Nem is lennénk mi, ha nem így történt volna.
Békésen néztem a Bajnokok Ligája elődöntőjét, és igazából már minden eldőlt, készültem azzal a lapos közhellyel lefeküdni, hogy a pénz önmagában még nem diadal, a dúsgazdag francia klub még egy gólt sem szerez a kétfordulós összecsapásban. Aztán bekiabált a nejem a nappaliból, hogy azonnal menjek oda. Mint kiderült, az egyik ismerőse osztott meg képeket néhány szekszárdi kutyakölyökről, amelyeket ingyen el lehet vinni. Nos, úgy zuhantunk bele a szerelem mély vermébe a fotója láttán, ahogy a középkorban szerettek bele az uralkodók egy-egy festmény kapcsán leendő királynéjukba. Bella egy mudi anya és egy puli apa leszármazottja, az első alom az egyéves szuka életében, és még csak kilenc hetes volt akkor.
És innen szinte megállíthatatlan volt minden. Aznap éjjel kiderült, hogy a szénfekete gomolyag még megvan, nem vitték még el. Gyors tárgyalások jöttek, Duska seperc alatt lemondott arról az elképzelésről, hogy fríz vizslánk legyen (lásd a korábbi részek történetét), a nejem is belepillantott a szívébe, és kiderült, hogy hiába kért egy gyászévet a februárban elhunyt Mirci miatt, mégis képes lenne már májusban befogadni az újabb jövevényt. Én pedig búcsút intettem annak az elképzelésnek, hogy lesz egy szabad évünk, hosszú reggeli nyújtózásokkal, spontán kirándulásokkal és önző hétvégékkel.
Azért abban maradtunk, hogy a végső szót csak akkor mondjuk ki, ha élőben is látjuk Bellát (a nevét már másnap kitalálta a nejem), mert van az az egy százalék, amikor nem jelenik meg a kémia, hiába volt olyan idilli a fotó. Gondoljunk csak VIII. Henrikre, bukott ki belőlem a műveltség, aki hiába szerelmesedett bele Klevei Annába, negyedik feleségébe Hans Holbein remekbe szabott portréja segítségével – amikor meglátta, csak a száját húzta, és már a frigy megkötése előtt azon töprengett, hogyan lehetne megúszni a dolgot, miként szabadulhatna meg tőle. Ebben ő amúgy nagyon jártas volt, első felesége már jó messze volt az udvartól, a másik fej nélkül pihent a sírjában, a harmadik szintén sírban. Talán e tekintetben volt igazán ártatlan, mert őt a gyermekágyi láz vitte el. Végül csakhamar „közös megegyezéssel” felbontotta Annával az el sem hált házasságot.
Bella esetében ilyesmi szóba sem jöhetett. De nem is kellett, hogy szóba jöjjön. Volt ugyanis egy mágikus pillanat, amikor a feketeség otthagyta a testvéreit és az anyját, és a delegációnkból (hármunkon kívül elkísért minket az anyósom és az anyám is, több szem többet lát alapon) kiválasztott engem, és leült a lábam mellé a földre. Egy-két percig ott is maradt, ami egy izgő-mozgó kölyöknél szinte felfoghatatlanul hosszú időnek számít, és jelzésértékű. A kocka tehát el volt vetve.
Jelen sorok írásakor épp ena kanapén fekszik, hosszában elnyúlva, mintha maximálisan ki akarná tölteni a rendelkezésére álló helyet, lábait az égnek vetve. A kanapé, pontosabban a kanapém, a két bútor közül az egyik, amit kihozattam Bécsbe, és életem egyik legkényelmesebb heverője, ha jól számolom, már a harmadik generációt szolgálja ki a házi kedvencek közül. Megérte Mocsok és Mirci öregkorát, most épp Bella szúrós kölyökfogainak áll ellen. Itt kell közbeszúrnom, hogy mi azon fajták közé tartozunk, akiknél a kutya/macska teljes jogú családtag, ebből következően kanapés/ágyas kedvenc, hiába tanácsolnak mást a szakértők és a finnyásak, hiába bántam meg ezt tavasszal és ősszel, amikor az esős napokon csak egy pillanatra néztem félre sétáltatás után, és Mocsok máris a nevéhez méltó környezetet teremtett rajta. Ez van, és talán így lenne kertes ház esetében is, csak az arányok változnának. Imádom, amikor munka közben szorosan mellém fészkelődik, nagyot szusszan elalvás előtt, és lehet vakargatni a pihe-puha kölyökhasát. Bellissimo, suttogom neki, mert tényleg gyönyörű, a két fekete gombszeme, mint két apró tavacska az erdő mélyén. Az álla alatti kis fehér pamacs miatt néha d’Artagnannak is szólítom, mert olyan, mintha fess kecskeszakálla lenne, ahogy a filmekben. (A feketesége miatt inkább Zorro lenne a jobb választás, de hagyjuk a logikát másra.)
Már túl van az első felfedezéseken. A világ furcsaságainak megtapasztalásában. Már utazott vonaton és ült autóban, megszeppenve látta, hogy nem csak fűből, bokrokból és fákból áll minden. Eleinte nem mert bejönni a hálóként és dolgozóként is funkcionáló szobába, mert ott áll Albert György Anyaság című szobra a fal mellett (egy anya, amint magához öleli a gyermekét), és ezt ő megugatta, megvakkantgatta, biztos, ami biztos, sosem lehet tudni, hogy igazából mi jelent veszélyt egy ilyen csöppségre.
Hosszú utazás kezdődik most el, és izgatottan várom minden napját. Még egy hete sincs, hogy velünk van, de már rettenetes veszteségként élném meg, ha valamiért visszakapnám a kutyátlan szabadságomat. Lehet, hogy másként alakult volna a történelem, ha az öntetszelgő, narcisztikus Henrik valaha is érzett volna hasonlót egyik-másik neje iránt. Ha kevésbé lett volna uralkodó. Hűségben a kutyák verhetetlenek, és nagyon jó ezt megtanulni tőlük. Kicsit otthonosabb tőle a világ.