Vannak ételek, amelyek elkészítéséhez leginkább terápiás jelleggel fog hozzá az ember. Nálam ilyen a francia Opera-szelet, aminek kávés, csokoládés, összetett íze ugyan mennyei, de a piskótarétegek sütése, a háromféle krém kikeverése, s a torta összeállítása elvisz pár órát, így jóval kevesebbszer készül, mint a gyors bögrés süti, vagy a klasszikus kakaós kevert. Ezek gyerekkorunkban még olyankor is jutottak az asztalra, ha csupán egyetlen tojás árválkodott a kamrában, s a három házzal odébb lakó zsémbes, de azért aranyszívű Sütő néni sem tudott épp többet adni.
A másik ilyen bonyolultabb klasszikus a pelmenyi, (pilményi) vagyis az orosz húsos táska, amit Szúzdálban, az ősi városban kóstoltam először, egyetemistaként, szűkre szabott pénztárcával. Így öt-hat falatnál több nem is jutott a tányéromra, igaz, annak azért rendesen megadtam a módját: vaj rácsorgatva, ecettel, tejföllel nyakon öntve, ahogyan az dukál. Szerencse, hogy a családba később került autentikus rokon, aki nemcsak jó recepttel ajándékozott meg, de a gyakorlatban is megmutatta, miként kell megtölteni és szépen kalapocska-formára igazítani a félbehajtott tésztakorongokat. Nyelvészeti tanulmányaimból pedig még az is rémlik, hogy közös finnugor gyökere van a szláv pelmenyinek és a magyar derelyének, hiszen az előbbi tészta-fület jelent, utóbbit pedig mi magunk is gyakran hívjuk barátfülének. Igaz, azt nem hagymás, fokhagymás, sós-borsos darált marha és sertéshús – jobb esetben némi bárány – keverékével töltjük meg, hanem a nagymama-féle szilvalekvárral, amit legalább fél éve őriz a mázas csupor, így pont jó arányban nedves és száraz egy ilyen ételhez.
A pelmenyi készítésének terápiás jellege abban áll, hogy nélkülözzük az okos kis eszközt, amivel egyszerre 15-20 koronglapot is kiszakíthatunk a kinyújtott tésztából. Nem, ilyen segédünk nincs, nem is szeretnénk, hol lenne akkor az elmélyült, szöszölős, kézműves munka. Ehelyett egyenként töltögetjük, hajtogatjuk, csippentgetjük össze a füleket, szépen sorban, lehetőleg kint a teraszon, hogy monoton mozdulatainkat madárcsicsergés, kakaskukorékolás és a szemközti nyárfák susogása is aláfesse.
A konyhaasztal közepén terítjük szét aztán, míg forrni tesszük fel a vizet, kikészítjük a vajat, a tejfölt és az ecetet, no meg leugrunk egyetlen percre a kertbe kaporért, hogy még magasabb szintre emeljük az élvezetet.
Már odalent a vékony kis ágakat tépdesve suhan át agyunkon a sejtelem: a nappali szőnyegén mintha ott szuszogott volna a kutya,
mély álomba merülve, rólunk és ténykedésükről mintegy tudomást sem véve. Szaporábban szedjük hát visszafelé lépteinket, remélve, hogy az üres gyúródeszka csak rémkép, baljós árny, túlzott aggodalmaskodásunk kivetítése, s győzködjük magunkat, hogy ilyen rövid, szinte szempillantásnyi idő alatt biztosan nem lehet felfalni ötven-hatvan darab, libatojással gyúrt, pogácsaszaggatóval egyenként kiformázott házi tésztába csomagolt húsos kis gömböcöt.
Pedig dehogynem.