rendezőként is megtanultam jól kezelni a váratlan történéseket.

Sokat dolgozik külföldön. Miben más az ottani tapasztalata?

Dolgoztam olyan országban, ahol nem béklyózzák az alkotási folyamatot világnézeti konfliktusok, de olyan színházi kultúrában is, ahol befolyásoló tényező az eltérő ideológiák, szokások és vélemények sokasága.

Szarajevóban például, bár rengeteg a politikai, vallási és etnikai feszültség, segítő-támogató multikulturális légkörben alkothattam. Susan Sontag Alice az ágyban című darabja politikai és közéleti témákat is boncolgat, de az előadás sikeréhez leginkább a színészek személyes tapasztalatai járultak hozzá. A próbákon nem az volt a mérvadó, hogy a játszók keresztényként, muzulmánként vagy zsidóként mit gondolnak az adott szerepalak igazságáról, hanem az, hogy miként tudnak azonosulni a szituációkkal saját személyiségükből és benyomásaikból táplálkozva.

Susan Sontag Alice az ágyban című darabja politikai és közéleti témákat is boncolgat, de az előadás sikeréhez leginkább a színészek személyes tapasztalatai járultak hozzá. A próbákon nem az volt a mérvadó, hogy a játszók keresztényként, muzulmánként vagy zsidóként mit gondolnak az adott szerepalak igazságáról, hanem az, hogy miként tudnak azonosulni a szituációkkal saját személyiségükből és benyomásaikból táplálkozva.

A független társulatok nagyon sok nehézséggel küzdenek, alig jutnak állami támogatáshoz, több közülük megszűnt. Mi a helyzet az ön társulatával a Maladypével?

A Maladype jelenleg hazai és nemzetközi együttműködések keretében hoz létre produkciókat vendégművészekkel, mert az állandó társulat 2023. májusában feloszlott. Anyagi okok miatt sajnos már nem tudtuk fenntartani a korábbi konstrukciót.

Most, amilyen módon dolgoznak, ez átmeneti megoldásnak tekinthető?

Mondhatjuk.

Vágyik még saját társulatra?

Ilyen körülmények között nem. Jelenleg lehetetlen olyan művészi-technikai kondícióban tartani egy saját csapatot, ahogy azt tőlünk megszokták és magunktól elvárnánk. Rendezőként sokfelé dolgozhatok a világon, így társulatvezetőként most nem kell napi szinten azzal foglalkoznom, hogy itthon miként teremtsem elő a 10 fős színészgárda éves megélhetését biztosító anyagi fedezetet. Épp elég feladat a munkatársak tiszteletdíjáról és a működés egyéb költségeiről gondoskodni.

A társulat feloszlásában az is szerepet játszott, hogy a független társulatok évről évre kevesebb állami támogatáshoz juthatnak?

Abszolút. A megcsappant pályázati lehetőségek és a működési keretre szánt vállalhatatlanul alacsony összegek egyértelművé tették számunkra, hogy többé nem tudunk állandó társulatot üzemeltetni. Visszatértünk a projektalapú létezéshez. Koprodukciókat valósítunk meg, amelyeket több kontinensen is forgalmazunk. A mindenkori pénzelosztási procedúrát vitathatatlan művészi teljesítmények, valamint szakmai és strukturális életképességet elismerő, tudatos kuratóriumi határozatok kéne, hogy igazolják. A támogatási és döntési aránytalanságok miatt azonban jelentős szakmai műhelyek lehetetlenülnek el fokozatosan.

Sajnos sok konkrét példa is van erre, gondoljunk csak a Tünet Együttes vagy Gergye Krisztián társulatának a sorsára.

Mi évek óta mindenféle formában – közleményekben, nyilatkozatokban - jeleztük, hogy baj lesz, de semmit sem ért a figyelmeztetésünk. Hosszú távon a szakmai tudásunkra, a nemzetközi ismertségünkre és széles körű network-hálózatunkra tudunk építeni. Túlélési módszerünk legfőbb pillérei az együttműködések és a fesztiválmeghívások.

Hasonló a stratégiájuk, mint például a Mundruczó Kornél által vezetett Protonnak?

Igen, csakhogy Kornél életében a színház mellett a film is hangsúlyosan jelen van. Az én univerzumom a színházban teljesül ki. Kerestek már meg film rendezési ötlettel, de nem éreztem vonzódást a műfaj iránt.

És akkor, mi az, ami még érdekli?

A kulturális miniszter a magánmecenatúra szükségességét hangsúlyozza. Erről mit gondol?

Nincsenek jó tapasztalataink a tartós közösségi hozzájárulás terén. Az elsők között voltunk, akik megpróbálták a finanszírozás ezen módját, de csak helyi érzéstelenítést jelentett működésünk számára. Sem a cégek, sem a nézők nem tudtak hosszú távú működési problémáinkon érdemben segíteni. Érdekek tartós szimbiózisára lenne szükség, amit Magyarországon egyelőre még nem látok biztosítottnak.