Korunk hétköznapi, tárgyiasult, adatkezelő világában viszont kevés szó esik a boldogságról, vagy például a legkisebb közösség, a család szeretetet teremtő, ápoló szerepéről: a gyermek iránti, a szülői, a testvér iránti szeretet mintáiról. Nem is egyszerű ez, különösképpen az egyre szaporodó mozaik- vagy csonka családok tagjainak viszonyrendszerében. És mintha megfeledkeztünk volna az egyik legszebb és talán a legtitokzatosabb emberi érzelemről, a szerelemről. A nyugati világban az érvényesülés teljesítménykényszere, a szingli-lét divatja/mítosza, a magány terjedése, a nagymérvű drogfogyasztás mintha kikoptatta volna ezt az elemi, lélekemelő, szavakkal szinte kifejezhetetlen érzést az emberből! Nem véletlen egyik kortárs hazai filozófusunk kifakadása: a szerelem napjainkra igencsak megfakult, „marad a futó kapcsolat, a gyors szex, (…) a többi nem érdekes”. Érdemes hát ezúttal közelebbről szemügyre vennünk ezt a pozitív érzelmet, és elgondolkodnunk a titkán, ha ugyan megfejthető.
Szokták mondani, ahány szerelem, annyiféle. Lehet szenvedélyes, vak, kínzó, igazi, önző, örök (azaz sírig tartó), őrült és zabolátlan stb. – végigjátszhatunk a teljes érzelmi skálán. Bonyolultságát igazolja, hogy a pszichológia, a szociálpszichológia, a magatartás-tudomány általában csak a különböző nézőpontjait ragadja meg, és próbál eligazodni a szövevényes érzelemben. De hogyan gondolkodtak a filozófia és a filozofikus vénával is megáldott írók-költők a szerelem valóságáról és/vagy ideáljáról? Vessünk – akár – egy futólagos kitekintést a szóba jöhető bölcselők és művészek egy részére. Abban a reményben, hogy a sokféle szerelem-megnyilvánulási formán túl talán közelebb kerülünk a lényegéhez (amitől ez az érzelemvilág az, ami). Közülük választottam néhány közismert, vagy éppen kevésbé ismert megközelítést továbbgondolásra, vagy ráébredésre kinek-kinek a saját szerelemélményéhez.
Az ókori komédiaíró, Arisztophanész (Platón A lakoma című műve szerint) úgy vélte, hogy az ember kezdetben kettős emberlény volt, a köldöknél volt összecsavarozva, és fürkészni kezdte az istenek titkait. Az istenek bosszúból szétválasztották őt, az egyik felét erre, a másikat meg ellenkező irányba űzték a világba. Amikor az eredetileg összetartozó, de elkülönített két fél újból találkozik, akkor születik meg a szerelem. Ez a magyarázat kedves mese, de van benne releváns, metaforikus tartalom. A szerelmesek valóban úgy érezhetik, hogy ketten alkotnak egyet, kiegészítik egymást, vagy egy húron pendülnek. A nyelv nem véletlenül őrzi így: megtaláltam a páromat.
Az egymásra találás gondolata, érzékletesen tetten érhető Shakespeare több ismert és népszerű művében. Meglepő, hogy a szerelem lényegi megfogalmazását nem a Rómeó és Júliában, hanem a Lear királyban olvashatjuk. „A szerelem / Csak úgy szerelem, ha nem zavarjuk össze / Tekintetekkel, melyek a valódi / Ponton kívül esnek.” – írja Shakespeare. Frank (a francia) királyfi veti oda ezt az intelmet Burgund királyfinak, a vetélytársnak. Mindketten Lear király legfiatalabb lánya, Cordelia kegyeiért küzdenek, de csak Frank táplál mély érzelmeket a királylány iránt. Nyilvánvaló, a „zavaró tekintetek” töltik be bármilyen érdek (például a „piszkos” anyagiak, a rideg politikai hatalmi szempontok stb.) szerepét. Mindkettő távol esik a valódi szerelem érzésétől. És mit jelent a „valódi pont” kifejezés? Az író szerint a szerelem lényege valójában maga Cordelia. Mert Cordelia önmagában kincs. Általánosítva: az egyén a saját kedvesébe önmagáért esik szerelembe, nem pedig valamilyen álságos meggondolásból, vagy puszta érdekből. Kétségtelen, Shakespeare szépirodalmi szerelemfogalma romantikus felfogást takar, és úgy tűnik, hogy sajnos épp ez hal meg a gyorsan és könnyen változó mai kapcsolatainkban. Legalább is megritkul, megfakul.
József Attila szerelmi költészetét nem lehet kihagynunk. Most nem térünk ki a nagy és ismertebb szerelmi verseire (Óda, Flóra stb.). Az Emberiség (1935) címűben költeményében találhatjuk az alábbi, meghökkentő sort: „(...) te két milliárd párosult magány!” Kiindulva a „párosult magány” gondolatból, sokan eljutnak – a költőtől függetlenül – a szerelem újabb markáns felfogásához, amely mintha erősödne az ifjúság egyes csoportjaiban. Többen úgy gondolják, hogy aki szerelmes lesz, az a „párosult magány” érzését éli át. A szerelem a párok együttes élménye, a két szerelmes mintegy összeolvadva tartja egymást, mindkettő életét tökéletesen és maximálisan kitölti, uralja a másik.
Őket senki és semmi más nem érdekli, kizárják mindennapi életükből a külvilágot. Különösebben nem foglalkoznak a tanulással, a munkával, a közélettel, szüleiket elhanyagolják, és ugyanilyen sorsra jutnak a barátok, a rokonok, a munkatársak, a szomszédok.
Gyakran és könnyedén hangoztatják is életelvüket: „Bocsánat! Engem most hagyjatok békén! Én szerelmes vagyok.” Így szigetelik el magukat a szűkebb és tágabb külvilágtól. Az ilyen együttlét ideig-óráig kényelmes, sőt magával ragadó. De hosszabb távon – ne legyen kétségünk – aligha tartható ez a gyakorlat. Valójában önző és felelőtlen magatartásra vall. Jó lenne, ha sikerülne magunk mögött hagyni.
Tovább lépve ismét egy újabb filozófiai példa. Talán meglepetést okozok, de a sokféle bölcseleti megközelítés közül a szerelem legmélyebb összefüggését számomra a fiatal Marx ragadja meg. Köztudott, Marx többnyire fontos gazdasági és politikai kérdésekkel foglalkozott, de nem sokan gondolnák, még szakmai körökben sem ismert teljesen, hogy egyik munkájában megkísérli megadni a szerelem lényegét, mintegy filozófiailag megalapozni fogalmát. Szerinte a szerelem legbelső tartalma, titka az, hogy benne mutatkozik az ember sajátos érzelemvilága, elköteleződése. Az tudniillik, hogy az „ő legegyénibb létezésében mennyire közösségi is egyúttal”. Önmagában nem ez a tömör meghatározás az érdekes, hanem ennek konkrét kifejtése és a köztudat szintjére való lefordítása. (Marx ezt a feladatot már nem végzi el, megmarad az absztrakció szintjén). Úgy vélem, két kérdést mindenképp tisztáznunk kell: a szerelem egyrészt hogyan függ össze a „legegyénibb létezéssel”, másrészt mit tartalmazhat a „mennyire közösségi” kritérium. Ami az első kérdést illeti, a szerelem annyira a személyes léthez kötődik, oly mértékben magánéleti vonatkozású, hogy arra senki és semmi ráhatással nem bírhat, még maga a szerelmes ember sem. Nem írhatjuk elő magunk (kivált mások) számára, hogy kibe, mikor, hol s milyen körülmények között essünk (essék) szerelembe. Megtörténik velünk (ha beleesünk), de nincs semmiféle uralmunk fölötte. Előfordulhat, hogy soha nem leszünk szerelmesek, hiába akarjuk, vágyjuk és várjuk izgatottan. Ha meg váratlanul, varázsütésre ránk tör, az ész felmondja a szolgálatot, és nem tudjuk kontrollálni önmagunkat. Az ember parancsra sok mindent meg tud tenni, akár ölni is képes, ám szerelmesnek lenni aligha. A szerelem felfoghatatlan, átláthatatlan, uralhatatlan állapot, felfokozott érzelem, amelyben az egyén megperzselődik, mintegy a „föld fölött” lebeg. Nem más ez, mint a szubjektivitás kiteljesedése, maximalizálódása. És mire gondolhatunk a másik kérdés kapcsán? Bármennyire is a magánszféráról van szó, benne rejlően mégiscsak ott létezik, fejti ki hatását a közösségi mentalitás, vonatkozás és viszonyulás. Az egyén, a szerelmes ember is szociális lény, nem léphet ki, nem függetlenítheti el magát az adott társadalmi beágyazottságából, csak azért, mert szerelmes. Nem adhatja fel a már meglévő kapcsolatait családjával, barátaival, tanulmányaival, hivatásával, de még közéleti tevékenységét (ha végez ilyet) sem zárhatja le. Még csak szüneteltetni sem tudja. Amilyen a szerelmes közösségi megnyilvánulása, társas viszonya, meglepő módon ez fogja táplálni, gazdagítani saját magánéleti világát, legbelső érzelmi életét. Ha valaki emberileg megbukik a közösségi létezésében, akkor nagy valószínűséggel roncsolódik szerelmi élete is. Legalábbis komoly negatív hatások elé állítódnak a szerelmesek. Ha a „felek” közösségi élményekben részesülnek, az egyúttal tartóssá, megújíthatóvá teszi magát a szerelmet (ez lesz a sírig tartó érzés). Ha pedig folyamatosan siker nélkül maradnak a közösségiség megélésében, akkor következik be a szerelem halála.
Némileg eltávolodva az eddigi fejtegetéstől, gyakran halljuk a kritikát a mai közéleti-politikai életünk torzulásairól. Sajnálatos dolog, hogy politikai vitáinkban nem tapasztalható a tényleges egymásra figyelés, a másik fél igényeire való megfelelő ráhangolódás, a másik állampolgár iránti tisztelet Hogy a gyűlöletkeltésről ne is beszéljünk.
És vajon megérthetik-e a szerelemesek egymást? Ismerjük ezzel kapcsolatban Karinthy Frigyes frappáns gondolatát, hogy tudniillik „a férfi és nő, hogy’ is érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit.” Nagy igazság, de hadd egészítsem ki. A férfi-nő viszony általános és természetes tartozéka életünknek, viszont maga a szerelem csodálatos és mámorító érzés, de ha beleesünk, akkor nagyon becsüljük meg és óvjuk minden idegszálunkkal. És az már tőlünk (is) függ, mennyire akarunk és tudunk közösségi értékeket létre hozni. Sajnálatos tény, hogy nem mindnyájan leszünk szerelmesek, de abban bizonyos vagyok, hogy a férfinek tisztelni kell a nőt (és persze a nőnek is a férfit!), mert ez ugyancsak hozzátartozik a közösségiség értékvilágához. A végső kérdés az, hogy képesek vagyunk-e úgy szeretni és tisztelni a másikat, mint amilyen az valójában.
A szerelem tulajdonképpen metafora, azaz túlmutat önmagán. Nyilvánvalóan mást jelent óvodáskorban elpirulni valakinek a neve hallatán, vagy a pattanásokat rejtegetve találkozni a mutáló kamasszal, illetve világot megváltani a fiatalok mindent tudunk magabiztosságával, vagy büszkén belekiáltani a világba 90 éves korban, hogy szerelmes vagyok. Ha találkozunk ilyennel, örüljünk neki. Ne irigykedjünk rá, hanem szurkoljunk!
