Magyar Péter a Fidesz számára rendkívül nehéz helyzetben lépett színre. A szinte a semmiből jött „kegyelmi botrány” – a végsőkig elkötelezett hívőkön kívül – megérintette a párt szélesebb bázisát. Azt, hogy a közvéleményt mennyire sokkolták a történtek, s hogy e morális botrány miatt a Fidesz válságos helyzetbe került, az ellenzéki pártok nem ismerték föl; Magyar Péter megszólalása (előbb a Facebookon, majd a Partizánban) ezért is szólt nagyot. Bár Orbán Viktort a botránnyal nem hozta közvetlen kapcsolatba, a fókuszt a miniszterelnök legszűkebb környezetére (s áttételesen magára a „hegemónra”) tolta, egyfelől Rogán bevonásával, másfelől annak megszellőztetésével, hogy volt felesége (Varga Judit) a kegyelmi kérvényt nemleges javaslattal továbbította az államfőnek. Magyar Péter azt tette, amit az ellenzéki pártoknak kellett volna cselekedniük. Ehelyett a pártok csak kullogtak az események után.
A megfelelő pillanat
Az, hogy a kegyelmi ügy ekkora közfelháborodást okozzon, kellett az általánosan rossz társadalmi közérzet. Sokáig úgy tűnhetett, hogy a propaganda mindent képes fölülírni, és segítségével a rezsim minden rossz lépését, balszerencséjét és bűnét (a Covid tragikus kezelésétől az elszabaduló infláción át az egyre katasztrofálisabban működő közszolgáltatásokig és az általános elutasításnak „örvendő” akkugyárakig) megúszhatja. Az elmúlt hetek eseményei azt mutatják, hogy a társadalom nem annyira apatikus, mint inkább frusztrált. Ez az érzés nem csupán az ellenzéki, hanem a kormánnyal szimpatizálók körében is jelentős lehet. Utóbbiak számára a Rogán-művek propaganda-paneljei még többé-kevésbé kielégíthető magyarázattal szolgálhattak a „nehézségekre”, elviselhetővé tették azt a kognitív disszonanciát, amit a közvetített „valóság” és megtapasztalt realitás közötti, egyre kevésbé föloldható ellentmondás hozott létre, s tart fönn. Az apatikus közösséget nagyon nehéz fölrázni, ám a frusztrált társadalom reakciója meglehetősen kiszámíthatatlan.
Az ellenzéki érzelműek jelentős részében a frusztráció igen erős volt már 2022 előtt is, s ezt szinte az elviselhetetlenségig fokozta az ellenzék pártjaiból való kiábrándulás. Ez részben persze a nagy reményekkel várt 2022-es választások elvesztése miatti csalódás következménye; de fontos elem a pártok együttműködés-képtelenségének megannyi megnyilvánulása, kommunikációjuk összehangolatlansága (mondhatnánk összevissza beszélésnek is); egyáltalán: a társadalom kormánykritikus része az elmúlt 14 év vesszőfutásából egyre inkább úgy látja, hogy az ellenzéki pártok jelenlegi formájukban és személyi állományukban nem hogy a rezsim megdöntésére alkalmatlanok, de az újabb Fidesz-kétharmad megakadályozására sem képesek. A Kutyapárt népszerűségének látványos növekedése, a bizonytalanok tartósan magas aránya is ezt jelzi, csakúgy, mint az a tény, hogy a kormány ballépéseiből, a gazdasági nehézségekből az ellenzéki pártok alig-alig profitáltak (ha egyáltalán) valamit; annak ellenére sem, hogy az elmúlt egy-két évben többnyire hol relatív, hol abszolút többségben voltak/vannak azok, akik szerint hazánkban általában rossz irányban mennek a dolgok. Egyre többen gondolják azt, hogy az ellenzéki politikusok többsége vagy tehetségtelensége miatt képtelen politikai innovációra, vagy jól felfogott egyéni érdeke okán nem is igazán erőlteti azt. Ezt megerősíteni látszik, hogy a vezető személyek között dominálnak a régi arcok, és Márki-Zay Péter hirtelen és váratlan föltündöklése is részben ennek köszönhető. Röviden: az ellenzéki pártokat potenciális és tényleges szavazóik egyre inkább a rendszer részének (noch dazu fenntartójának) tekintik. Az ellenzékiek körében pont azért örvend általános tiszteletnek és népszerűségnek Hadházy Ákos, mert tevékenysége lényegében a parlamenten kívül zajlik, szöges ellentétben az ellenzéki pártok demokráciásdijával. (Érdekes kérdés, de erre nem térünk ki, hogy Hadházy miért nem lehetett/lehet az, akivé Magyar Péter vált.) A fentiek miatt Magyar Péter nem csupán a Fidesz, de az egész megalvadt magyar politikai struktúra ellenzékeként tűnhet föl.
A hitelesség
Magyar Péter hitelességét mind a kormánypropaganda, mind az ellenzéki politikusok többsége megpróbálja aláásni. Ne menjünk bele, hogy hogyan és mivel – messzire vezetne –, inkább próbáljuk megmagyarázni azt, hogy miért tűnik mindkettő sikertelennek. Talán legfontosabb a háttér: Magyar Péter konzervatív családi háttérrel rendelkezik (Mádl Ferenc keresztfia; egyik nagymamája a volt köztársasági elnök testvére, stb.). Talán ezért is, de volt felesége beosztása miatt biztosan bejáratos volt a „legfelsőbb körökbe”, azaz az általa elmondottak nem (bármennyire is logikus) vélelmezéseknek, hanem a szem- és fültanú vallomásának tekinthetők, s a rezsim tényleges irányítóit leplezik le.
A feleségével folytatott, titokban fölvett beszélgetés morálisan eshet kifogás alá, de a rendszer működésével kapcsolatos mondandóját kétségtelenül hitelesebbé teszi. A rendszer haszonélvezője volt, ha tetszik, de ez a kifogás visszájára is fordítható: a rendszerrel való szembefordulásából semmilyen személyes haszna nem származik,
vagyis hihető, hogy pálfordulása a rendszertől való megcsömörlésből, az ország sorsa miatt érzett fölháborodásból fakad. A rendszerváltás óta igen sokan váltottak köpönyeget (volt, aki többször is), de az illetők jellemzően jól jártak a színváltással; és egyébként, Illyéssel szólva: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!”
A választások után
Úgy tűnik, hogy Magyar Péter és a TISZA Párt több mint egy tünékeny politikai jelenség – ha valóban szerez legalább három európai parlamenti helyet, akkor hosszabb távon is számolni kell vele. Az ellenzéki pártok nemigen találtak fogást rajta. Az ellenzéki jelöltek az önkormányzati választásokon számos helyen egymásnak feszülnek, s ezáltal a kormánypárti fideszes vagy álcivil jelöltek esélyeit növelik. Ez pedig – amellett, hogy erősítheti a közvélemény kormánykritikus részében azt a benyomást, hogy e pártok alkalmatlanok a rendszer megrendítésére – igencsak gyengíti azt az érvelést, hogy Magyar Péter föllépése megosztja az ellenzéki szavazókat, a Fidesz érdekeit szolgálja.
Az ellenzéki választók aktivitást és mozgósítást várnak, s erre az ellenzék pártjai már nem alkalmasak. (Ez nem csak mulasztásuknak tudható be: a lejárató kormánypropaganda mellett a civil szervezetek számos alkalommal velük szemben megnyilvánuló fönntartása, sokszor szinte ellenszenve is felelős ezért.) Magyar Péter viszont tízezreket képes utcára vinni. Paradox módon a Fidesz politikai irányvonala ebben segítségére van: a gazdasági válság megmagyarázásához, a rendkívüli állapot fönntartásának indoklásához, a hívek összetartásának és mozgósításának biztosításához a társadalmat izgalmi állapotban kell tartani, de ez nem korlátozódhat csupán a Fidesz-szavazókra, a rezsim ellenzőit is aktivizálja. Az ellenzéki pártok ezt az aktivitási vágyat mindeddig meddő népszavazási kezdeményezésekkel, petíciókkal, s a legalábbis kérdéses hatású előválasztással próbálták becsatornázni. Ezek azonban messze nem mérhetők a tüntetések hatásához – tekintsük akár a közösséget, akár az egyént. Az ellenzéki pártok bénult tehetetlenségének eklatáns példája, hogy a civilek 100 ezres tömeget voltak képesek a Hősök terére hívni, míg pár nappal később az ellenzéki pártok alig egy-két ezer embert tudtak mozgósítani.
Vélhetnénk, hogy a választások után, a kampány végeztével az utcai aktivitás konkrét megjelölhető cél híján alábbhagyhat, de ez korántsem biztos. A közgazdászok többsége szerint a kormány komoly megszorításokra fog kényszerülni, s a nehéz gazdasági helyzetet már most sem lehet csupán szómágiával és látszatintézkedésekkel (pláne nem kontraproduktív rendeletekkel, ársapkákkal) elfedni. A megszorítások a választások után is magas hőfokon tarthatják a társadalom közéleti érdeklődését, aktivitását, s ezáltal igényét arra, hogy elégedetlenségét nyilvános, tömeges megmozdulásokon fejezze ki. Az ellenzéki pártok ebben szinte behozhatatlan hátrányban vannak Magyar Péterrel és pártjával szemben: a rendeleti kormányzással takaréklángon (sem) tartott parlamenti politizálás és a pótcselekvések (lásd föntebb) – a legelszántabbakon kívül – teljesen hidegen hagyják a közvéleményt.
Előttünk a lengyel példa?
A lengyel választásokat követően sokan elemezték a Tusk-féle koalíció győzelmének összetevőit, természetesen elsősorban abból a szempontból, hogy az milyen tanulságul szolgálhat a magyar ellenzék számára. Az elemzők többsége – Donald Tusk kiemelkedő politikusi képességén túl – az összefogás fontosságát emelte ki, mint ami követendő példa lehet, bár sokan emlékeztettek arra, hogy a lengyel és a magyar viszonyok között több a különbség, mint a hasonlóság (arányos választási rendszer, kevésbé megszállt állam, jelentősebb és polgárosultabb városi népesség, stb.). Magyar Péterrel kapcsolatban a lengyel analógia eddig csak érintőlegesen került szóba. Azonban a két társadalom hasonló történelmi tapasztalatai és sok tekintetben hasonló szerkezete miatt lehet, hogy újabb párhuzamnak leszünk tanúi.
A lengyel baloldal 2005-ben összeomlott, s megszűnt kormányváltó erő lenni. A Polgári Platform (PO) nem baloldali, hanem legfeljebb szociálliberális, de inkább centrista alakulat. Magyarán: Lengyelországban egy nyugatos centrista párt – amely az európai politikai térképen jobbközépen helyezkedik el (az Európai Néppárt tagja) – vezette szövetség buktatta meg a tradicionalista-populista, bár a neofasiszta szélsőjobbtól (szemben a Fidesszel) távolságot tartó Kaczyński uralmát. Évek óta nyilvánvaló, hogy az a gyakran, korábban főképp az MSZP, ma inkább a DK politikusai által hangoztatott szlogen, miszerint ezt a kormányt csak balról lehet megdönteni, tovább nem tartható. Ellenkezőleg: ezt a rezsimet csak balról biztosan nem lehet megdönteni. A baloldal Márki-Zay Péter révén próbálta bevonzani a “kiábrándult” jobboldaliakat, de az eredmény hatalmas bukás lett. A folyamatok arra utalhatnak, nem lehetetlen, hogy jobboldalról érkező centrista kormányváltó erő vonzhatja be az eddig a baloldalra szavazók egy jelentős részét. A lengyel példa azt mutatja, hogy ez nem feltétlenül reménytelen vállalkozás.
Az apatikus közösséget nagyon nehéz fölrázni, ám a frusztrált társadalom reakciója meglehetősen kiszámíthatatlan.
