– A zsinagóga mellett lakunk. Én 2007-ben kerültem a városba, a párom, Szaszkó Antal már akkoriban többször felvetette: miért nincs ott tábla, miért nem tudhatják az emberek, hogy kik voltak a kunszenti zsidók? Mondogatta egy évig, kettőig, én meg a tettek embere vagyok, szereztem pár barátot Budapesten, és úgy határoztam: most már elég, lépjünk valamit. Kézhez kaptunk egy hozzávetőleg 110 nevet tartalmazó listát. Az első ötletünk az volt, hogy a helyi önkormányzat segítségével majd rávésetjük ezeket egy márványtáblára, és azt helyezzük el méltó módon az épület falára – így idézte fel a Kunszentmártonban élő Jokity Zita annak a két táblának a kalandos hazatérését, amelyek az 1944-ben elhurcolt helyi, zsidó vallású polgároknak állítanak emléket.
Kéznél a megoldás
A Szolnok megyei kisvárosban 2022 őszén gőzerővel indult el a kutatás. Számos érdeklődés, nyomozás során kiderült, hogy feltehetőleg szükségtelen újonnan készíttetni relikviát, mert valaha tényleg létezett két tábla, és azoknak valahol meg kell lenniük, valószínűleg Budapesten, a Kozma utcai zsidó temetőben. Sikerült beazonosítani, hogy ezeket 1964-ben vihették el a tiszazugi városkából. Aki csak tehette, hozzájárult tudással, szervezéssel, kapcsolatrendszerrel, az ügy felgöngyölítésében sokat köszönhetnek a városból elszármazott Krausz Györgynek, de a fővárosi VII. kerület – hiszen ott van a Dohány utcai zsinagóga, ott is informálódtak – alpolgármesterének, Szücs Balázsnak is.
A kutatás néha zsákutcának tűnt, és közben kiderült, nem is lett volna muszáj felautózni a Tiszazugtól távoli fővárosba, mert helyben, egy kézben megvolt az információk lényegi része. Amikor Zita és a párja egy újabb kört tettek a kunszenti városházán, az ott dolgozó Füzesiné Németh Margit milliónyi akta, irat közül kiemelt két képet. „Hát itt vannak a táblák!”, mutatta mindenki legnagyobb meglepetésére. A múlt század 90-es éveinek elején, amikor az életüktől és a szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlására megalkották a kárpótlási törvényt, nagyon sok, Kunszentmártonból elszármazott ember utóda kereste meg a kisváros önkormányzatát azzal: adjanak ki arról hatósági bizonyítványt, hogy a felmenők ott születtek, izraelita vallásúak voltak. Arról pedig, hogy haláltáborban odavesztek, tanúk nyilatkozatát vették fel.
Erkölcsi kötelesség
– Így ismerkedtem meg a Krausz családdal, akik annak idején kereskedők voltak – idézte fel lapunknak Füzesiné Németh Margit. – Ebben az időszakban már csak három zsidó család maradt a városban. Ők meséltek arról, hogy egy nagyon komoly, mintegy 400 fős közösség volt Kunszentmártonban, akiknek fele odamaradt. Krauszéktól tudtam meg, hogy azok, akik visszatértek, két táblát állítottak az elhunytak emlékére. Arról is ekkor hallottam, hogy az ereklyék a Kozma utcai temetőben vannak. Később a bizonyos fotókat is megkaptam.
És annak ellenére, hogy 1944. június 15-én hurcolták el ezeket az embereket, ekkor, a 90-es években még volt olyan leszármazott, aki úgy nyilatkozott, hogy nem tudta lezárni a történteket, még mindig hazavárja az eltűnt rokonát.
A múlt század második felében azokról a településekről, ahol megszűnt a hitközség, a hasonló, fennmarad táblákat begyűjtötték a Kozma utcában. Zita beszámolója szerint legalább húszat láttak, tudomásuk szerint azok maradtak fenn, ahol olyan tanácselnökök álltak az érintett helységek élén, „akikben egyszerre megvolt a jó érzés és lokálpatriotizmus”. Az pedig, hogy évtizedek után zöld utat adjanak a hazatérésnek, egy pillanatig sem volt kérdés, szögezte le Wenner-Várkonyi Attila polgármester. Maga is támogatta az ötletet, a testület is a kezdeményezés mellé állt, mert úgy érezték, hogy erkölcsi kötelességük megemlékezni az áldozatokról. Tisztázták egy többoldalú megállapodás jogi részleteit. Rögzítették, hogy ha a távoli jövőben az önkormányzat netán eladná a kunszentmártoni zsinagóga épületét, a táblákat vissza kell vinni a Kozma utcába. A hazaszállításban is nagy szerepe volt a közösség összetartásának, egy helyi mester üvegtáblák szállítására használt kalodában autóztatta le ezeket a fővárosból. A város művelődési központja szakértőt kért fel, aki megoldja, hogy biztonságosan felkerüljenek a zsinagógában az eredeti helyükre. Az újraavatásnak pedig méltó ünnepséget szerveznek, döntöttek a tiszazugi városban.
Pár szó, utoljára
Sem Zita, sem a párja nem izraelita, de amikor a közelmúltban hazaérkeztek a táblák, az nagyon megható pillanat volt számukra, mintha egy hatalmas munka végére értek volna. Zita végigolvasta a 196 nevet, köztük egész családok, kisgyerekek nevét, és megakadt a szeme egy olyanon, melynek a viselői még ma is ott élnek velük a városban: Herskovitsék.
– Nagyon nehéz erről beszélni, mert a családon belül sem esett szó róla – vette át a szót Herskovits Imre. – Édesapám annyit árult el, és ezt mások is megerősítették, hogy nagyapámmal, Herskovits Jenővel ő beszélt utoljára.
A gettót a zsinagóga mögött alakították ki. Amikor elindult a menet a vasútállomásra, ezt megtudta édesapám. Kőművesinasként dolgozott, a mester azonnal elengedte, kerékpárra pattant, hogy még válthasson az apjával néhány szót.
Pontosan nem is tudjuk, nagyapám mikor és hogyan halt meg. Állítólag még az úton, Hódmezővásárhely környékén. De arról, hogy mi történt vele, hogy hol temették el, eltemették-e egyáltalán, semmilyen dokumentum nem maradt fenn.
– Nem volt apám egy anekdotázó típus, inkább magába temette a történteket. Bár úgy hiszem, hogy nem lenne szabad minderről elfeledkezni – fűzte hozzá a testvére, Herskovits Béla. A nagyapjuk órás és ékszerész volt, egyetlen, a 30-as években készült fotó maradt fenn róla, mutatták a megfakult képet. Örülnek az emléktábla visszaszerzésének, ugyanakkor őszintén remélik, hogy többé soha nem jön el újra olyan időszak, mint a nyolc évtizeddel ezelőtti.