Társadalom;matematika;Franciaország;Erdély;méhek;Láng Zsolt;

Létünk alapjai - Láng Zsolttal szelídebb életformákról

Van valami közös a méhekben és az emberekben – mondja Láng Zsolt, akinek legújabb regénye Az emberek meséje címmel jelent meg április végén, a méhek napján. A rendkívül sűrű szövésű, gazdag tartalmú írásmű kóstolónyi ízlelése végett egy kis időre együtt rezegtünk az írójával.

Tekintsünk vissza a múltban elképzelt jövőre! A Bolyai című regénye kapcsán beszélgetve (Nyitott Mondat, 2019. október 18.) azt vetítette előre 2022-re, hogy a bécsi operaházban színre viszik a kubai származású amerikai Jorge E. López által szerzett Bolyai-operát, melynek librettója a regény utolsó fejezetéből íródott. Megvalósult ez a „jövőbeli emlék”, vagy közbeszólt a Covid-járvány?

Nagyon is közbeszólt, méghozzá olyannyira, hogy a bécsi operaház anyagilag tönkrement, és lefújtak minden kortárs operát. Ám a librettó megvan, és néhány jelenet is elkészült már zeneileg, jelenleg is folynak a tárgyalások a színpadra állításáról. Sajnos Eötvös Péter közelmúltbeli halála miatt López elveszítette egyik legfontosabb patrónusát, aki tényleg nagyon sokat segített neki.

Drukkolunk a jövőbeli megvalósulásnak, de most térjünk vissza a jelenbe! Az emberek meséje című új regényében is feltűnik egy matematikus: milyen út vezetett a Bolyaiaktól A véletlen matematikáján dolgozó Blaise Pascalig? És nem ér azt mondania, hogy véletlenül jutott el hozzá!

Pedig mégiscsak a véletlen műve volt. A Bolyai írása közben került elém Pascal és Pi­erre de Fermat levelezése, ami bár a matematikáról szól, valami gyönyörűséges – érzelmekkel és előzékenységgel teli… Ám sajnos a levélváltásuk Pascal 1654-es hintóbalesete után megszakadt. Miután Pascal tizennégy napig kómában hevert, utána pedig látomásai támadtak, már soha nem tért vissza a véletlenek problémájához. Helyette a Gondolatok került ki a keze alól.

A véletlenek sorozatának azonban a regényében különleges szerep jut. Sőt, én úgy érzem, talán elsősorban a krimi műfaját mozgósító történetszál okán, amikor egy négyes gyilkosság elkövetőjének kilétét kell kideríteni, de az időrendiség felbomlását vagy a több elbeszélő alkalmazását is említhetem, hogy a véletlen az írásmű struktúrájára, dramaturgiájára is kihatott.

Írás közben már nincs olyan nagy szerepe a véletlennek. Előfordul persze, hogy az ember elé kerül egy-egy újabb adat, amit be kell építenie valahová, ilyen véletlenszerűségek adódhatnak, ugyanakkor nagyon is átgondoltan, tudatosan kezeli a struktúrát. Másfelől igen, abban van valami, hogy a nyomozás folyamán fokozódnak az izgalmak, és ezt a dramaturgia kialakításával kell elérni: mikor mi kerül nyilvánosságra a gyilkosságok kapcsán, és ezek hogyan hatnak vissza a korábbi történésekre. Ezek mind olyan helyzetek, amelyek teret adhatnak a véletleneknek.

Ez a gyilkosság valóban megtörtént, 2012-ben a Chevaline nevű francia település határában: az Irakból emigrált londoni műholdépítő al-Hilli család tagjait mészárolták le, akik épp kempingezésen voltak. Mikor és miért ragadta meg a képzeletét ez a bűn­eset, amelynek azóta sem ismertek az indítékai, ahogy az elkövető kiléte sem?

A „chevaline-i mészárlás”-ként elhíresült gyilkosságra már a megtörténtekor felfigyeltem. Elsősorban amiatt, hogy a gyilkos a két kislányt életben hagyta, míg a szüleiket és a nagyanyjukat kivégezte. Valamint az sem tűnt mindennapinak, hogy az egyik kislányt csak a bűntett felfedezése után tizenegy órával találták meg az autóban, egészen addig a helyi rendőrök nem vizsgálták át a család BMW-jét, ahol a gyerek kucorgott az anyja lábánál, annak szoknyája alatt, mert a központi helyszínelőket várták. Mindez tele van drámával, a legkülönfélébb érzelmekkel… De ami igazán felkeltette az érdeklődésemet a nemzetközi nyomozás eredményeit követve, hogy a hírek romániai telefonhívásokról szóltak. A rendőrség ellenőrizte az áldozatok, a hozzátartozók, a baráti kör hívásait is, és a helyszín környékéről valaki romániai telefonszámot tárcsázott, amit nem tudtak azonosítani.

Tavaly ősszel elmentünk megnézni a helyszínt. A közeli Annecy nagyon felkapott francia üdülőváros, egy végtelenül csendes, nyugodt hely. Chevaline, amely mellett a gyilkosság történt, pedig egy kis hegyi falu, amelynek az útjain tehéncsorda jár. Az ember rácsodálkozik: vajon miért pont ott történt a gyilkosság? Ráadásul egy olyan elhagyatott helyen, egy út végén, ahonnan már autóval sem lehet továbbmenni, csak gyalog. Hogy került ide a család? Ki és miért várta itt őket? Ami meg aztán végtelenül zavarba ejtő – már a véletleneket tekintve –, hogy pár éve valaki éppen ezen a helyszínen követett el öngyilkosságot…

Ez az utóbbi „helyszínelés” utószóként bekerült a regénybe is. Ahogy már a Bolyaiban is szerepet kapott a szerző. Miért tartja fontosnak a művön belüli alkotói jelenlétnek ezt a formáját?

Mindenképpen jelezni akartam, hogy ez irodalom, bár valós tényekből indul ki. Úgy gondolom, a valóságot soha nem találhatjuk el, mindig csak körbelőhetjük. A matematikában is minden csak absztrakció. Ez az absztrakció pedig mindig is vonzott. Ha például létezne egy Medárd nevű falu Erdélyben, mint ahogy ebben a regényben igen, akkor nem működne a dolog. Nekem kellett kitalálni mind a falut, mind a nevét.

Az emberek meséje április 30-án jelent meg, ami Magyarországon 1994 óta a méhek napjaként ismert. A méhek és a méz központi szerepet játszik a regényben. Ekkora mézfogyasztó? Mióta érdekli a méhészkedés?

Bernard Mandeville tizenhetedik-tizen­nyolcadik századi holland-angol filozófus A méhek meséje című, 1714-es, az emberi társadalmat karikírozó művén keresztül jutottam el a méhekhez. De – s ezt csak utólag fedeztem föl – nagyon megnyugtatóan hatnak rám a méhek, amikor az almafáink virágzásakor megjelennek – ahogy a szárnyaik rezgése az üldögélés „rezgésével” összhangba kerül. Egy svájci könyvtárban egész polcnyi szakirodalmat találtam a méhekről, s ezek egyikében olvastam, hogy a méhek korábban ragadozók voltak, a virágok kelyhében nektárt szívó rovarokra vadásztak, majd később felhagytak a húsevéssel, és maguk is átálltak a növényi nedvek fogyasztására. Ez rendkívül szimpatikus volt a számomra: ahogy az erőszakot maga mögött hagyó társadalmuk teljes egészében megváltozott.

A regényben szó esik egy a bolíviai őserdőben élő közösségről, a méhemberekről, akik végtelenül békések, és csakis a jelenben léteznek, a nyelvükben sincs múlt vagy jövő idő. Mintha az erdélyi zsákfalu, Medárd – ahol a két főszereplő, apa és fia sorsa ismét egybefonódik – nagyon furcsa lakosai hozzájuk hasonló társadalomban élnének.

Én nem gondoltam erre a párhuzamra, de kétségkívül vonzanak ezek a közösségek, ahol a világ többi részétől némileg elzárva, akár megközelíthetetlenül, békében élnek az emberek – és Erdélyben elég sok ilyen falu van. Vásárhely környékén is, ahol élek, a szászok elhagyta falvakba cigányok települtek be, és több helyen, érdekes módon, átvették a szászok szokásait. Mint talán a méheknél: átszoknak valami szelídebb életformára. Persze míg én ezt nagyon színes és élvezetes dolognak tartom, addig korántsem biztos, hogy ők szívesen maradnak ebben az „ősközösségi” állapotban.

Az identitás, különösen a nemi identitás és vonzalmak kapcsán is érdekes megfigyelni az apa, André Tavasz és a fia, a Zsomborból lett Étienne kettősét. Mindegyikük kapcsolatai elég szerteágazók. Tán ez is egy pacifista társadalmi ideából fakad?

Semmi szándékos koncentráltság nem volt bennem a nemiség tekintetében. Zsombor-Étienne esetében inkább azt próbáltam elképzelni, milyen lehet anya nélkül felnőni. Az apja bentlakásos iskolába küldi, eltávolítva magától, hiába szereti nagyon, ezt nem képes kimutatni. A fiú ezért is viselkedik felemás módon a nőkkel, mert nem volt kitől megtanulnia a mintákat. Számomra azonban az egyéni identitás problémájánál, legyen nemi vagy etnikai, sokkal fontosabb lett a közösségi identitással való foglalkozás. Ebben is sokat segített Bolyai rendszere, aki tulajdonképpen a maga idején már megelőlegezte a mostani hálózatkutatásokat: nem a periféria-centrum felosztás a lényeges, hanem maguk a kapcsolatok két fél között, nem a gócpontok, hanem a viszonyrendszerek.

Az Erdélyből származó professzor apa, André és a Franciaországban született, de Budapesten iskoláztatott, mézügynök fia, Étienne közti viszony eléggé rétegzett a már említettek miatt is. Az ön számára mi a legfontosabb egy apa-fia, szülő-gyerek kapcsolatban?

Az apa vagy ad, vagy elvesz valamit a fiától az életük során. Egyfajta megosztás mindenképpen történik. A szülő-gyerek viszonyt a legjobban talán az erdélyi szászok hazafelfogásával tudnám analógiában állítani. Ők, amikor hazaszeretetről beszéltek, szemben az erdélyi magyarokkal, akik számára a haza a néphez, az etnikumhoz köthető, a szászoknál inkább a tájat jelenti, és ebben benne van mindenki, a románok is. A szeretet mellett ott van a befogadás. A kölcsönösség. Na, ennek a kölcsönösségérzetnek a megléte az, ami szerintem a szülő-gyerek viszonyban is kulcsfontosságú!

André Tavasz egyetemi professzorként, a kommunikációelmélet szakértőjeként segíti a nyomozást az elkövető nyelvi profiljának megalkotásában. Mit gondol, a nyelv mestereit, az írókat is meg lehetne bízni hasonló feladattal?

Egy rendőrségi nyomozó és egy regényíró nagyon hasonló dolgokat csinál. Íróként nekem is mindig nagy élvezet kitalálni, hogy a szereplőim milyen vidékről származnak, kik voltak a szüleik stb. Elkészíteni az illető profilját. Egy szakkönyvben olvastam arról is, mennyire árulkodó egy-egy rendőrségi vallomás, mennyi mindent felfednek a vallomástevő kilétéről az egyes kommunikációs panelek.

+1 KÉRDÉS
„Ha a világ kézzelfogható mindenség, és ha a valóság a világ plusz a róla való elképzelésünk, akkor vajon a nevetés melyikhez tartozik?” – teszi fel a kérdést a regényben Zsombor. Ön mit felelne rá?

A nevetés adomány. Az igazi nevetés önmagáért való: nevetés a nevetés öröméért. Egyike a létünk alapjának. Ez az alap pedig túl van mindenféle identitáson, etnikumokon, fajon. Van-e valami közös a méhekben és az emberekben? Szerintem biztos, hogy van.

Láng Zsolt

(Szatmárnémeti, 1958) József Attila-, Márai Sándor- és Füst Milán-díjas író, a Látó folyóirat szerkesztője. Első kötetét 1989-ben Fuccsregény címmel publikálta. Bestiárium Transylvaniae-regénysorozata 1997–2011 között jelent meg. A 2019 őszén kiadott, Bolyai című regénye 2020-ban elnyerte a Libri Irodalmi Díját és a KULT50 díjat. Az emberek meséje című legújabb regénye 2024. április 30-án, a méhek napján látott napvilágot. A szerző Marosvásárhely mellett, Várhegyen él.

Az emberek meséje

Láng Zsolttal Babarczy Eszter beszélget május 24-én, pénteken 18 órától a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál keretében a margitszigeti Kristály Színtér nagyszínpadán; közreműködik: Kaszás Gergő.