- Kötöttség és szabadság

Mikor döntött úgy, hogy szobrászattal fog foglalkozni?

Gyerekkoromban sok anyaggal megismerkedtem, mert egy, az 50-es években államosított kőbányai kádárműhely maradványai és a 70-es, 80-as évek barkácsoló, önellátó közege meghatározta az érdeklődésemet. A Keresztúri út és a Rákos patak közti kertesházi övezetben, egy félfalusi környezetben nekem a fúrás-faragás tűnt a legjobb időtöltésnek. Ezért is volt nehéz megszokni, amikor öt évet az életünkből a VIII. kerületben egy panellakásban töltöttünk el. Bátyámmal a Jázmin utcai általános iskolába jártunk, ahol egy kiváló rajztanár, Kati néni segített a kreativitásomat kibontakoztatni. Rajzszakkört tartott, ahol mindenféle technikát kipróbálhattunk, a linómetszéstől a monotípián át a mintázásig. Ő javasolta, hogy próbáljam meg a Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolát, és előtte a Barcsay rajzszakkört, ami az egyik legerősebb felkészítője volt a rendkívül népszerű Kisképzőnek. Sikeresen felvettek a szobrász szakra, ahol tanárunk, Meszlényi János szobrászművész személyisége, a belőle sugárzó klasszikus szobrász erő magával ragadott. Mindez 1988-ban történt, és azután már nem volt bennem jelentős megingás, hogy mivel fogok a jövőben foglalkozni.

Nemcsak kiállítóként aktív, de a művészeti felsőoktatásban is erőteljesen jelen van. 2001-től tanársegéd az egyetem szobrász tanszékén, 2014-től művésztanár, 2022-től adjunktus. Mit tart lényegesnek oktatói munkája során?

Legfontosabb számomra, hogy felismerjék a hallgatók, hogy ez a kívülről nehézkesnek, néha valami túlhaladottnak hitt szakma mennyire változatos tartalmak kifejezésére használható. A szobrászatnak paradox módon az anyaghoz és a térhez való kötöttsége adja meg a kifejezés szabadságának rendkívül széles spektrumát. Mivel maga a tevékenységforma idegen a hétköznapi tárgyalkotástól, ezért nem egy követő, hanem egy feltűnően autonóm alkotási módszerré válhat. A szobrászati hagyományból való kiindulást elengedhetetlennek tartom, nemcsak formai értékek, hanem elsősorban esszenciális, tartalmi vonatkozások alapján. A szobrászatban a képkészítéshez képest egy valós, tehát nem virtuális téri interaktivitással lehet intenzív állításokat vagy éppen kérdéseket feltenni.

Mezsgye címen állította ki alkotásait a B32 Galéria és Kultúrtérben. A művek címe nemcsak a vizuális formát magyarázza, hanem további értelmezésekre ösztönöz. Ez a gyakran szellemes nyelvi játék egyben az ötletadó is a munkája során?

A szobrok címei nem ötletadóak. Minden esetben a címadás követi az elkészült szobrot. Munkám során nagy teret engedek a változásnak, ezért a közben bennem zajló gondolatok érlelik meg a címet. Fontos számomra a költészet, néha konkrét kapcsolatokat lehet felfedezni címadásaim és verssorok között.

„Művei korunk globális ökológiai problematikáját nem a sokkoló elrettentés, hanem a filozofikus felülemelkedés szemléletével közelítik meg” – írták a kiállításáról. Egyetért vele?

A felülemelkedés kifejezés talán túlzó, hacsak nem az idő faktort emeljük ki belőle. A mostani és tavaly a Műcsarnokban rendezett Keresztbe tettem című kiállításom is egyszerre szól a természet és az emberi civilizáció egymásrautaltságáról, az ember szellemi-lelki-anyagi létének analogikus értelmezéséről, illetve a határhelyzetek téri és fogalmi aspektusainak anyagban való kifejezhetőségére tett kísérletről.

Kiállításával ember és természet kapcsolatát fejtegeti. Hogyan lehet ebben az iparosodott világban együtt élni vele?

Aggasztónak tartom, hogy egy emberöltő alatt gyakorlatilag eltűnt a lakókörnyezetünkből az összes olyan tárgy, melyet nem valami nagy energiaigényű ipari technológiával készítettek. A simaság szeretetének a korát éljük, ahogy azt a Berlini Művészeti Egyetem professzora, Byung Chul Han röviden megfogalmazza, amikor Jeff Koons szobrait, az iPhone népszerűségét és az intim szőrtelenítést, mint korunk ideáit egy platformra hozza. De a sort folytatva gondolhatunk a luxuslakások irodához, vagy kórteremhez igazodó, gyakran tévesen letisztultnak nevezett sterilitására, a síküveg-fétisre vagy az autóknál és a profilképeknél használt ráncfelvarrásra. Ez önmagában egy esztétikai részproblémának tűnik, de ha a mélyére tekintünk, akkor akár a természettől való eltávolodás tárgyi megfeleltetésének is felfoghatjuk ezt a változást. A jóléti társadalmak egyre több területen rá vannak szorulva a haladásnak tekintett technológiai szolgáltatásokra. Korábban, amikor az emberek többsége még használta a kezét tárgykészítésre és fekete gumikesztyű nélkül főzött, a legtöbb érzékszervét használta. Ma kiszolgáltatottabbak vagyunk a gyártóknak, szolgáltatóknak. Mérhetetlen energiát elpazarolva, hatalmas mennyiségű környezetterhelő anyagot a föld alól a légkörbe és az ivóvízbe juttatva rengetegen dolgoznak azon, hogy ezt a fölösleges jólétet egy egész szűk réteg számára biztosítsák, sőt, növeljék. Nincs olyan, hogy fenntartható fejlődés, azonnali lassításra, szemléletváltásra van szükség, hiszen az ökológiai válság oka alapvetően szellemi természetű probléma.

Mit gondol a szobrászat, a köztéri szobrászat mai helyzetéről?

A köztéri szobrászat ma Magyarországon nagyon megosztó. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus megszűntetésével, mely szervezet a korszakból fakadó hibáival együtt a szakmai minőségbiztosításnak hatékony formája volt évtizedeken át, eltűnt a lehetőség, hogy a művészettörténész és a szobrász szakma valódi súllyal bíró szakmai véleményt fogalmazzon meg. A köztéri szobor – gyakran hozzá nem értő szereplőkkel – politikai csatározások ürügye lett, a választási szavazatszerzés reményében a politikusok, üzletemberek koncepcióját illusztráló vágy kivetítésévé degradálódott. Politikai oldaltól függetlenül sokszor kontrollálatlan indulatból jönnek létre maradandó vagy időszakos szoborállítások. A maradandó anyagból készült rossz szobor súlyos probléma. A tartalom nemes volta vagy nagy társadalmi támogatottsága mellett is végzetes hiba a szakmaiatlanság. Nem egyszer pont a tartalmi részekre hivatkozva marad akár évtizedekig is az állítás helyszínén sok gyönge szobor. Ahogy egy kórház vagy egy irodaház építésénél sem engedhetők meg statikai hibák vagy mértéktelen anyagspórolás, esetleg a mérnöki végzettség hiánya, úgy a köztéri szobrok sem a nekem tetszik, nekem meg nem tetszik, vagy a mi barátunk barátja csinálta alapon kellene, hogy kiválasztódjanak. A művészettörténet oktatása eddig is nagyon háttérbe szorított terület volt Magyarországon. Nem véletlen, hogy a döntéshozók azt gondolják a közönségről, hogy mindenképpen egy fényképélményhez leginkább hasonlító, lehetőleg padon ülő vagy jól szelfizhető, bronzbarna, kellemes hangulatot megidéző figurákkal kell számukra telerakni az országot. Nem megoldás, hogy kizárólag provokatív, efemer, divatos kifejezéssel helyspecifikus installációkkal bosszantjuk vagy szórakoztatjuk az ott élőket. A Public Art jellegű művek többnyire rövid életűek. Ha a provokáció eléri a célját, akkor a közönség rongálja meg, ha pedig nem, akkor az általában jelentős méretű, leginkább műanyag plasztikák lassan elindulnak a legkevésbé kívánatos nanoműanyag életük felé. A néha teljesen kontraproduktív döntéseket hozóknak érteniük kellene, hogy a szakmában járatos szereplőkre bízva a számukra is meglepő, új minőségekkel gazdagodhatnának a közterek.