A 20. században az Endlösungot, a végső megoldást, a holokauszt jelentette: néhány év lefolyása alatt hatmillió ember vesztette életét egy őrült eszme képviselői által. Még ötven év sem telt el, de Afrikában bekövetkezett az újabb „holokauszt": az 1994-es ruandai népirtás, amikor a korábbi törzsi háborúkhoz képest mérve is maga a pokol szabadult el. Szűk száz nap alatt 800 ezer és egymillió fő közötti ruandait gyilkoltak meg. Harminc éve történt a mészárlás, a túlélők pedig csak reménykednek, hogy ez a borzalom soha többet nem ismétlődik meg.
A XX. század történelmének gyalázatos, embertelen rémtettei és vérontásai Kelet-Európa lakosságát megtizedelték, az azonban kevésbé köztudott, hogy Kelet-Afrika történelme legalább ugyanolyan véres és iszonyatos. A mai Burundiból, Ugandából, Tanzániából és Ruandából álló országcsoport véres törzsi konfliktusok, őrült rezsimek rémuralmát és tömegmészárlását szenvedte el évtizedeken át, a gyarmati korban és utána is.
Az afrikai miniállamban, Ruandában már a hatvanas évektől kezdve állandó volt a hutu-tuszi belharc, időről időre újrakezdődtek a véres összecsapások, tömegek legyilkolása és százezrek menekülése. Hogy hogyan alakult ki ez az egész, gyakorlatilag rekonstruálhatatlan, ami biztos, hogy a 30 évvel ezelőtti genocídiumot a hutuk kezdték el.
1994. április 6-án Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke és Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke ugyanazon a repülőgépen ült, amelyiket vállról indítható rakétákkal lőttek ki állítólagosan tuszi katonák Kigali, a főváros légterében. Politikai gyilkosság addig is gyakran történt arrafelé, amelynek sokszor volt következménye polgárháború és tömeggyilkosság.
De Ruanda ezután szó szerint vérbe borult, a hutuk módszeres mészárlásba kezdtek. A Paul Kagame vezette ország teljes anarchiába süllyedt, végül Kagaménak nemzetközi segítséggel és drákói eszközökkel sikerült konszolidálnia Ruandát. Az ott élők azonban azt mondják, bármikor újra elszabadulhat a pokol.
Ndutiye Gabriel alig múlt tízéves, amikor egy fa mögé bújva nézte végig, hogyan gyújtják rá a hutuk édesanyjára és testvérére a házat, és hogyan végeznek az édesapjával. Az erdőbe menekült, hetekig vándorolt, végül befogadta egy család. Gabriel ma már boldog családapa, és keményen dolgozik a hét minden napján, hogy szeretteinek megadjon mindent.
A történteket azonban nem felejtette el, és elmondása szerint hullámzó a kedélyállapota: egyrészt tudja, hogy a megbocsátás a béke kulcsa, másrészt, ha eszébe jutnak a történtek, pokoli düh lesz rajta úrrá, és olykor fékeznie kell önmagát.
- Ruandában diktatúra van - szögezi le Gabriel. - Azt mondják, csakis így tartható fenn a béke, mi pedig kénytelenek vagyunk ebben hinni és együtt élni azzal, hogy a gyilkosok közöttünk járnak. Ezt szó szerint értem. Szerintem nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, nagyon törékeny ez a béke az országunkban. Apámat kutyákkal tépették szét a hutuk, és a holttestét más áldozatokkal együtt gödörbe dobták. Amikor az unokatestvérem megkeresett, hogy járt nála egy hutu, aki beismerte, hogy apám gyilkosai között volt, és a bocsánatát kérte, azt mondtam neki, fogjon vele kezet és küldje el hozzám is. Találkoztunk, könnyek között számolt be arról, hogy milyen agymosást végeztek a hadurak, miközben a hutukat, tehát őt is gyilkológépekké képezték ki, könyörgött, hogy bocsássak meg neki - magyarázta a sofőrként és ipari alpinistaként dolgozó férfi, aki hiszi is meg nem is, hogy valóban az édesapja gyilkosával találkozott, habár az illető néhány fotóval igazolta kilétét. - Nem nagyon tudom elmondani, milyen érzések kavarogtak bennem, mindenre nem is emlékszem, de végül kezet adtam neki, és azt mondtam, megbocsátok. Nehéz volt utána, de úgy gondoltam, azt tettem, ami helyes és azt hittem, ezzel vége, de nem így lett. Az unokatestvérem egyre többször üzent, hogy a férfi, apám állítólagos egyik gyilkosa már-már zaklatja, legutoljára, amikor beengedte a házába, pénzt kuncsorgott tőle, ráadásul egyre erőszakosabb lett. Erre nagyon ideges lettem, bevallom, hirtelen dühömben azt mondtam, beülök az autóba, átmegyek hozzájuk, és ha újra felbukkan az az ember, egyszerűen elgázolom. Persze nem tenném meg, de azért jobb, hogy néhány hete nem hallok felőle. Az sem javít az emberek hangulatán, hogy igenis szegénység van. Kifelé azt kommunikálják, hogy Ruanda Afrika sikersztorija, de ez nem igaz. A főváros tiszta, steril, az üzletekben és mindenhol katonás rend van, csak épp meg lehet nézni, mennyi a vásárló egy-egy nagyobb üzletben, plázában. Kong az ürességtől minden bolt, vidéken pedig még mindig olyan az élet, mintha száz évet visszautaznánk az időben. Ahogy mondtam, itt minden irányított, Ruanda ma rendőrállam - részletezte a férfi, aki azt is hozzátette, álszentség lenne azt állítani, hogy egy ilyen tömegmészárlást tiszta szívből meg lehet bocsátani az elkövetőknek.
- Kényszer szülte békében élünk, elnyomott, elfojtott, kimondatlan érzések - düh, szomorúság, bosszúvágy- kavarognak bennünk. Túl közeli az emlék, itt mindenki túlélő, áldozat, mindenkinek megvan a saját iszonyatos története. A gyilkosok pedig közöttünk járnak, hiszen rengeteget szabadon engedtek vagy el sem fogtak. Nehéz azt mondani, hogy lezártuk a múltat a szívünkben.
