Minden színházi előadás lényege (és nagyszerűsége, és akár bukása is) a kódolásában van. A színház, az igazi jó színház egyik nagy varázsa ugyanis éppen abban van, hogy játékra hív. A rendező mindenható kriptográfus módjára jelentről-jelenetre rejti bele kódjait a színpadi történések folyamatába, melyeken keresztül a néző jelen időben fejtheti meg a művet, és ideális esetben a saját életét. Kulcsot, mélyebb megértést kap ilyen módon a kezébe, melyek aztán elkísérik őt az útján. Magam is örzök jónéhány ilyen előadást, vagy azok morzsáit, amik velem jönnek és nem ritkán eszembe jutnak, előugranak a tudatom elrejtett mélyéről, mikor legnagyobb szükségem van rájuk.
A kijevi Podil Színház Process - magyarul: Per - című előadása nagyszerű példája az érthetően kódolt, a nézőt mindvégig a feszült figyelem állapotában tartó nyomozásnak.
Mert kutatunk mi magunk is, és Josef K.-val együtt próbáljuk megérteni a megérthetetlent. Hogy kora reggel miért törnek be hozzá ismeretlenek, és miért tartóztatják le? Egyáltalán mi az, hogy „letartóztatják”? És kik a bírák, és hol a bíróság? Miféle fantom per ez, amiben ő a vádlott valamiért, amit nem tud, védekeznie kellene valakivel szemben, akit nem ismer, és mennie kellene valahová, amiről nem tudja, hogy hol van? Nem ért semmit, de egyet érez: hogy fogytán az ideje. Élne, de miféle élet az, amit folyamatosan beleng az ismeretlen? Majd kezdeti lendülete kiveszni látszik, ahogyan egyre mélyebbre süllyed ennek a szürreális bürokráciának a szövevényeibe. Azaz magába az életbe. Lassan beletörődik, hogy élete sosem volt a sajátja.
David Petrosyan rendező magabiztos kézzel komponálta színpadra Franz Kafka legismertebb regényét.
Szereplőket hagyott ki, meg vont össze, egyfajta kamaradarabot rendezett egy olyan műből, aminek rengeteg figurája van, de valójában mégis csak egy: Josef K.
Teljesen leszűkített kamerájának objektívje őrá koncentrál, meghagyva interakcióit a legfontosabbakkal, miközben teljesen érthető a szándék: az ember életének csak egy főszereplője van, és ez saját maga. A színpadot már a kezdéskor óriási, natúr vásznakkal letakart bútorok erdeje tölti meg félig, előtte Josef K. kis élettere látható, meg egy nagy ajtó. Ezen az ajtón keresztül lépnek be életébe a hívatlanok, és ezen át lép ki ő maga is a világba. A tér valójában pont ennek az ajtónak az ottléte és a semmibe vezetése következtében válik űrré, ahol folyamatosan terjeszkedik a nemlét, egyre nagyobb falatokat harapva ki az egyén, esetünkben Josef K elképzelt világából. A mindent felfaló semmi szereplői, mintha maguk is a vásznak leszakadó darabjai lennének mindenütt ott vannak, mindent látnak, mindent mérnek - nem ritkán hosszú mérőszalagokkal. Josef K-t egy színésznő, Olga Goldys játssza bravúrosan. Elrajzolt, groteszk, már-már chaplini figurájának tragédiája plasztikus, emberi. Mozgásszínházi produkciónak is beillő létezése érdekes módon mégsem idegenít el, sokkal inkább a tehetetlenül vergődő testről beszél nekünk. Miközben általa értjük meg, hogy ez is csak egy szerep. Mert minden csak szerep.
Ahogyan Shakespeare oly találóan megfogalmazta: az élet egy színház. Ezt a gondolatot vegyíti a rendező a kafkai magyarázattal, miszerint az élet egy végtelenre nyúló értelmetlen és kegyetlen tárgyalás. És ez maga a kód. Hogy az ítéletünket, a halált, már a születésünkkor kezünkbe kapjuk, és ittlétünk folyama látszólag értelmetlenül sodor bennünket a beteljesülése felé. Mintha erre jönne rá velünk együtt az előadás Josef K-ja is.
Feladja a küzdelmet és levedli szerepét. Egyik ruhadarabját a másik után szedegeti le magáról, túl bő jelmeze a lábainál hever. Sminkjét lemossa. Pőrén, a maga valójában ott áll előttünk: egy ember. Bár ismerjük a történet végét, mégis annyira akarjuk hinni, hogy ezúttal nem úgy lesz, hogy ezúttal nem lesz vég. Hogy elkerüli őt a halál. De a gépezet, ami Josef K harmincadik születésnapján beindult már nem állhat le, agyonverik őt szellem bíróságának végrehajtói súlyos aktatáskáikkal. Majd elcsomagolják. Őt is, jelmezeit is, bútorait is, és az ajtaját a világra.
Ennyi volt egy emberi élet. A semmiből jött és a semmibe vész.Tényleg itt volna az ideje, hogy elkezdjünk élni. Útközben.